Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-23 / 11-12. szám
Köszönjünk, de hogyan! A köszönés elsajátítását gyermekkorban kell elkezdeni, hogy ösztönössé váljék. Valamikor presztízskérdés volt, hogy ki, kit üdvözöl. Ma általában a fiatalabb üdvözli az idősebbet, a beosztott a főnököt, a hadseregben az alárendelt a fölérendeltét. Természetesen a férfi üdvözli a nőt. A fiatalabb lány azonban előbb köszön az idősebb férfinak. Előfordulhat, hogy a férfi elgondolkodva megy az utcán, ilyenkor a nőismerőse nyugodtan üdvözölheti: „Jó napot XY úr!" Ezek az elvek persze nem jelentik azt, hogy az idősebb embernek mereven várnia kell az üdvözlésre. Adott helyzetben nyugodtan köszönhet a fiatalabbnok, aki őt általában üdvözli. A nőtől nem várható el, hogy főnökét előbb üdvözölje, ha az megközelítőleg azonos korú vagy fiatalabb. Nyilvános helyen is a főnök üdvözli előbb beosztott nőalkalmazottját. Előfordulhat, hogy ismerősünk általában nem válaszol köszönésünkre. Ilyenkor mi is felhagyunk az üdvözléssel. Köszönünk a kis üzlethelyiségbe való belépéskor, az orvosi váróteremben, vonatfülkében felszálláskor és amikor távozunk. Ha későn észleljük, hogy ismerős ment el mellettünk az utcán és nem üdvözöltük, a következő találkozáskor elnézést illik kérni. Ha társaságba érkezünk, általában minden jelenlevőt üdvözlünk. Illetlenség csupán a társaság néhány tagjának kezet adni. Főleg nagyobb asztalnál, ahol sok személy van együtt, alaposan meg kell gondolnunk, hogy mindenkinek kezet adjunk-e, vagy inkább senkiinek. Ha úgy döntünk, hogy nem fogunk kezet, akikor a belépéskor egyszerre köszöntünk mindenkit, úgy, hogy mindenki hallja. Ha nő érkezik egy már együtt levő társaságba, előbb a nőket üdvözli, majd a férfiakat, férjét у tolja ra köszönti. A társaságba érkező férfi előbb az idegen nőket üdvözli, majd a feleségét, végül a férfiakat. Ha ünnepelt van a társaságban, előbb őt köszöntjük, majd a megfelelő sorrendben a többieket. Étteremben, ha helyszűke miatt már részben foglalt asztalhoz akarunk leülni, előbb köszönünk, majd engedélyt kérünk. Távozáskor kpszönünk azoknak, akik az asztalnál maradnak. Ha férfi megy az utcán valakivel, és a társaságában levő személyt valaki köszönti, ő is viszonozza. A nő viszont hasonló helyzetben csak akkor válaszol, ha a köszönés neki is szál. Házaspárok a másik házaspárt akkor is együtt üdvözlik, ha nem ismerik egymást mind a négyen. Látogatás esetén a látogató előbb a háziasszonyt, aztán a házigazdát, utána kor szerint a hölgyeket, majd kor szerint a férfiakat üdvözli. Mindig figyelembe kell azonban venni a társaságban levő jelentősebb személyiséget, illetve az ünnepeltet. Ha érkezéskor a társaság már asztalnál ül, előbb a vendéglátókat (nőt és férfit) köszöntjük, majd az ültetésrend szerint a többieket, tekintet nélkül nemre, korra stb. Miután elmondtuk, ki kit üdvözöl — mert éppen ebben követjük el a legtöbb hibát, amelynek következménye gyakran a kínos helyzet-, szóljunk néhány szót az üdvözlés módjáról. A mozdulattal való üdvözlés magában is nagyon sokféle lehet. Leggyakoribb a férfiak kalap-megemelése. A kalapot három-négy lépéssel az üdvözlendő személy előtt illik megemelni. Nem illik túl korán, de a találkozás pillanatában sem. Aki kalapját túl magasra emeli, nevetségesen — vagy ami még rosszabb — gúnyolódának hat. Nem illik azonban esek „szimbolikusan" megérinteni a kalapot, csak jelezve a megemelést. A kalapot nem függőlegesen emeljük, hanem kis félkörben, az arc magasságáig, nem lejjebb. A kalapot az érkezővel ellentétes oldalon levő kezünkkel emeljük, hogy ne takarjuk el vele arcunkat (ne bújjunk a kalap mögé). Ha férfi nővel megy karöltve, vagy nehéz tárgyat visz, akkor szabad kezével emeli meg kalapját. A sapkát, kucsmát nem emeljük, csak a siltes sapkát veszszűk le sittjénél tartva. Kalapot nem viselő férfi meghajlással köszönti ismerősét. De ha mintegy harminc lépésnél messzebb van tőlünk és nem felénk jön, illetlenség kiabálva üdvözölni. A nő helyzete annyival könnyebb, hogy kalapjának megemelése nem jöhet számításba. Másrészt a nőnek mérlegelnie kell a szívélyesség fokát. Ha nincs közelebbi (rokoni, vagy baráti) kapcsolata a férfival, elég ha könnyed fejbólintással és mérsékelt mosollyal fogadja köszönését. A szóbeli üdvözlési formák a férfiaknál és nőknél lényegében egyformák. Minden köszönési formulát illik érthetően és teljes egészében kimondani. A suttogás, motyogás nem a megfelelő, tiszteletteljes viszony jele. Bár a köszönés nem igényel külön összpontosítást, nem illik szórakozottan köszönni. Iskolás gyerekek és fiatalok gyakran használják a diák és slangkifejezéseket. Ilyen például az elterjedt „Szia". Amennyiben helyesen válogatják meg, kit üdvözölhetnek így és — ez a fontosabb — kit nem, elnézhetjük nekik. Egészséges fejlődés esetén ebből is kinőnek, mint a gyerekcipőből. Egész régebbi köszönések, amelyek egyik személynek a másik előtti megalázkodását fejezik ki, nem felelnek meg az emberek közötti mai demokratikus kapcsolatoknak, s ezért gyakran ironizáló mellékízük van. Ma .már aligha kell valakit „Alázatos szolgája"!, vagy „Mélységes tiszteletem!" stb. szavakkal üdvözölni. Társadalmi viszonyaink között nincsenek olyan feltételek, hogy az emberek megalázkodjanak egymás előtt. Éppen ellenkezőleg, szocialista társadalmunkban a vezető is demokratikus viszonyt teremt beosztottjaival, maga is tisztelettel üdvözli munkatársait. „Jó napot!, Jó reggelt!, Jó estét!, Jó éjszakát!, Viszontlátásra!" stb. a leggyakoribb szóbeli köszönések. Elterjedt az „üdvözöllek!” köszöntés is. Az érkezőket, „Legyetek üdvözölve" köszöntéssel fogadhatjuk bármilyen alkalommal. A „Kezét csókolom" köszöntés a mély tisztelet és szeretet kifejezője. így üdvözlik a gyerekek szüleiket, nagyszüleiket a férfiak a család, rokonság, baráti körök nőtagjait. Sohasem szabad elfelejteni, hogy minden üdvözlés az emberek közötti viszony humánumát fejezi ki. Az emberek a munkamegosztás mellett szükségszerű érzelmi kölcsönviszonyban is élnek, amely társadalmunkban minőségileg magasabb fokot ért el, s amelyet állandóan tovább kell fejlesztenünk. A köszönés nagyon fontos összetevő, de a lényeg az emberek természetes, szívélyes viszonya. Igyekezzünk arra használni, hogy a legapróbb üdvözléssel is az emberi kapcsolatok szívélyességét, humánumát fokozzuk. KURT TUCHOLSKY: BEZZEG A NŐK! Hamburgban történt, ahol is minden értelmes utazás megszakítandó, minthogy a legszebb város Németországban — éspedig a háromrészes tükör előtt. A tükör egy szállodában állt, a szálloda az Alster partján, a férfi pedig a tükör előtt. Reggeli fél tízet mutatott az óra pontosan öt perc híján. A férfi egy szál öntudatban mászkált, a vakáció pedig abban a stádiumban járt, amikor az ember egyenesen buja lassúsággal öltözik, totojázik, göncöket hordoz körül a szobán, ezer szükségtelen kacatot szedeget elő a bőröndből, aztán visszarakja, megszámlálja a zsebkendőit, és egyáltalán úgy viselkedik, mint egy középfokú bolond: buzgó semmittevés ez, na — de hát azért van a vakáció. Szóval, állt a férfi a tükör előtt. A férfiak nem hiúk. Bezzeg a nők! Minden nő hiú. Ez a férfi azért álldogált a tükör előtt, mert az háromrészes, és mert az otthonában nincs ilyen. Nézegette hát magát, a megereszkedett hasú Antínooszt, a háromrészes tükörben, és igyekezett a profilját annyi kritikáival szemlélni, amenynyi önszerelmétől tellett... voltaképpen ... s kihúzta magát kissé — azért voltaképpen egészen mutatós vagyok így tükörben, mi? Karjával, keresztben végigsimított a bőrén, mint aki fürdővízbe készül ereszkedni... és e tevékenység közepette bal szeme egészen véletlenül kinézett az ablak vékony függönyén keresztül. Valami volt ott. 20 A szűk mellékutca túloldalán, azonos emeletmagasságban, nő állt az ablaknál, idősebb nőnek látszott; félrehúzta valamelyest az átelleni függönyt, karja egy kis állványra támaszkodott, és bámult, bámult, pislogott, bazsalygott, egyenest a férfi tükörfényben úszó hasára. Atyaúristen! A férfit az első impulzus visszaparancsolta a szoba látókörön kívül eső, oltalmazó mélyébe. Micsoda nőszemély. Viszont volt ebben a dologban valami bókféle, az tagadhatatlan; még akkor is, ha állandó szokása neki az ilyesmi — akikor is bók volt. „A szépségnek.“ Percig sem vitás. A férfi három lépéssel előbbre merészkedett. Csakugyan: ott állt most is, és bazsalygott és bámult. Nos — azért van az ember a világon, hogy jót cselekedjék ... és egyelőre igazán mutogathatjuk magunkat, akár mindennap — elég csak egy újabb pillantás a tükörbe —, gyerünk a tükörhöz, gyerünk az ablakhoz! Nem. Ez túl zsenáns volt... a férfi elszökdécselt, mint egy süldőlány, sietett a fürdőszobába, és megborotválkozott az új késsel, amely simán siklott a bőrén, akár egy vizes törülköző, valóságos mámor volt. Leöblítés. „Alapos utánmosást?" — kérdezte önmagától, és igennel válaszolt, alapos utánmosás, púder — erre is ráment jó tíz perc. Vissza. Nézzük meg, csak úgy, a hecc kedvéért ... Semmi kétség, ott állt még mindig; pontosan ugyanabban a helyzetben, mint az előbb, a függöny kissé oldalt húzva, a karjára támaszkodott, és mereven nézett át. Hát ez mégiscsak — na, hát erre már igazán kíváncsiak vagyunk. A férfi most már tapodtat sem tágított a tükörtől. Elkezdett piszmogni, mint egy epizódszobalány a színpadon: haját kefélgette, aztán áttette a fésűt az asztalka egyik oldaláról a másikra; levágta a körmeit, ás körülményesen törülgette a füle tövét, vizslatta magát elölről, oldalról és egyebütt... hajsza pillantás az utca túloldalára: a nő, a hölgy, a lány — még most is ott állt. A férfi, győzelmes hímerejének diadalában, úgy járkált a szobában, mint egy gladiátor, úgy tett, mintha az ablak nem is léteznék, nem vett tudomást látszólag arról a közönségről, amelynek kedvéért mindazt tette, amit tett: cigánykerekeket hányt, miközben egész teste szinte hallhatóan kukorékolt, azután enyhe sajnálkozással felöltözött. Egyszeriben kifogástalanul öltözött úrrá változott — a nőd is ott volt még mindig! —, elhúzta a függönyt, és könnyeden bizalmas mosollyal kitárta az ablakot. Es átnézett. A nő nem volt nő. A nő, akinek fél óráig mutogatta férfiúi pucérságát: faállvány volt, rajta kabát, aztán egy szobapálma meg egy sötét szék. Mint ahogy az ember lombokból és ágakból arcokat komponál az éjszakai erdőben, úgy látott női nézőt ott, ahol csak fa volt, szövet és szobapálma. Enyhén leforrázva csukta be őférfiúsága az ablakot. A nők hiúk. A férfiak? Azok soha. Szolcsányi Ferenc fordítása
