Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-04-19 / 15-16. szám

Nyugalmat akart erőszakolni magára, de csak kevés sikerrel, örült, mikor zárt ajtóra talált Bálintnál. Csomagját lerakta a bejárati lépcsőre, és leült a kertben. Nem halaszthatja tovább, meg kell mondania, hogy hazamegy. Egyszerűen, minden bevezetés, kertelgetés nélkül. Nem fogja most magyarázatokon törni a fejét mert nincs olyan magyarázat ami arra a meggyőződésre juttatná Bálintot, hogy valóban haza kell mennie. A tényeket magyarázat nélkül is tudomásul kell vennünk. Nagyot lélegzett, el akart telni a könnyű tavaszi levegővel, a rétek illatával, meg akart szabadulni terhétől, ami nyomasztotta, erőt, erőt akart magába szívni a természetből, amire nagyon is szüksége lesz. Nézte a sövénykerítés mögött futó autókat, a távoli, napsütötte lejtőn mozgó apró alakokat, amelyek mégis mintha mozdulatlanok lettek volna. Legelésző tehéncsorda. Távoli füttyszó, valahol egy vonat ment.

Emlékezni fogok erre a képre, bennem marad, amíg élek, mint valami távoli, idillikus táj, egy pillanatnyi pihenés és béke abban az örökös harcban, ami kö_rülöttünk és bennünk folyik. Csak hát a harc jelenti az életet. Lehunyta a szemét, el is szundíthatott kicsit, a fékező autó kerekei alatt zörrenő kavicsok zajára figyelt fel. Bálint állt meg a garázs előtt. Kiáltani akart neki, de meglátta, hogy nincs egyedül. Egy napsugárszőke hölgy is kiszállt a kocsiból, és utána egy fiatalember. Első gondolata az volt, hogy felkapja a táskáját a bejárat elől, és a bokrok .mögé teszi a nyugágyhoz, ne is vegyék észre, hogy van itt volaki. Tolón nem fog sokáig tartani a látogatás. De elkésett.

— Judit! Hót te már itthon vagy? És hová cipeled azt a bőröndöt? — Bálint csodálkozva nézett rá.

— EJ akartam tűnni, nem akartam za-ORDÓDY KATALIN

várni — magyarázkodott, mint egy rajtakapott gyerék.

— Ugyan, ugyan — Bálint kikapta kezéből a táskát, kinyitotta a kaput, és bementek. — Csinálsz nekünk egy jó kávét, ha megkérlek?

Bemutatta a vendégeiket, a nevükre mór nem emlékszik, valamelyik képeslap munkatársai voltak. Az ő neve mellé nem tette sem hogy honfitársam, sem hogy menyasszonyom. Amíg azok leültek, kisietett a konyhába. Azt is hihetik, hogy a titkárnője, takarítónője, vagy szakácsnője vagyok. De persze azt is, hogy egyszerűen csak a nője. Talán ez a legkézenfekvőbb. Nem érdekes. Magyarul beszéltek, a húgának is nézhetnék, ha külsejében nem lenne annyira ellentéte Bálintnak.

Bevitte a kávét, akkor már Bálint németül szólt hozzá.

— Igyál meg velünk te is legalább egy pohárkával.

Az asztalon ott a házi bár egész italkészlete, és a házigazda szívélyessége, elfogulatlan, kedélyes beszéde, amely egy fokkal hangosabb volt a szokottnál, fesztelen, barátságos légkört teremtett. Újból megállapította, hogy Bálint jól tud bánni az emberekkel.

A látogatás nem tartott sokáig, nem is volt interjú jellege, olyan természetes magától értetődéssel került szóba a munkája, a megrendelések, tervei, mintha csak privát társalgás folyt volna. A fiatalember is diszkréten fényképezett, kizárólag az interjúalany, aztán kimentek a műhelybe, valószínűleg ott is készült néhány felvétel. Addig ő kivitte a feketés csészéket, a hamutartókat, aztán bejöttek, felhajtottak még egy pohár italt, de Bálint most nem ivott, mert vissza kellett vinnie vendégeit a városba. Éppen elkészült a mosogatással és a kicsomagolással, mire Bólint mór visszaérkezett. Egykettőre rátalált a fenti szobában, és orcán még ott ült az elégedettség, hogy egy kis sajtónyilvánosságot kap. A heverőn továbbtolta az enciános angol vásznat, ami úgy feküdt még ott, ahogy a boltos a végből lenyisszantotta, és leült. Szótlanul nézte, amint az utolsó ruhát is vállfára akasztotta, és becsukta a szekrény ajtaját. Aztán megfogta a kezét, s leültette maga melJé.

— Nagyon illett neked a háziasszony szerepe, Judit. Biztoson elragadó leszel, ha majd kapcsolataim érdekében több embert kell meghívnom, és valami remek kis vacsorát adunk.

Várakozóan nézett rá, mintha szavainak megerősítését várná tőle: „Igyekszem elragadó lenni, ne félj, az ujjunk köré csavarunk mindenkit, akire szükséged van." De talán nem is ezt várta, hanem azt, hogy nyilatkozzék, akár az ellenkezőjét is mondja: „Erre ne számíts, Bálint, én itt sosem leszek házioszszony." Igen érezte, ez cselesen bedobott provokatív mondat volt, orra, a kérdésre akart választ kapni, ami huszonnégy órája már letogadhatatlanul ott lógott a levegőben, mindkettőjüket nyugtalanítva. Bálint nem adta meg neki az előnyt, hogy ő hozza szóba a legaJkalmasabbnak vélt pillanatban, amiről beszélni akart, hanem megelőzte őt. És ebből meg az arcán ülő feszültségből azt is tudta, hogy Bólint sejti, mit akar mondani. Megadta magát.

— A Cihában mór elbúcsúztam. Holnap be sem megyek, csak holnapután fogad még Corona professzor.

— Akkor ez azt jelenti, hogy végleg megérkeztél hozzám.

Ez megint kérdésnek hangzott inkább, arm megerősítésre vár. Erre csők határozott igennel vagy nemmel lehetett felelni, s a gombóc, ami hirtelen ott termett a torkában, megakadályozta, hogy szóljon.

A beállott csönd minden pillanata egyre érthetőbben beszélt. De Bálint nem akart rákérdezni egyenesen. Talán reménykedett, hogy így mégis el lehet kerülni azt, amitől tartott.

— Corona professzornak okkor megemlíthetnéd döntésedet, a legkitűnőbb alkalom. Ha van rá lehetőség, nem mulasztja el, hogy valami helyet ne ajánljon fel neked. Ha pedig ez pillanatnyilag nem jön számításba, hát akkor én majd keresek valahol egy gyógyszertárat, vogy a szólanádban valamit.

A vér lefutott az arcából, a gombócot még mindig érezte, mégis szóra nyitotta a száját, s csodálatosképpen sikerült is hangot adnia, ha furcsán idegenül csengett is.

— Szó van arról, hogy egy, a vérnyomás csökkentésére szolgáló orvosság tökéletesítését célzó, két irányban folyó kutatásainkat kölcsönösen felhasználjuk, és így egy eddig még nem ismert, rendkívül nagy hatású gyógyszert nyerjünk ...

— Ez nagyon szép, csak éppen kevés köze von ahhoz, omit az imént mondtam neked.

— Nem — úgy nyögte csak ki —, sokkal több, mint gondolod, csak ...

22

— Hát azt hiszed, nem értem? — kérdezte Bálint hevesen. — Neked kell odahaza az erre vonatkozó dolgokról tájékoztatnod az illetékeseket. Azt hiszed, Corona vagy akire tartozik, nem tud érintkezésbe lépni a bratislavaiakikal? Csak a te személyes szereplésed biztosítja a sikert?

— Nem, dehogy — biztosította Bálintot —, de arról van szó, hogy az én munkám is benne fekszik. Az én elgondolásom alapján indítottuk meg odahaza a kísérletezést.

Elhallgattak. Rövid fegyverszünet a csatározás közben. Mert mór elkezdődött, s végig kellett harcolni.

— Igen, elismerem, hogy így már más, közelebbről érint az egész ... No, és mennyit kapnál ezért?

— Mit? — ránézett csodálkozva, és valójában nem is értette azonnal, mire céioz Bólint.

— Hát, hogy milyen prémiumot vagy újítási díjat, vagy már nem is tudom, hogy nevezik azt ott nálatok, szóval mennyi pénzt szakítanál le ezért?

— Látod, azt nem tudom. Fogalmam sincs, őszintén szólva nem is gondoltam eddig ró, hiszen még annyi minden van hátra, míg a végleges eredményhez eljutunk. Mert nem egészen biztos. Aztán már lehet gondolni erre is. Valami biztosan lesz. És szeretném, ha minél több lenne. De ez még olyan korai ...

— Úgy beszélsz, mint aki... de te mór azt a pénzt nem fogod megkapni, Judit! Térj észhez! Nem azért jöttél ki, hogy visszamenj!

— Nem azért jöttem ki, Bólint — mondta kínlódva —, de visszamegyek.

Úgy hangzott a szó, mintha hongfogós pisztolyból adott volna le lövést Bálintra. Nem tudta a szemét levenni róla. és látta, hogy változott meg az orca anélkül, hogy egy orcizma is rándult volna. Néztek egymásra, megsebzetten, de sem meg hátrálni, sem megkerülni ezt a beszélgetést mór nem lehetett. Bálint szólalt meg aztán csöndes, fakó hangon.

— Azt hiszem, sejtetted, hogy ez a közlésed nem ért már egészen meglepetésként. Csak el akartam hitetni magammal, hogy képzelődöm, hogy rémlótósoim vonnak ... De hát miért? Csak arra felelj, miért akarsz megfutamodni.

Megint egy 'kis csönd állt be, aztán önkínzó keserűséggel kérdezte:

— Megmérettem, és könnyűnek találtattam?

— Nem, Bálint, nem, nem, erre ne is gondolj — tiltakozott hevesen. — És hogy miért futamodom meg? Azt hiszed, olyan könnyű erre felelni? Ezért... vagy azért. Szinte azt mondhatnám, nincs is rá semmi okom. Ha csők nem az ... ha csak nem az, hogy őzt érezrvém valójában megfutamodásnak, ha itt maradnék.

— Te Judit, gondolj csak rá, ha akkor anyád nem kerül a kórházba, együtt jöttünk volno ki. Akkor már hat éve kint élnél. Velem.

Bólintgatott, igen, igy van.

— Akkor az mégis más lett volna. Nyuszikán kívül semmi nem kötött engem különösebben oda. Legalábbis nem tudtam tála. És nyuszikát is elhagytam volna a kedvedért, Bálint, hiszen ki nem hogyja el apját, anyját a nagy szerelemért. A legtöbbet jelentetted nekem a világon. S ha anya nem forog élet-veszélyben, akkor minden másképp történik.

És most már anyád sem él... Azt sem tudom feltételezni, hogy lenne valakid, aki fontos a számodra. Bizonyos vagyok abban, hogy nincs. Hát miért? Mitől félsz? Vagy mit nyújthatnak neked ott, amit én itt ne tudnék neked megadni?

Itt, ezen a ponton kezdett saját maga előtt is tisztábbon kirajzolódni, miért is az a kényszerítő érzés, hogy vissza kell térnie.

— Bálint, az a hat év előtti Judit egy másik Judit volt. Fiatal, aki agyát csak arra használta, hogy a tanulmányait elvégezze, a szivét pedig orra, hogy téged imádjon. Fiatal emberek olyan könnyen adják fejüket sorsdöntő elhatározásokra. A fiatalokat nem tudnám elítélni sosem azért, ha a kokmdvágy erősebb bennük, mint — ahogy nálunk mondják —, a szocialista hazaszeretet, vagy öntudat. De ezt leginkább szajkózzák csak, ritkán képesek arra, hogy eekben a gondolatokban rejlő szétágazó gazdag tartalmat vérükké, húsukká dolgozzák. Te még szerelmünk elején rávettél orra, hogy folytassam tanulmányaimat a természettudományi koron. Éppen abban az időben dolgoztam a disszertációmon, mikor elmentél, és nyuszika szintén majdnem elment. Az életem elvesztette az értelmét, onya mentett meg attól, hogy ebből a lelki kátyúból valahogy kivergődjek. De belekapaszkodtam abba is, amit te adtál a kezembe. Megvédtem a doktori értekezésemet, elfoglaltam az új helyemet, mindenkinek hálás voltam, oki_ kinyújtotta értem a kezét, aki orról győzött meg, hogy értékel. Az új kórház farmakológusa is lehettem volna, de az Akadémia érdekesebb, vonzóbb munkakört kínált. Kétszeres okom is volt, hogy belevessem magam a munkába: először az általad sikeresen fejlesztett becsvágyam, nem akartam ott csalódást okozni, meg az a nagy-nagy üresség, ami útónod moradt, s amit anya nem tudott betölteni.

Beszélt kipirult orccol, égő fülekkel, és Bálint csak nézett ró, istenem, hogy nézett! Érezte hogy a tekintetét most el kell kerülnie, ha be akarja fejezni, amit elkezdett. Bálint nézett, és nem szólt körbe.

— Hat év múlt el, és én rtogyon sokat adtam magomból. És nagyon sokat koptam. Hat nehéz és értékes, gyökereket eresztő év.

— És mindez többet jelent neked, mint én.

— Nagyon kérlek, Bálint, ne így fogalmazz, ne így.

— Nem fogalmazásról van szó, ez a valóság.

Erre nehéz volt felelni.

— Gondolj arro, hogy te is el tudnál menni. És nem hatévi távoliét után, hanem kétévi együttlét után.

— Vigyázz! Ez mór rabulisrtika. Úgy volt, hogy egyedül vagy anyáddal utánam jössz.

— A beteges anyámat nem hagyhattam mogóra.

— Látod, ez olyan érv, amit elfogadok. De ezzel mór nem tudsz érvelni. Ha pedig még valami brossáraanyagot tartogatsz, kérlek, kímélj meg inkább.

— Neked az én verejtékes és szép hat évem brosúroanyog? Lehet. De nekem valóság. Inkább volósóg, mint ez a tündéri ház о sövénykerítéssel és ezekkel a közös jövőre utaló bútorszövetekkel. Ez ólom, Bálint, ez mese. Azt hiszem, kicsit más kategóriában gondolkozunk. És megértelek téged, mert te vagy, aki nem, vagy kevésbé változtál. Engem átgyúrt az utolsó hat esztendő. S hogy erre rájöjjek, úgy látszik, ide kellett jönnöm.

— És ebben az átkos kapitalizmusban, ahol, látod, nem lenne a legkeservesebb életed mellettem, mit találsz olyan viszszatoszitónak?

— Bálint, drágám, ne beszélj ezen a hangon. Igazán nem méltó hozzánk. Úgy szeretem benned, hogy sosem süllyedsz a saját színvonalad alá! Azért, mert Ttt állunk elfuserált közös jövőnk romjai előtt, nem vagyunk ellenségek ...

— Nem — mosolygott fanyarul. — Nem vagyunk ellenségek, csak másképp látjuk a dolgokat, s aligha tudjuk rávenni egymást, hogy egyforma szemmel lássunk. Én utánad sóvórgok, téged akarlak megtartani, te meg a ... hazádat. Kénytelen voltam ezt a szót használni, bár nem szeretem a banális kifejezéseket, és nem is találom megfelelőnek. Fkizaszeretet... nem elavult kifejezés ez ma már?

— Lehet hogy sokak szemében elavult. de nevezzük másképpen. Hazaszeretet: szoKdaritás-vóllalós egy életformával.

Kulizós az életformád! — vágta rá türelmetlenül Bálint.

(folytatjuk)