Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-06 / 1-2. szám
Г^Ч volt a központi témája annak a kiállításnak, amelyet a Nők Nemzetközi Evének naptár szerinti befejezése előtt a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma, valamint a Szlovák Képzőművészeti Szövetség és Képzőművészeti Alap közösen szervezett a fontos társadalmi és egyben kultúrpolitikai akció tiszteletére. A kiállítás érdekessége, hogy a hazai képzőművésznők részére hirdették meg, eszmei programját pedig a Szlovákiai Nőszövetség aktivizáló programja sugallta. Első ízben sikerült ilyen széles alapokon mozgósítani és dokumentálni azokat a bensőséges érzelmeket, harcos indulatokat és forradalmi törekvéseket, amelyek a képzőművészetben alkotóan tevékenykedő nőkben épp úgy munkálnak, mint a politikai, gazdasági és társadalmi élet bármely más területén helytálló mai asszonyokban. A kiállított művek valóban az érzések széles skáláját fejezik ki egyes művészek, főleg az idősebbek, epikusabb, érzelmekre ható eszközökkel, mig a fiatalabb művésznemzedék oeuvre-je öntudatosabb, harcosabb, hatásában talán nyersebb, de ugyanakkor szuggesztivabb is; nyilvánvalóan a másfajta körülmények folytán, amelyek közt a mai fiatalok fejlődhettek. Mint Libusa Minácová elvtársnő, az SZNSZ KB Elnökségének tagja, a Slovenka főszerkesztője mondta a tárlatot megnyitó beszédében: „ ... Ez a kiállítás a nők gazdag hozzájárulása a művészethez és a nemzeti kultúrához, éppen ezért nagyon becses és ösztönző erejű... Ha belegondolunk, tulajdynlréppen a női lélek gazdagságát tükrözik a művek. A nők a rájuk jellemző érzékenységgel képesek magukba szívni szintetminden pórusukkal a világot, hogy azután képzeletük erejével művészi módon tárhassák azt az emberek elé. Erről vall ez a kiállítás is.. .* — |g0 — О —I Ы to 3 > о < Cihánková- Semianová Jarmila .A boldogság szülője“ Fényképezte: Igor Grossmann Greiner Szibilla .Etűdök“ — pasztell mög tojást töttünk. Az volt a fújott kása." „Húst azt jobbára ünnepökön. Mögdinsztöltük. Legelőbb és megfőztük levesnek, aztán' kivöttük, földaraboltuk, hajmát sütöttünk és rátörtük a húst. Mikor már a hajmával egy kicsikét összeötte magát, akkor volt jó." iuszti néni, (63 éves): „A sóslepényt és a borsos hajtovánvt most is sütjük. Van aki kenyér helyett eszi tejfölös levesekhez. Jó is az, nagyon. Én így készítem (kicsiben mondom, de aki akarja, kétszer annyit is vehet a lisztből meg a többiből.): Fél kiló lisztből, két deka élesztőből tejjel és sóval, kis zsírral jó könnyű tésztát dagasztok. Egy kevés cukrot is teszek bele. Amikor megkelt, elnyújtom, megkenem zsírral, meghintem őrölt vagy morzsában törött borssal (ez nekem jobban ízlik). Négyrét összehajtom. Akkor ráborítok egy tálat, hogy pihenjen a tészta. Utána még kétszer, vagy háromszor kinyújtom és megint csak megzsírozom, megszórom borssal. Aztán sütés előtt a tetejére van aki töpörtyüt tesz, van aki csak sót, meg borsot. A sós lepény is ilyen, csak azt nem kell hajtogatni.” Mariska néni (52 éves): „A karácsonyi babot (nagyszemű lóbab) Adám-Éva napján ettük. Sós vízben megfőztük és nagy tálban az asztalra tettük. Aztán ki meghámozta, ki nem, — úgy ettük. Karácsony estére még lencselevest, csikmákot, vagy barátfülét főztünk." Régebben a cukorrépát, sőt még a marharépát sem vetették meg a háziasszonyok. Különösen a szegényebbje. Megfőzték, lehámozták a héját, megmosták, talán egy kicsit áztatták is, hogy az édességéből veszítsen valamit, és amikor kihűlt, úgy fogyasztották mint a kenyeret. De erre már kevesen emlékeznek, s ha mégis — érthető módon — nem szívesen. Juliska néni a lakodalmas és disznótoros ételek felől tájékoztat: „A lakodalom mindig húslevessel kezdődött, azután jött a főtt hús paradicsommártással, utána pedig rizs dinsztelt főtt húsokkal. Ezt úgy csinálták, hogy a baromfit előbb félig megfőzték a levesben, s utána betették sütni. Amikor már rózsaszín volt, meglocsoltók tejföllel és föltálalták. Aztán volt kirántott csirke, szilvasalátával. No, a csirke után aztán jöttek a disznóhúsok, hurka, kolbász, pecsenye, káposzta, végük pedig a sütemények. Elfelejtettem mondani, hogy a húshoz nem kenyeret adnak, hanem kulcsos lepényt. Voltam egy lagziban, már nem tudnám elmondani, hogy mi volt, de megszámoltam, hogy huszonkét fogást tálaltak. Ugye összehozta a rokonság." „Süteményt azt nem nagyon sütöttek azelőtt, inkább csak béleseket, diós, mákos kalácsot, szilvás lepényt, meg a lakodalmi túrós rétest. Az híres volt. Amikor lány voltam, akkor csak kétféle süteményt sütöttünk. Gyömbéreset, meg szalajkásat. A gyömbéreset úgy, hogy 8 tojássárgáját fél kiló cukorral elkeverjük, gyömbért teszünk bele és anynyi lisztet, amennyit felvesz. Utána meg kell szárítani a tésztát. Egy éjszaka szárad, akkor bebőrözik alul-fölül és földobja a belit. Másnap aztán megszórjuk cukorral és késsel kiszaggatjuk. Mindenféle kis figurákat, madárkákat, ezt-azt formálunk és megsütjük.” A disznótoros ételek nem sokban különböznek a más vidékeken szokásosoktól. Csak a kolduskása az, ami jellegzetes mátyusföldi. Itt Jókán ezt így készítették: „Megfőzték katlanban a fejet, a májat, szívet, tüdőt, s amikor ez megvolt, ebben az abálléban kifőzték a hurkát is. Amikor ezt is kiszedték, belekeverték a finomra darált kukoricalisztet, utána szitán át beletörték a vért. Legutoljára borsot, paprikát, majoránnát, sült vöröshagymát tettek bele és jól összefőzték. Hogy miért hívják koldúskósónak? Hát, biztosan ezért, mert valamikor itt sok volt a koldus, aztán jártak kéregetni a disznóöléses házakhoz. Jó nagy darabokat adtak nekik belőle." Borcsa néni (79 éves): „A tökmagos kalácsot fiam, aztat úgy csináltuk, mint a másikokat. Kőttésztát gyúrni, mögtőtteni tökmaggal, mint ahogy a diós kalácsot. Azelőtt sok meztelen tökmag vöt. Nem köllött a héját levonni. Csak mögdaróni, forró tejet, cukrot belé. Olyan is vót, mint a diós.” „Káposztás bélöst, aztot is igön-igön sokat sütöttünk. Kőttésztából szép kérők lepénykéköt gyúrtunk, a közepit megtőtöttük sűtt káposztával. Jól mögborsoztuk. A káposzta nem forróan van belérakva, mert lehúzza a tésztát.” Miközben Jóka étel-hagyományait térképezem, sokat gondolkozom a tapasztaltakon és újra csak azt mondom és nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy ezek az értékeink úgy csurognak ki a kezünk közül, mint a nyitott tenyérből a víz ... Mindenütt meg kellene őrizni legalább mutatóba valamit, abból ami helyi, ami jellegzetes, hogy az utókor emlékezhessen és emiékeztethessen MIKOLA ANIKÓ
