Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-02-24 / 7-8. szám

— Nem magamra gondoltam — anya kedves, nyugodt hangján érződött, hogy mosolyog. Felnézett rá, s valóban mosolygó derű ült az arcán. — Nem magamra gondoltam — ismételte meg —, hanem olyan dolgokra, amelyektől az elszakadás az első percekben nem olyan fájdalmas. Talán egyáltalán nem fájdalmas. Csak később, lassan és észrevétlenül kezdenek el fájni, egyre erősebben, s néha a kétségbeesésbe kergethetik az embert azzal, hogy soha többé vissza nem nyerhetők. Ez a véglegesség meg is ölheti az embert. S meg is öli. Ha nem fizikailag, hát másképp. Gondolj csak Zilahy A lélek kialszik-jára

Néhány pillanatig csöndben nyuszi térdein nyugodott a feje, mindketten elgondolkodtak, aztán hallotta, amint anya újra megszólal.

— De te, Juditkám, felnőtt ember vagy, és csak te magad döntheted el, hogy mint fordítod kocsid rúdját. A lányom vagy, az egyetlen gyermekem, és ostobán nevetséges dolognak tartom, hogy úgy beszéljek veled, mintha szemináriumot tartanék. Ha az egészségi állapotom meg is engedné később, akkor sem mennék veled Bálint után.

Ismerte annyira anyát, hogy tudja, minden próbálkozás, rábeszélés fölösleges lenne. Ha megy, egyedül megy. De megy-e, mehet-e? Mert azt is tudta, hogy nyuszit sem hagyhatja itt. Nem, erre sohasem volna képes. Olyan közhelyek vágták fejbe a közhelyekben rejlő igazságok erejével, mint: két malomkő között őrlődöm, meg: mint akit kétfelé hasítottak. Anya itt tartja őt, idekötözi, s még csak nem is kívánhatja ennek a köteléknek az oldozását, hiszen ez csak szegényke halála lehetne. Nem, jaj, nem, még soká, soká nem! — s szorosabban ölelte át térdeit, mélyebben fúrta fejét az ölébe.

Hallotta az őszi délután csendjében a szél megmegújuló futamát, amelynek nyomán a fákon didergő levelek, megadva magukat, csoportosan útra keltek s zizegve szállingóztak lefelé^ hogy megüljenek a kert még zöld gyepszőnyégén, fonnyadt virágszárak között az utakon. Percekig tartott a csönd, nem tudja, nyuszi mire gondolt közben, csak érezte, hogy egyedül nála talál valamelyes megnyugvást még így is, hogy bevallotta, nem képes érzelmileg osztozni az ő fájdalmában. Üjra visszaidézte szavait, elemezte, rágódott rajtuk, s egy gondolatnál megállt. Talált benne valami nagyon figyelemreméltót, olyasvalamit, ami mintha nagyon távolról a vigasztalódás reményének kis zöld zászlaját lobogtatta volna feléje. Felállt, egy széket közelebb húzott anya karosszékéhez és leült rá.

— Azt mondtad, nyuszi, az előbb, hogy a szenvedély elhomályosítja a tisztánlátást. Éz olyan igazság, hogy nem szorul bizonyításra. És azt is mondtad, hogy léteznek dolgok, amelyekről nem sejtjük, milyen sokat jelentenek számunkra, talán mert természetesnek találjuk, mint a levegőt, de hiányuk fojtogató, kibírhatatlan. Ezzel talán az érem ■ másik oldalára céloztál: ami most heves gyötrelem és kibírhatatlannak látszik, az kiegyensúlyozható, túlélhető, hiszen az emberi természet nem képes elviselni hosszú távon a magas hőfokú érzelmeket. Ugye ezt akartad mondani? Én belátom, hogy így van, ez a logikus, de ettől még nem lesz nekem könnyebb. Ó, egyáltalán nem.

Ügy megrohamozta megint a fájdalom, hogy legszívesebben a földre vetette volna magát.

— A fontos az, Juditkám, hogy belátod. S hogy ez a belátás ugyanakkor nem enyhíti a bánatodat is, az a kisebbik baj. Egyáltalán. Mért akarsz erőnek erejével szabadulni a szenvedéstől? Félsz, hogy meghaladja elviselőképességed határát? Ettől ne félj. Ez csak a legritkább esetben fordul elő. De te még nem ébredtél rá, hogy a szenvedés is érték. Érték, amit kár lenne minden meggondolás nélkül eldobni magunktól. A szenvedés is olyan intenzív életérzés, akár a boldogság. De legtöbbször termékenyebb. Pozitív értelemben persze.

Dialektika, nyuszikám. Tiszta dialektika.

— Ezt tudom nyújtani csak a veled együttkönnyezés helyett. S próbáld befojtani a bánatodat a disszertációdba. Energiaátalakítás képpen. Ha már egyszer elhatároztad, hogy megszerzed a doktorátust

— Erre is Bálint beszélt rá. ö győzött meg, hogy a saját munkaterületemen én is alkotói tevékenységet folytassak. Az alkotó ember állandó lobogásban él... Bálint álmodozó volt s ugyanakkor roppant gyakorlatias. Az élet gazdag és színes volt mellette, tömény szesz.

— Az élet mindig gazdag és színes, ha belső énünk gazdaggá és színessé teszi. Ehhez meg kell őrizni magunkban a gyermeket. A gyermek szemét, ámulatát, ártatlan ravaszságát, dús képzeletét és naivságát is. A játszani tudást.

Néztem, csak néztem nyuszira, mintha először láttam volna.

— De te... — mondtam végül akadozva — hiszen te mindig olyan szelíd és fegyelmezett voltál

— Juditkám, nem találkoztál még gyermekkel, aki azt játssza, hogy ő most milyen szófogadó, ügyes és szorgalmas, és figyeli a hatást, hogy a felnőttek mind őt dicsérik. S valóban dicsérik is, ha át is látnak szándékán, mert a dicsérő szó jólesik, s arra csábítja a gyermeket, hogy gyakrabban legyen kedve a jó gyermek szerepére.

— Csodálatos vagy — mondtam halkan, és valóban csodálattal eltelve. — És soha, soha nem támadt kedved, hogy más szerepet is eljátssz?

— Ó, dehogynem. És meg is tettem, ha veszély nélkül tehettem. A bennünk levő gyermeket azért nem szabad egészen a tapasztalt felnőtt ellenőrzése nélkül hagyni.

— Nyuszi — fordultam felé habozva —, kérdezhetek valamit?

Sosem tiltottam meg a kérdezősködést, és sosem hagytalak válasz nélkül.

Hogy lehet az, hogy így élted le az életedet... csak velünk, hármasban? Én azt hiszem, még valakit rajtunk kívül is nagyon boldoggá tehettél volna. S vele együtt magadat is.

Nyuszi arcán gyönge pír futott keresztül.

— Ebben látod, nem voltam biztos. Ügy féltettem azt az egzisztenciát, amit oly nehezen sikerült megteremtenem, hármunk biztos létét és nyugalmát, hogy gyáva voltam kockára tenni. De nem is kellett nagy kísértésekkel megküzdenem. Mindössze egyszer, egy férfi hozott nyugtalanságot az életembe, de úgy alakult a helyzet, hogy nem is fejlődhetett az ügy a döntésig. Mégsem mondhatom, hogy üres volt az életem. Tartalmas volt, gazdag, nincs okom panaszra. De — fordított a témán váratlanul — hogy állsz a disszertációddal? Már tudod az időpontot, amikor meg kell védened?

— Nem tudom pontosan, valamikor a jövő hónapban kerül rá sor. Két nappal azelőtt, mielőtt hazahoztalak, nyújtottam be.

— Mennyi munkád fekszik benne... és az Akadémián is mennyi és milyen szép munka vár. Tudod, mit mondott akkor régen Vaszilij? Ez is ott van feljegyezve a régi kis könyvecskémben, de azt hiszem, emlékezetből is elég pontosan tudom idézni. Akkor mondta ezt, mikor már másnap indultak tovább, s az a magyarul tudó lefordította nekem. „Csak azért nem szeretnék meghalni, mert már annyi, annyi munkát fektettem a zenébe, és még olyan sok munkát követel és olyan sok gyönyörűséget kínál, hogy ezt egyszerűen nem lehet félbehagyni.“ — Valahogy így mondta. Azt hiszem, igaza volt. A művész nem képes félbehagyni a művet, mert egybeforrott az életével. Az életével együtt tudja csak félbehagyni. Mint ahogy szegény Vaszilij is tette... Sokat gondoltam rá akkoriban, mikor megkaptam a halálhírét, s még azután is jó ideig. Te nem készülsz művésznek, de a tudományos munkát sem lehet abbahagyni. Annak sem ér végére az ember. Talán mert úgy érzi, hogy amit 6 csinál, azt senki más nem folytathatja. A tanítást, a könyvelést, a kapálást és a cipőfelsőrészkészítést mind abba lehet hagyni. Akkor is, ha fáj az embernek, mert szereti a foglalkozását, mesterségét.

És anya beszélt, és beszéltette őt is, míg hirtelen aggodalommal rá nem ébredt, hogy nyuszikát nagyon is kimeríthette ez a délután.

— De hiszen neked nem lett volna szabad ilyen sokáig üldögélni itt, régen le kellett volna dőlnöd. Alighogy hazajöttél a kórházból, s így kimerítettelek !

Az ágyához vezette, anya engedelmesen lefeküdt, egész jó étvággyal ette a grillcsirkét, Juliska is meg volt elégedve, nem látszott a betegen a fáradtság. Később, csak jóval később értette meg, hogy aznap délután nyuszika mérhetetlenül többet adott neki, mintha sajnálkozva, vele együtt kínlódva próbálta volna vigasztalni Bálint miatt. Míg benne akkor csak Bálint élt, minden helyet betöltött a hiánya, s gondolata sem volt semmi más számára, anya sorra egymás után mutogatta s juttatta eszébe az élet értékeit: ez is van, lám, az is van, meg amaz is, gazdag vagy, nem maradtál koldus akkor sem, ha úgy érzed, a legnagyobb kincset elveszítetted.

Tele volt az élete eseményekkel abban az időben. Naponta leste, mint erősödik nyuszika, s mikor állapota végre valóban megnyugtatónak tűnt, ott volt az Akadémián az új állás, amelyet azért ajánlottak fel neki, mert még mielőtt doktori értekezésének megvédésére és az avatásra sor került volna, kiszivárgott a híre: ez a Melek Judit tehetséges nő, disszertációjában sok az eredeti gondolat, az intézetben jó hasznát lehet majd venni.

Állandó feszültségben tartotta a tudat, hogy az intézetben elvárnak tőle, valamit. Egyelőre azonban alig tudott mozogni, idegen volt a számára minden, este lefekvéskor törtek rá a gondolatok: mit is lehetne és hogyan. Be kellett ismernie, hogy az élet vetélytársat állított fel Bálinttal szemben, ami ugyancsak helyet és időt igényelt Napper doktor kísérletei a drogok mellékhatásainak vizsgálatánál rendkívül izgalmasak voltak. Ha becsukta maga mögött az intézet ajtaját, nem hagyta odabenn a mukájára vonatkozó gondolatait, azok elkísérték mindenüvé. Teher volt ez, olyan teher, amit szívesen viselt. Mit is csinált akkor, mikor a patikát bezárták estefelé, és még Bálint sem volt? A mozik, színházak, hangversenyek, előadások műsorait tanulmányozta, s ha éppen semmi kedvére való nem akadt, néhány pajtásával beültek valahová egy kávéra, néha borozóba. Nagybetűvel élt. Ebből az időből néhány koncertre emlékezett vissza, alig egy-két filmre... üresség. Aztán minden más lett, mikor Bálint jött. De Bálint már nincs, kevesebbet jár szórakozni, nyuszikát nem akarja csupán Juliskára hagyni, mégis él. A napjai zsúfoltak, egykettőre itt az este, észre sem veszi, és már letelt a hét. Egyszerűen alig maradt ideje Bálinttal foglalkozni, és ez jó volt. Mert mikor Bálintra gondolt, a seb még nagyon sajgott. Azt már világosan látta, hogy anyát nem tudja itthagyni. Akárhogy is törte a fejét, nem talált megoldást. Meg is írta Bálintnak arra a címre, hogy ne számítson rá, nyuszikától nem válhat meg.

Ritkán váltottak levelet, az is csak néhány sorra szorítkozott. Azután Bálint bejelentette, nem akarja esetleges zaklatásnak kitenni, nem ír többé, de minden a régi, s állandóan várja. Kialakult saját kis tolvajnyelvük, amelyet csak ők ketten beszéltek, s remekül megértették egymást.

Akkor már kezdett valószínűtlennek tűnni, hogy valaha is találkoznak még és összekapcsolják az életüket. Ezt a reménytelenséget azonban nagyon nyomasztónak érezte, szabadulni akart tőle. Akkor egy napon az intézetből felhívta Honát, és találkozót beszélt meg vele estére.

(folytatjuk)

23