Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-03-23 / 11-12. szám
MEGYERI ANDREA 1- y fa m lÍM /b L Megszoktuk már, hogy pedagógusainkat, iskoláinkat többféleképpen emlegetjük. A hétköznapok sodrában, ha egy-egy eltévelyedett fiatalról hallunk, szemrehányóan kérdezzük meg: Ki volt a tanítód? Hol jártál iskolába? Előszeretettel kérjük az iskolától számon „kötelességét", ha valami rossz láttán kibújunk a szülői felelősség alól, és a társadalomra sem varrhatjuk a vétket. És másképpen beszélünk ünnepnapokon. Ilyenkor a pátosz zengő hangján szólunk, nagy mestereket idézünk, és virágot nyújtunk át a pedagógusoknak. Mert hiszen nagy emberek őkl Szárnyat adnak gyermekkori álmainknak, és példájuk, intelmeik elkísérhetnek egy életen át... Ki ne őrizne egy-egy követendő példát gyermekkorából, biztató szót, intelmet, elismerő mosolyt, simogatást, amelynek emléke valahol nagyon mélyen, a legféltettebb helyen él lelkűnkben? Kérdezzük csak meg önmagunktól, melyik tanítónkra emlékszünk vissza legszívesebben? Mindenkinek akad legalább egy, aki így vagy úgy, örökre emlékezetünkben marad. Akinek nevét nem feledteti velünk az idő múlása, és arcképét sem kell előkeresni, hogy magunk elé idézzük ... Megmaradt emlékünkben, mint igazságos ítélő, mindig hű tanácsadó, aki örült a feleletünknek, ha remekeltünk, és boszszankodott, ha valamit nem értettünk, nem tanultunk meg. Arra is jól emlékszünk még, hogy a tankönyv szűkszavú leckéit hogyan változtatta át mesére, igaz történetre, és a gondolat szárnyán hogyan repültünk át évszázadokat, történelmi viharokat, népek csatáját, és hogyan kerültünk vissza a mába, a világmindenségből akár önmagunk zárt világába. Mert a jó tanító naponta átlépi a korlátokat, a tankönyv és a negyvenötpercek adta lehetőségeket, és saját belátása szerint gazdálkodik idejével, erejével, tudásával, tehetségével. A szívét, és tudása legjavát adja munkájába. Talán éppen ezért az önzetlen adakozásért él tovább tanítványaiban, s ezért őrizzük meg emberi értékeit, amelyek nemzedékeken át kristályosodva szinte már öröklődő jegyeinkké válnak. Nagy tanítómesterünk, J. A. Komensky születésének napján — a tanítók napját ünnepelve — az elismerés hangján szoktunk szólni pedagógusainkról. Mi ezúttal rendhagyó ajándékot szeretnénk átnyújtani — néhány számunkon keresztül. Ajándékot, amely a pedagógus hivatás legszebb elismerése. Szólaljanak meg a tanítványok, akik fiatalon bár, de alkotó .módon kamatoztatják tudásukat, akikben a tenniakarás, az alkotás vágya kiapadhatatlan hajtóereje az ismeretszerzésnek, az elmélyülésnek, a munka, az élet szeretetének. Olyan fiatalok, akiktől bárki megkérdezheti: Ki volt tanítód? Hol jártál iskolába? Mert munkájuk, cselekedeteik az alma matert dicséri, büszkeséggel tölti el, és bearanyozza emlékét. Jó példák után nem kell messzire menni, lámpással keresgélni. Hisz a tudás maga is lámpás, messzire világlik a fénye ... Megállunk néhány helyen, hogy szót váltsunk, elbeszélgessünk, és üzenetet vigyünk egy-egy „vén diáktól" az egykori iskolába. Aki üzen: Harna István közfazdász mérnök, a bratislavai letszínvonal-kutató Intézet Prognózis Osztályának a vezetője. Címzett: a sahy-i (ipolysági) gimnázium. — Név szerint kinek címeznéd legszívesebben a levelet? — Ha igazságos akarnék lenni, több nevet kellene felsorolnom. De az első helyen Dióssy Gyula egykori matematika szakos tanárom állna. A sok jó nevelő, és alapos szakmai tudású tanárom között neki volt egy tulajdonsága, ami megkülönböztette mindenki mástól. A hivatásszeretete, rajongása, mondhatnám úgyis, megszállottsága. Mert hát igaz a mondás, hogy égni kell annak is, aki másokat akar lángra lobbantani. — Hogyan emlékszel vissza a pályaválasztásra ? — Úgy, mint életem útjának göröngyös szakaszára, kitérőkre, vargabetűkre. Az általános iskola elvégzése utón felvettek a komórnói (komáromi) gépipari középiskolába. Szüleim szorgalmazták ezt, de én sem ellenkeztem. Mégis, egy olyan baráti körben mozogtam, amely lényegesen befolyásolta végső elhatározásom. Több osztálytársammal együtt inasnak jelentkeztem, és 16 éves koromban mint vaskereskedő segédlevelet kaptam a kezembe. Elárusítóként kezdtem dolgozni, de csakhamar megéreztem, hiányzik a könyv, megrekedtem, félúton vagyok. Járdát söprők, csomagokat hordok, polcokat rendezgetek .. . Minden hap ugyanazt ismételve. Nincs a munkámban perspektíva. Én pedig mást akartam: naponta gyarapodni, több lenni, kutatni, alkotni ... Ez a vargabetű szerencsére nem tartott sokáig. Beiratkoztam a dolgozók esti iskolájába, hogy leérettségizzem. Az előbb említett tanárom megértette szándékom, biztatott, erősítette akaratom. A matematikában különösen sok örömet találtam. Bár estire jártam, a nappali tagozat matematikai olimpiáján versenyeztem. Kitüntetéssel érettségiztem, és már világos volt előttem a cél: tovább tanulni. A műszaki szakmák felé vonzódtam, választásom a bratislavai Műszaki Főiskolára esett, a belkereskedelmi szakra. Közgazdásznak indultam. — Hogyan jellemeznéd a főiskolai éveket? — Könyvek halmaza, kitartó akarat, szorgalom, világosan megjelölt cél, mérnöki diploma. Vagyis sikerült, közgazdász lettem ... — Hogyan lesz valakiből fiatalon, és friss diplomával tudományos kutató? — Bevallom, volt ebben némi szerencse is. Amit megintcsak egy nagyszerű pedagógus irányításának, ösztönzésének köszönhetek. Egykori főiskolai tanszékvezető tanárom ajánlatot tett, hogy maradjak a főiskolán, lehetőségem volna továbbfejlődésre, szeretné, ha a közelében lennék , . . Nemsokára azonban úgy adódott, hogy megalakult ez a jelenlegi kutatóintézet, és az említett tanáromat nevezték ki az igazgatójának. így aztán követtem őt, de már ide az Életszínvonal-kutató Intézetbe. — Mit jelent tudományos munkahelyen egy évtized? — A közgazdaság izgalmas tudomány, engem főleg makroszinten érdekel. Az eltelt tíz év alatt több jelentős közgazdasági kérdéssel foglalkoztam: a falusi lakosság életszínvonalának kutatásával, a lakosság jövedelmének elosztásával, fogyasztási prognózis készítésével stb. Csaknem két évig az intézet tudományos titkára voltam, addig, amíg nem kezdtem dolgozni kandidátusi értekezésemen. Munkámban a társadalmi újratermelési folyamat és a lakosság fogyasztásának kölcsönhatását vizsgálom. Lényegében már kész vagyok, a megvédés előtt állok. — Hogyan érvényesülnek a fiatal kutatók? — Egyszerűen hangzik, de mégis kimondom: rajtuk múlik. Társadalmunk sokrétű mozgásában egyre több kutatást kell végezni, tehát szükség van minél több jó szakemberre. Persze adódhatnak problémák. Nálunk ez nem jellemző, mivel fiatal intézetről van szó, munkásságunk szinte egyidős az intézet életével. Vagyis nem volt törzsgárda, nem voltak elődök, irányítók, nem kellett alkalmazkodni, harcolni az újért. Ez előny is, meg hátrány is. Hátrány azért, mert ha egy állandósult és jó működő kutatócsoportba kerülök, gyorsabb a fejlődésem, szélesebb a látóköröm. Nemzedékek harca persze így is fennállhat, hiszen minden tudományos dolgozó, kutató megszállottja a munkájának, a céljainak, elgondolásainak. De ezen a területen azt hiszem szükséges is a forrongás, lázongás, vélemények, nézetek, módszerek harca, összecsapása .. . — Azt mondtad, jövőkutatással foglalkozol jelenleg. Mit jelent ez? — Az asztalomon a naptár 1976-ot mutat. Én meg valahol 2000-ben járok — gondolatban. Persze nem ilyen egyszerűen, ahogy mondom. Nem a gondolat csapongó szárnyán, a mese színes szálain, hanem számhegyek ösvényein, ismeretlen új utain ... — Sikerek és kudarcok az életedben? — Az mindenkiében van, de éi nem tudom mégsem ilyen egyszerűen megnevezni őket. A céljaimat általában ki szoktam jelölni és szívós munkával, meggyőződéssel végezni mindent, ami ahhoz szükséges. Az öröm szilárdítja az önbizalmam, az eredmény újabb célt szül. Én még nem ünnepeltem meg egy vizsgámat sem, nem „rúgtam be“, amikor valami nagy dolgot értem el... És a kudarc? Csak ideig-óráig jön utánam mint árnyék, aztán leszámolok vele ... Optimista ember vagyok, a nehézséget nem nevezem kudarcnak, sikertelenségnek . . . Szabad idődet mire használod? — Bár lenne több! Már évek óta externistaként dolgozom a Műszaki Főiskolán. Szemináriumokat vezetek politikai gazdaságtanból. Kevés idő jut a családra, két lányomra, a jó könyvekre .. . Ügy szoktam mondani — lopott percek ezek ... — Ha visszagondolsz néha egykori iskoládra, az alma materra, mi az, ami hiányérzetet kelt? — Lehet, hogy nem mindenütt ez a helyzet, de nekem hiányzik iskoláink hagyományteremtése, a hagyományok ápolása ... Ebbe persze sok minden belefér. . . Például olyasmire gondolok, hogy az egykori iskola néha „haza hívhatná“ volt diákjait, olyanokat, akikre büszkék lehetnek, akik messzire elviszik volt iskolájuk, tanítóik hírnevét, s akiket példaképül lehetne állítani a most pályaválasztás előtt álló fiatalok elé. Biztosan szép és izgalmas találkozók volnának ezek! Egy jó ötlettel több! Talán akadnak majd, akik megvalósíthatónak tartják!
