Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-05-03 / 17-18. szám

— Itt is kulizás lenne, hiszen a tudomány kis fogaskereke vagyok, nem nemzetközi szaktekintély, mint Szent-Györgyi Albert. És odahaza jól beilleszkedem a fogaskerekek közé. Itt méghozzá idegen is lennék. Bálint — akkor két kezébe vette Bálint kezeit, és szemébe nézve akarta rábírni a vallomásra —, hiszen te is idegen vagy. És én egy kis darabka hazát jelentenék neked, akkor is, ha ez már elavult szó.

Besötétedett, már csak ültek egymáshoz bújva a heverőn, gondolataikba merülve. A bútorszövet enciánjainak kiáltó kéksége beleolvadt az alkony mindent szürkére festő homályába. Ügy ültek ott, mint az utat vesztett Jancsi és Juliska az erdőben. De ő tudta, hogy előtte a belső iránytű felfedi a kivezető ösvényt, s ez megnyugtatta, de fájt a szíve Bálintért, akinek el kell hogy engedje a kezét.

Simogatni kezdte a két kezet, amely valamikor oly ellenállhatatlan biztonsággal tudta őt irányítani, s amelynek ma már nincs hatalma felette.

Simogatta a két kezet, amely annyiszor ölelte, jó volt hozzá, s amely teremteni tudott, helyet kiverekedni és biztosiam itt, ebben a szép idegen világban is.

Simogatta a két erős, férfiasán kemény kezet, melyek most olyan magányosan és gyöngén hevertek a térdén, aztán lehajolt hozzájuk, és egyiket a másik után megcsókolta.

— Hát nem bűn — susogta Bálint — nem bűn, hogy két ember, mint mi, elválik egymástól?

Akkor gyorsan csókkal zárta le a száját, aztán felszakadt belőle a sóhaj:

Hát te hazajöhetnél!

Bálint nem felelt.

Az est sötétje puha palástba burkolta őket, megbékélést hozott, elfogadták a vereséget. Mindkettőjük elképzelései vereséget szenvedtek, de Bálinté kétségtelenül fájdalmasabb volt.

— Te — súgta neki —, ne gondoljunk semmire, csak örüljünk a holnapi napnak, mely egészen a miénk.

— Igen, narkotizálnunk kell magunkat — egyezett bele Bálint. — És úgy kell tennünk, mintha a holnap végtelenbe vesző napok során folytatódna. Kérlek, gyújtsd fel a villanyt.

A szobában szétáradt a kellemesen szűrt fény, az enciánok virítottak. Megfogta a halomba gyűrt szövetet, gondosan összehajtotta.

— Tedd a táskádba — kérte Bálint.

Megindult mosollyal köszönte csak meg, és betette a szekrénybe, táskája tetejére.

— Ideje lenne harapni valamit. A városba menjünk, vagy itthon maradjunk?

— Ahogy akarod.

Gyere — döntött Bálint. — Körülviszlek az esti városban, megállunk itt is, ott is. A Schweizer Hofban vacsorázunk, a kávét majd máshol isszuk meg, és egy pohár borra meg oda térünk be, ahol cigányzenekar játszik. Én majd valami alkoholmentes italt hörpintek fel, de majd itthon behozom a lemaradást. Aztán holnap nem mozdulunk ki a házból.

DRDÓDY

KATALIN

22

Gonddal öltözött, kikészítette az arcát, úgy, ahogy kivételesen ritka ünnepélyes alkalmakkor szokta.

Tizenegy felé járt már, mikor bevetődtek a cigányzenés lokálba. A légkör hangulatában tagadhatatlanul volt valami otthonias, mintha az ismert dallamok elhangzásuk után is benne keringtek volna. Hetek óta, amióta a cigányzenekar muzsikája először megszólalt, a prímás hegedűjén a vonó kicsalta az első hangokat, az esténként felcsengő nóták, népdalok finom, láthatatlan és tapinthatatlan, de a magyarok számára világosan érezhető páccal vonták be a falakat. A muzsika beleivódott a faburkolatba, a menynyezet gerendáiba,' gyengéd fluiduma szerteáradt, kisugárzott, és meghatározta a helyiség atmoszféráját.

Csaknem minden asztal foglalt volt, de Bálint olyan szuverénül állt meg a terem közepén és hordozta körbe a tekintetét, hogy a főpincér azonnal hozzásietett, és egy kétszemélyes asztalhoz vezette őket, amely félig elrejtve állt egy pilaszter árnyékában.

Pezsgőt hozattak, és sós mandulát meg egy üveg Tonicot. Egy pohár pezsgőt magának is töltött Bálint.

— Te aztán igyál, amennyi jólesik — veregette meg a kezét biztatóan nevetve. — Téged hazaszállítanak.

Már az első pohár felvillanyozta, s valami különös mámor keringett a vérében. A kettesben barangolás édessége s a közeli elválás háttérbe szorított fájdalma, az egyszeri és megismételhetetlen élmény gyorsan futó percei lázas fényt gyújtottak szemében. Gyorsan kiürítette a második poharat is.

— Nagyon jó helyen ülünk, nem találod? Belátjuk az egész 'termet, mi pedig rejtve vagyunk a tekintetek elől.

Szorosan fogták egymás kezét, nézelődtek, csak itt-ott váltottak néhány mondatot. A zenekar hangolni kezdett, és a prímás nagy virtuozitással játszott valami toborzót.

— Nem erre vagyok kíváncsi — türelmetlenkedett Bálint. — Húzzon valami jó nótát, amitől egy kicsit megbizsergünk.

Második számként a Rákóczi megtérése következett, a Helyre Kati, azaz a Monti-csárdás, és mikor a hollóhajú fiatalember meghajolt, felzúgott a taps. A vendégek élvezték a keleti mákonyi, legnagyobb részük ezért jött ide. ezt az izgalmat kereste. A prímás a szünet után vonójával az asztalok között sétálva húzta a nótákat, és mozgékony fekete szeme a vendégek tekintetét kereste. A nők és férfiak mosolyogtak rá. néhány tenyér a tetszés jeléül összeverődött. Ezt a prímás különmosollyal és udvarias biccentéssel honorálta, de szeme máris kutatva siklott tovább. Lassan az 6 asztaluk irányába közeledett, és mikor pillantásuk találkozott, a prímás arcáról eltűnt a mosoly. A tekintete megváltozott. a szemében felcsillant valami, mint a vadászéban, mikor nyomra akadt.

— Jó szimatja van — mondta elismerően Bálint. és rámosolygott a prímásra. Erre annak az arcán is megjelent a mosoly, de nem az az udvarias üzleti és kicsit unott kifejezés, amellyel végigkeringőzött a termen. Széles mosoly volt, az öröm villogott benne, régen látott barátokat üdvözöl az ember ilyen mosollyal, ha hosszú idő után váratlanul találkozik velük.

A prímás tétovázó, asztalok között táncoló lépései hirtelen célt kaptak. Egyenesen feléjük tartott, udvarias meghajlással Bálint elé állt, és egész arca csupa várakozás volt.

— Százforintos bankó volt a lajbizsebben — Bálint még ki sem mondta végig, már felcsendült a nóta.

Bálint intett a pincérnek, és még egy poharat hozatott.

S szálltak a nóták, amelyekről úgy érezték, hogy mindnek van mondanivalója külön az ő számukra, de hát éppen abban van a legtöbb régi szép nóta titka, hogy mindenki, aki hallgatja, úgy érzi, hogy neki, az 6 szívének van egy külön üzenet elrejtve benne.

A terem hangulata felforrósodott. A közönség érezte, hogy az 6 asztaluk körül gyújtópont alakult ki, telítettebb, felajzottabb lett a hegedű hangja, valami lejátszódik ott hármuk között, nem tudják, hogy mi, csak a zenétől érzékenyebb ideg-radarjaik jelezték, hogy a dallamok édessége sűrűbb, fájdalma sikoltóbb.

A prímás pohara összekoccant az övékével, ök ketten kiitták a pezsgőt, Bálint a Tonicot.

— Magyarországról...? — kérdezte a fiatalember.

— Nem — felelte Bálint. — Itt lakom. Már hat éve.

A prímás bólintott, és többet nem kérdezett.

— Mindjárt láttam, hogy magyarok — mondta aztán. — Másképp hallgatják ezek a cigánymuzsikát. Tetszik nekik, de nem értik. Mintha idegen beszédet hallgatnának, amit azért megkapónak, elbűvölőnek találnak, csak éppen nem értik.

— Igazi ünnepet varázsolt a hegedűjével nekünk — mondta akkor a prímásnak, és valóban úgy is érezte. Egymás kezét egy pillanatra sem engedték el, tenyerük már izzadtan tapadt össze ujjaik szorításában és testüknek összekapcsolt áramából érezte a Bálintban végbemenő viharzást.

— Uram — mondta a prímás, de ugyanakkor feléje is fordult —, hétfőn és kedden szabadnapunk van. Ha betelefonál, vagy üzen, szívesen kimegyünk önhöz játszani. Csak úgy, barátságból — tette hozzá, hogy félreértés ne essék.

— Köszönöm — mondta Bálint, és megszorította a prímás kezét. — Könnyen lehet, hogy megkérem majd rá.

— És most mit búcsúzóul?

— Magára bízzuk.

És akkor halkan, epekedóen szállt fel a hegedűből : Cserebogár, sárga cserebogár,

Nem néztek a prímásra, aki dünnyögte a szöveget, de egymásra sem tudtak nézni. Tekintetük valami láthatatlan pontra meredt, aztán a termen szaladt végig ide-oda. Olyan percek voltak ezek, amikor gyorsan fejszámolást csinált, kétjegyű számokat szorzott és osztott, kémiai képleteket vezetett le, csakhogy spanyolfalat emeljen a muzsikától lemeztelenített, védtelen lelke elé. Csakhogy megőrizze a méltóság látszatát, és ne folyjanak végig könnyei szépen kikészített arcán.

Szünet következett. Ismét kiittak egy pohárral. Bálint diszkréten honorálta a szolgálatot.

— Még nem volt szabadnapunk — dicsekedett a prímás —, pedig már harmadik hete vagyunk itt. Múltkor autóval vitettek le minket a Genfi-tóhoz egy villába, amit a görög anyakirályné bérelt. Sok vendég volt ott, az ebédnél játszottunk és délután. Tánc is volt, öt kisgyerek, azt mondják, az unokái, ropták fáradhatatlanul. Köszönöm szépen — hajolt meg feléje és Bálint felé is. — És csütörtökön vagy pénteken egy telefonüzenet, és örömmel megyünk.

Amint eltűnt a prímás, Bálint azonnal fizetett. Felkeltek, és elcsigázottan, mint akiket összevertek, vonszolták magukat kifelé, orvosságot keresve az est józanító hűvösében, az utcák zajában s a városon kívüli táj gyengéd esti neszeiben.

— Kárhozatosan szép este volt — sóhajtott mélyet, s az egész utat hazáig szó nélkül tették meg.

Bálint a garázsba vitte az autót, aztán egymás vállát átkarolva mentek a házba.

Még egy teljes napig álmodhatom.

És két éjszaka — felelte rá Bálint.

Most már tudja, hogy Bálintnak is vannak álmai.

És mi történne, ha hazajönnél? — kérdezte utolsó nap délelőtt, amíg Bálint a hátát kente be napolajjal. A kenegetó kéz mozgása abbamaradt.

— Mi történne? — Elgondolkodott, és újra érezte, amit masszírozzák bőrébe az olajat. — Hát nem tudom, hazaengednének-e. Az amnesztia, úgy értesültem, már régen megszűnt.

— Hazaengednének, ha kérnéd, legalábbis azt hiszem. Végeredményben te semmit sem követtél el, semmiféle nyilatkozatokat nem tettél, ami politikailag elitélhető lenne.

Akkor sok mindent szeretett volna neki mondani, de nem szólt. Miért bántsa őt az utolsó napon? Miért vitázzanak? A dolgokon mit sem változtatna.

— Na, kész vagy, most rajtam a sor — és átnyújtotta neki az olajos sprayt, maga meg hasmánt elnyúlt a fűre terített pléden.

Melléje térdelt, megszórta a lapockáit, s aztán kente a hátán végig. Milyen idillikus kép lehettünk, aki az útról egy pillantást a sövény mögé vet, gondolta.

— De tehetséges vagy. Egy kis ország mindig megbecsüli a tehetségeit. Egy-kettő elfoglalnád a régi helyedet — szólalt meg újra.