Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-07-26 / 29-30. szám
chácek negyvenkét tagú kollektívát vezet — annyira magával tudja ragadni, hogy a legmagasabb munkateljesítményeket tudják elérni, ö ugyanis közöttük nőtt, hosszú évekig csoportvezető volt, így hát mindenki hallgat rá. Meg hát hogyne respektálnák, hiszen nálunk 'S jó munkáért tisztességesen megfizetnek. És a munkatársak azért is megbecsülik mesterüket, mert mindig tökéletesen meg tudja szervezni a munkát, előkészíteni az anyagot, nehogy bárhol üresjárat legyen. Szóval, úgy gondoskodik, mintha csak a saját házát építené. — A magam részéről rendkívül becsülöm benne azt, hogy milyen rendesen foglalkozik a fiatalokkal — mondja a huszonnégy éves mérnök, Ivan Sevcík. Bizony, egész sor szakmunkást nevelt föl, már nem egy mester is akad közöttük. S ő, noha kétkezi munkás, a tapasztalatai tíz főiskolai oklevéllel is fölérnek. Mindezek után valóban nem meglepő, hogy a mester csalhatatlan érzékkel fel tudja ismerni az újat, azt, ami építőiparunkat előbbre viszi. Bratislavában, ahol már több, mint negyedszázada dolgozik, mindent kipróbált a szakmájában, ami progresszív — az öntött betontól kezdve a futószalagos lakásépítésig. És a minőség. Neki a minőség a fontos. Gondja van rá. Nemigen akad Bratislavában olyan háború utáni új lakónegyed, amelyben Rudolf Macháéek legalább egy házat ne épített volna. Egyszóval olyan ember, akinek, ha másodiknak érkeznék a munkahelyre, az egész napja el lenne rontva. De azt is hozzá kell tenni, hogy ő az utolsó, aki elmegy Ilyen 6 otthon is. A senicai járásbeli VradiSten. Személyvonattal Bratislavától vagy két és fél óra. Itt lakik a család, a felnőtt gyerekek, akikkel csak szombaton, vasárnap van együtt. Hétfőn reggel fél négykor indul munkába. A negyedszázad alatt még egyszer sem történt meg, hogy elaludt volna. Persze,' ilyen vándorélet mellett nemigen jut sok idő gyereknevelésre. ö meg a felesége mégis példásan nevelték föl a három fiút meg az egyszem lányt. Mind a négy kitanult már. Először a családban tanulták meg a munkaszeretetei, a tisztességet, aztán ki milyen iskolát: A legkisebb fiú most végezte az építőipari technikumot, főiskolás lesz. Amikor a köztársasági elnök most harmadszor hívta meg Rudolf Macháéekot a Prágai Várba, a felesé-ЯВВ BHPHE HBBHp gét is magával vitte, mert véleménye szerint az Aranycsillagnak legkevesebb a íele őt — a feleségét — illeti meg. A szerelméért, a hűségéért, a dolgosságáért. Azért, hogy mindig-mindig bízhatott benne. Mindig és mindenben. A családban mindig is ő volt, ma is, a gazdasági felelős, ő egy fillérig az aszszony kezébe adja a fizetését. Rendben tartja a házat, a baromfit, a hízót, és ha kellett, a szövetkezetbe is eljárt segíteni. A huszonöt év alatt nem emlékszik, hogy veszekedtek volna. Különben is ők a családban nem ismerik a haragot — ezt még a vradiStei hnb elnöknője is tudja róluk. Faluszerte tisztelik őket Az asszony mérhetetlenül dolgos. Ezt tanúsítja a szép, új ház is. amit közösen építettek a lányuk meg a vejük számára. A mester szereti az otthonát. A család szívesen elüldögél a kis szőlőben, ott, ahol a híres-neves skalicei rubintot érleli a nap. A szőlőben végzett munkát. — ami távolról sem könnyű, sem'kényelmes, — a hobbyjának nevezi. Szereti a rétet, a kertet. Amikor Bratislavában a malomvölgyi diákotthont építették, a bontási zónában szőlőskertek voltak, s nekik megengedték, hogy szabad idejükben megdolgozzák. nehogy kárba vesszen a termés. Hozott otthonról szerszámot, ami kellett, és nekigyürkóztek. Az építőmunkások mindenütt emlékműveket hagynak maguk után — házakat, utcákat, lakónegyedeket, városokat. Ezek őrzik kérges tenyerüket, és kialvatlanságukat. Bennük van Rudolf Macháéek több mint huszonöt ledolgozott éve is, amelyekre a munka e szerény hőse nyugodtan, elégedetten tekinthet vissza. ö azonban inkább előre néz. A lakásból sohasem elég s így hát a munka sem fogy, sőt. Most már átkerültek a Duna jobb partjára, Petrzalkára (Ligetfalura), ahol a Macháéek-kollektíva már nekilátott Csehszlovákia egyik legnagyobb lakónegyedének az építéséhez. JOZEF BELES 3
