Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-03-09 / 9-10. szám

irányította, amely az autós turistákat iga­zítja el minden városban: centrum. Volt némi osztrák pénze, és elég szép summa svájci frankja. Jó érzés, hogy nem kény­szerül garasoskodni. Itt vásárol be majd néhány apróságot az otthoniak számára. A város képének változásából arra követ­keztetett, hogy a belvárosban jár. Egyszer aztán ott állt a Stephansdom előtt, ami Bécsnek azt jelenti, amit ■ Bratislavának a vár, Budapestnek az Országháza, Párizsnak az Eiffel-torony, Londonnak a Tower. Most döbbent rá, hogy az a majd­nem fél nap tulajdonképpen szinte sem­mi. Nem baj, majd visszajövök, ezentúl utazni fogok minden évben, s a Wawel, a Vörös tér, az Aranyhomok és a Forum Romanum mellé megszerzem magamnak a Grabent is, vagy akár a hírhedt Mexico Platzot, a fjordokat és a Piccadillyt. Az egyik utcasarkon vett egy várostérképet, betért egy mellékutcai kis kávézóba, és csaknem boldognak érezte magát a for-, ró, tejszínhabos kakaó és kalács mellett. Mintha a fényesnek egyáltalán nem ne­vezhető kis kávézó az elszórtan ülő, la­pokba temetkező három-négy nyugdíjas kinézésű emberrel védettséget nyújtana neki az élet minden pofonja ellen, de még önmaga ellen is. Bázel a messzi­messzi távolban, már az Óperencián is túl — ó, hányszor fogom még a bőröm­höz közel érezni —, az otthona, az inté­zet, Ilona pedig már karnyújtásnyira. De itt, ezen a kis ponton nem éri őt el egyik sem. Mintha egy negyedik dimenzióban lebegne, közbeeső állomásként az elkép­zelés színes és lenge fátylait a valóság­ról letépő Bázel és az ismert, drága és biztos talajt nyújtó otthon között. Szürcsölgette a kakaót, majszolta a ka­lácsot, ráérősen, kiélvezve az ízeket, a testében szétáradó meleget, és közben a térképet böngészte. Aztán ácsorgott a Graben kirakatai előtt, elindult a Ringre, bevásárolt. Ilonának méregdrága, gyö­nyörű, rengeteg színes képmellékletet tar­talmazó könyvet vett, amely felölelte az anyagégetés, fazekasság, kerámia egész történetét, a legősibb időktől kezdve. Hallatlan szeréncse, hogy rátalált ilyes­mire, mert ezzel biztosan örömet szerez neki. Különben mire lett volna utalva? Egy pulóvert, ruhaanyagot, valamilyen flancos dolgot venni, aminek Ilona termé­szetesen udvariasan örült volna, de egyi­kük száját sem édesítette volna meg az ajándékozás és a megajándékozottság hamisítatlan jó íze. Ilonának nehéz is venni valamit. Kozmetikai szereket nem használ. Igaz, nincs is szüksége rá. Kreol bőre olyan, mint a bársony, fényes, sötét datolyamag szemei a szépen ívelt, dús szemöldök, a jól metszett telt száj, igazán nem kívánt különösebb makeupot. Meg­akadt rajta a tekintet anélkül is. Mégis egyedül van. Barátkozásuk elején, egy bizalmasabb beszélgetés alkalmával úgy érezte, megengedheti magának, hogy szóba hozza ezt a magányosságot, amit nem értett. — Hát te nem tudod? Igazán nem hallottál róla? — nézett rá csodálkozva. — Pedig a fél város ismeri a dolgot. Még be sem fejeztem az iskoláimat, valami rendellenesség mutatkozott a szokott női jelenségek körül, aztán egy vizsgálat után azt mondták a kórházban, hogy na­gyon sürgősen feküdjék a kés alá. Semmi különös, de a dolgoknak elejét kell ven­ni, a szokott orvosi megnyugtató blabla. Volt akkor egy szerelmem, Bálint jól ismerte, az volt a szándékunk, hogy amint végzek, összeházasodunk. Aztán mikor összeszedtem magam, hogy amint mond­ják, „gyógyultan távozzak", a professzor, aki operált, behívott egy kis beszélgetés­re. Röviden és sajnálkozva köz'Tte, hogy műtét közben kiderült, komolya beavat­kozásra van szükség. Gyér tkóldásra nem számíthatok. Ilona szokott modorában 'kissé nyeglén beszélt, de ez nem tévesztette őt meg. Szeme, arca árulkodott, hogy cinizmusa alatt még mindig fájó seb rejtőzik. — Gondolhatod, belesápadtam egy kicsit. Ez biztos, professzor úr? És én hü­lye úgy lestem a száját, mintha bizony olyasmit vártam volna, hogy á, dehogy, csak egy kicsit bolondoztam, kedvesem. Aztán még valamit megkérdeztem. És .. . egyáltalán, professzor úr. .. nő vagyok még? Kezeit összekulcsolta, a szemüvege fölött rám nézett, mintha most is látnám. „Nő ... Kicsit meg lehet játszani a dolgo­kat. Ért, ugye? Sokan csinálják ezt! Nézze, nagyon jó feleség lehet magából. Kitűnő, értékes ember... És meg vagyok róla győződve, hogy az egészségét vissza­adtuk." Én meg úgy éreztem, mintha az életemet vették volna el. Béla, újy hívták a férjjelöltet, virágokkal várt é& odavolt, hogy milyen sápadt vagyok, hogy meg­viselt az a tíz nap, mert nem tudta, hogy az utolsó óra viselt meg. „Két hétig még úgyis abszolút pihenésre van szükséged, gondolkoztam a kettőnk dolgán; haza­kísérlek Helmecre a szüléidhez, ahol majd rendbejössz, legalább összeismerkedem velük, és bejelentjük, hogy készülhetnek a lakodalomra." Nagyokat nyeltem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Az úton még­sem akartam előhozakodni azzal, amit úgyis meg kellett vele beszélnem. Nem tagadom, az is megfordult a fejemben, hogy elhallgatom, vagy legalább részben elhallgatom az igazságot. Persze, nem tudtam megtenni. A szüléimhez egyedül utaztam, mert Bélának közbejött valami, de jó előérzettel nem beszéltem nekik férjhez menési szándékomról. Béla el tud­ta intézni, hogy két hét alatt Prágába helyezzék. Megvárt engem az állomáson, mikor visszaérkeztem. „Milyen ragyogóan nézel ki", bókolt. Kocsin hazaszállított a csomagommal az internátusba, aztán moziba vitt, emlékszem, egy Michele Morgan-filmet adtak, sok orrfúvás volt a nézőtéren, de én nem fújtam az orromat, tíem is nagyon figyeltem, mert állandóan az járt az eszemben, hogy amint vége lesz a darabnak, sor kerül egy beszélge­tésre közöttünk. Variáltam a lehetősége­ket, mit fog mondani Béla, s mit fogok mondani én. Az Olympiába vitt, ott kevés volt az ember, találtunk a beszélgetésre egy nyugodt sarkot. Aztán úgy alakult a helyzet, hogy én nem is mondtam szinte semmit, ő is csak keveset. Gondolkodott a dolgon, mondta, meg hogy az én érde­kemet nézi. Meg hogy, ugye, belátom, ilyen tehertétellel nekimenni egy házas­ságnak . . . Beláttam. Egyszer még vélet­lenül összefutottunk az utcán, aztán ké­sőbb a fülembe jutott, hogy már elköltö­zött. Mit magyarázzam neked, hogy ho­gyan éreztem magam akkoriban. Úgysem tudnád megérteni. De kemény fából fa­ragtak, s ha már nem tudok százszázalé­kos nő lenni, megpróbálom, hogy ember­nek az legyek. S szakmámban sem az utolsó. Azért egy traumám maradt. Ha a fiúk udvarolni próbáltak, azonnal kipakol­tam nekik, hogy eltévesztették a ház­számot, mert én nem vagyok teljes értékű nő, kár a benzinért. Sokkoltam őket ezzel a nyers vallomással, ami persze fölösle­ges volt és módfelett ostoba, de nem tehettem róla. Persze a dolognak híre ment, csaknem a fél város ismeri a sto­­ryt. De az udvarlók lassan elmaradoztak. Pedig olyan is akadt, aki . .. ne hidd, hogy nem fájt, hiszen a szerelem, az érzelmek azért nem kíméltek meg engem De most már nyugtom van. így ismernek és kész. — Loncikám, ez nem lehet végleges, hiszen olyan csinos vagy és még fiatal. Annyiféle ember nyüzsög ezen a világon, hátha rátalálsz valakire, akinél semmit, semmit sem fog jelenteni az, amiről úgy érzed, hogy elriasztja a társat keresőket. — Lehet... — vont vállat Ilona. — De az a fontos, hogy közben én magam is megnyugodtam, felépítettem a lelki egyensúlyomat, s ezt az egész kérdést félretoltam magamtól. Hát Ilonának is megvolt a maga Wa­terlooja, vagy a maga Bálintja. Harminc­­nyolc éves, Bálinttal egykorú ... És én, én hol fogok tartani harmincnyolc éves ko­romban? Az Ilonának szánt, szépen becsomagolt könyvet ' megsétóltatta a Ringen, s még mindig ez volt egyedüli ajándéka. Tulaj­donképpen nem sokan vannak, akiknek vehetnék valami megörvendeztető aprósá­got. Anyának, Juliskának ugyan mit lehetne? (folytatjuk) CZIRFUSZ JANOS Johanidesová Ol'ga: Véd' 'm (tempera) Kosár és méz I. Mézet hozott az én kedvesem, vesszőfonatú üvegben arany mézet óh, emberek, barátaim, örvendezzetek — mézet hozott az én kedvesem illatosat, vesszőkosárban. III. II. Nem hozott ő száraz kalácsot, nem hozott üres kenyeret sem. Nem hozott mérget, júdás-csókot sem a nyelvén ölő fullánkot, felszakadt ínnyel hamis esküt senki felé ő nem kiáltott, gyilkos galóca, tövis, csalán kezét, szívét nem érintette. Fehéren jött és makulátlan, csak a homloka, térde vérzett. Botlott az úton? — vesszőfonatú üvegb mézet hozott csak, Mézet mézet. 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom