Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-01-13 / 3-4. szám

ORDÓDY KATALIN Sanyi fölmászott a volánhoz, és begyújtotta a motort. Ez a berregés volt kísérőzenéje utolsó ösz­­szekapaszkodásuknak. Nem volt ez szabályos bú­csúcsók, dehogy. Ügy fogták egymást, mint ahogy a vízbefúlók markolják meg, ami csak a kezük ügyébe kerül, hogy felszínen maradjanak. Egymás nélkül, lihegve. Gyenge lökést érzett, egyedül ma­gallérját, kabátujját csókolták, szavak és könnyek radt a sötétedő kertben. A teherautó nehézkesen gördült ki a kapun, előtte mint kis kalauzhajó járt a piros kocsi, aztán csend lett körülötte. Kinyitotta a lakást, a rezsón a teflonban még ott volt a kolbászos rántotta maradéka, kenyérdarab­ka, villa . .. Ezt vitte volna el legszívesebben emlé­kül. A szobában a falak üresek. Ha előre tudta volna, hogy ő itt marad, a nagy kerámia keretes tükröt biztosan itt hagyta volna neki. Az autóban az úton lelkére kötötte, hogy amint anya túl lesz a veszélyen, akár vele, akár nélküle utánamenjen. Lediktált egy címet, ahol mindig meg tudják neki mondani, hogy hol van. — De ne késlekedj, Judit, nagyon kérlek, ne késlekedj, mert aztán késő lesz. Már most is csak keskeny rés van a határon, ahol még át lehet búj­ni, de ott sem akármikor, azt is előre meg kell szervezni. Talán legokosabb, legbiztonságosabb len­ne a Cedokkal. Igen, igen — ez a gondolat tet­szett neki. A bútorok egy hatalmas füles fotel kivételével megmaradtak, csak a füles fotel mellett álló nagy ernyős kerámia lámpa hiányzott. És az apró hasz­nálati tárgyacskák mind. A heverőről hiányzott a tarka bocibőr. A kávészínű huzatot nem ismerte. Olyan furcsa volt így pőrén, olyan idegen. A gyö­nyörű kandallót nem vihette el Bálint. Vigasztalta, hogy ez mind Ilonáé lesz, láthatja ezután is néha. A zsalugátereket becsukta, a- lakást bezárta, és a pajtába ment. Ott aztán ki volt fosztva minden. A polcokon alig maradt valami, a zsákoknak, zacs­kóknak és minden munkaeszközének hűlt helye. Az egyik asztalka sarkán ott maradt a poros, piszkos hamutartó, benne néhány csikkel. Tartalmát a földre szórta és a csap alá vitte. Alaposan kika­parta, megmosta. Ez is az ő munkája volt. Haza­vitte emlékbe. Másnap a kulcsokat postán elküldte Ilonának. Nem akart találkozni vele, nem akart senkivel be­szélni. Reggel a főnökének bejelentette, hogy ok­vetlenül szüksége van két-három napos szabadság­ra. Anyja kórházban életveszélyben, ő olyan ideg­állapotban, hogy úgysem tudnák hasznát venni. Csak rá kellett néznie, azonnal készséges beleegye­zését adta. Az arcáról olvasta le, milyen látványt nyújthat. Utolsó erejével vánszorgott a kramárei kórházba. Nyuszika aludt, sápadtan, mintha élet sem lenne benne. Judit tudni akarta, mit várhat. Vagy egy órába telt, míg beszélni tudott az or­vossal. — Semmi biztosat nem mondhatok — nézett ma­ga elé a padlóra és szerette volna felütni az állát, hogy szembenézzen vele. — De ha nem jön közbe semmi komplikáció, akkor valószínű a gyógyulás. Telefonáljon majd ide holnap reggel. Hazament, befeküdt az ágyába, és nem akart lel­kelni soha-soha többé. Nem vette észre, mikor, ho­gyan aludt el, de hajnalban már felébredt. Iste­nem, nyuszika! — hasított belé. Él még? A kínok kínját állta ki, míg végre hét órakor fel merte venni a kagylót, hogy érdeklődjön. — Semmi baj — nyugtatta meg a nővér. — Az éjszakát jól töltötte, hőemelkedése sincs, délután rövid időre meglátogathatja. Letette a kagylót, nagy sóhaj szakadt fel belőle. Most a legfontosabb volt a világon, hogy ő meg­gyógyuljon. Bálint iránt akkor csodálatosképpen érzéketlen volt. Eltolta őt magától, mint egy na­gyon fontos ügyet, amelynek a lebonyolítására majd később kerül sor. Délután bement a kórházba, es mikor anya rámo­­solygott, elfogta a boldogság. Egész szívből vissza 'udott rá mosolyogni, és teljesen határozottan érez­te, hogy visszaakarja őt. Másnap reggel bement az intézetbe és jelentette, hogy több pihenésre nincs szüksége. A főnök meg volt lepve és örült. A mun­katársai már értesültek, milyen gondban van és számtalan jelét adták együttérzésüknek. Soha sem­miféle különösebb barátságot nem érzett irántuk. Voltak, együtt dolgoztak, de ezen túl nem jelen­tettek egyénileg a számára semmit. Tökéletesen be­érte Bálinttal, Ilonával. A munkatársai most egy­szeriben kiugrottak a róluk alkotott egysíkú kép­ből, plasztikusakká váltak. Külört-külön látta őket. Nyuszika állapota napról napra javult. Egy nap aztán hazahozta őt. November vége volt, vásárolt egy cserép cikláment és kilenc gyönyörűszép hal­ványsárga szegfűt. Az előszobában kibontották anyát a kabátjából, Juliskával bolondoztak, össze­fonták a kezüket, és kényszerítették szegény tilta­kozó anyát, hogy üljön rá. két karjával öielje át a vállukat. Ügy vitték be, hiába morgolódott, hogy le fogtok ejteni. Kicsit azért neki is tetszett az egész. Mikor kényelmesen elhelyezkedett a karos­székben, Juliska előállt a ciklámenes cseréppel, és peckesen maga elé tartva, az ő ..szavalós" éles hangján előadta: — Én még kicsiny. vagyok, sokat nem mondhatok, csak mi szívem mélyén: hogy sokáig éljél! Nyuszi orra alá tolta az illattalan cikláment, hogy szagolja meg, aztán lecsapta a cserepet az ablak­­párkányra és kiment, hogy teát főzzön a visszaér­kezettnek. Anya nevetett és jókedvű volt. és Judit akkor látta, hogy milyen szép még mindig. Mind­össze negyvenhét éves volt. — Olyan boldog vagyok, nyuszikám, hogy újra itt vagy — nevetett rá, és térdre vetette magát előtte. Átölelte, fejét az ölébe hajtotta, akkor azon­ban már eleredt szeméből a záporeső. — Nyuszikám. Bálint elment — nyögte a köny­­nvektől fuldokolva. III. Este volt, a stüszi kalapokra szemerkélt az eső. de Hertha meg Walter oda se neki. hősiesen álltak a peronon, nem akartak előbb elindulni, mint ahogy nekilódul a gyors. Judit alatt megmozdultak a kerekek, és megindult az állomás is. visszafelé futott minden, egyre gyorsabban. A lámpák, neo­nok és szemaforok fényei színes, villogó .csíkokat húztak maguk után, aztán az is elmaradt, csak a sötétbe burkolt ismeretlen táj. s a vidékre neheze­dő szürke felhők vették körül. Idefelé jövet Hertha az ő fülkéjükbe szállt be. Utazótáskáját a csomagtartóba tette. Kalapját is feldobta rá. Hanyagul lehetett feltéve, mert alig­hogy elindultak, Milan fejére esett, s gyönyörűen megült rajta, csak éppen fordított fekvésben. El­lenállhatatlanul kedves jelenet volt. Mindannviuk­­ból kitört a nevetés, az új útitársnő mentegetőzött, s az egész fülke — hat utas —, akik eddig állig be­gombolkozva ültek újságjukba merülten. vagy ki­nézve az ablakon, most közvetlen és kedélyes han­gon diskurálni kezdtek. Ha a stüszi kalap akkor nem esik Milan fejére, a kimért öregúrról máig is azt képzeli, hogy ma­gasabb rangú állami hivatalnok, nem pedig egy brüsszeli német cirkuszba igyekvő illuzionista, aki holnap a mellette ülő jóval fiatalabb partnernőjét a levegőbe varázsolja. A fiatalember, aki folyama­tosan kinézett az ablakon, s akit főiskolásnak vagy sportolónak nézett, egy aviani hotel pincére volt. Az újonnan felszállt hölgy pedig, amint kiderült, ugyanabból a célból utazik Svájcba mint ők. Róluk Hertha azt gondolta, hogy Olaszországba tartó tu­rista házaspár, de mihelyt kiderült, hogy rokon szakmában dolgoznak, főleg ekörül forgott a tár­salgás. гг Az ipari és az alkalmazott gyógyszerek közötti összefüggésről beszéltek. — Mivel kórházban dolgozom, állandóan érteke­zem az orvosokkal — mondta Hertha. — Ahány­­íéle beteg szervezet, egy-egv gyógyszernek annyi­féle változata lenne ideális. Kiküszöbölni a mel­lékhatásokat. De hát ez egyelőre elérhetetlen álom. — Szép szakma a maguké — szólalt meg a fia­tal pincér, — csakhát. .. éppen ott maradtak még alul. ahol a legnagyobb segítségre lenne szükség. Hányán, de hányán várják mindennap, köztük a nevelőapám is, hogy szétrepül a hír a világon: fel­találták a rák elleni biztos gyógymódot. — A világ már csak világ marad — bölcselke­­dett az illuzionista — a halandó ember pedig ha­landó. Ezek után fölöslegesnek tartották tovább folytat­ni a szakmai társalgást. Az osztrák kolléganő főleg annak örült, hogy csehszlovákiaiakkal találkozott. Már régóta szere­tett volna ellátogatni a szomszéd államba, de tel­jesen idegenül nem akart kóborolni, s ez visszatar­totta. így persze egészen más lesz, útbaigazítást ad­hatnak neki, lesz hová fordulnia ha valami érdek­li. Még az úton meg kellett ígérnie, hogy visszafelé okvetlenül benéz hozzájuk legalább egy napra. Nagyszerű, hogy így összeismerkedtek, hiszen köny­­nyen lehet, hogy a kongresszuson elkerülték volna egymást. Megígérte Herthának, hogy „ha csak módjában lesz", nála tölt egy napot útban hazafelé. Dobogó szívvel gondolt rá, hogy ugyan, lesz-e az életben még ..hazafelé". A vonatkerekek csattogtak, a külső világból nem látott semmit, de tudta, hogy az expressz kelet felé tart, és minden perccel közelebb viszi hazájához. A krízisen túl van, és Bálint néhány hét múlva ta­lán megint abba a messzeségbe kerül, ahová az utolsó néhány év közéjük ülepedett rétegei tolták. A hálókocsiban egyedül volt, ez jólesett. A háló­kocsikalauztól megkérdezte, vár-e még utast. Az megsaccolta őt. aztán diplomatikusan azt mondta: — Azt sose lehet tudni, Bécsig még lesznek fel­szállók. De ha azért kérdi, mert egyedül akar ma­radni, esetleg találhatnék rá módot, hogy másutt helyezzem el az utast, még ha ide is szólna a je­gye ... — és várakozóan nézett. Ilyen tekintetek ellen védtelen volt. Jól tudta, hogy az éles szemű haszonlesők könnyen felismerik benne a baleket, de mindig újra és újra bedőlt. Máris vette elő a pénztárcáját, pedig szerette volna ezért a mozdulatért a karját levágni, és megmaradt aprópénze közül kihalászott három egyfrankost. A kalauz nézte tenyerén az idegen pénzt, mintha latolgatta volna, elfogadja-e, aztán becsúsztatta a zsebébe, hanyagul szalutált és eltűnt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom