Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-02-24 / 7-8. szám

— Valamikor a falu túlsó végéről hoztuk a vizet, — emlékezik vissza a közelmúltra. — Ha meg mosni akar­tunk, meg kellett várni az esőt. Most már, hogy vizünk van — mondja az egyéb eddig háttérbe szorult tenni­valónk megoldása kerül előtérbe. — Ilyen elégedett és ilyen boldog a lakosság ebben a faluban még nem volt, mint amióta a „gágokat" félrehajíthatta — mondja Samalik Margit. — de azt az aktivitást, amely­­lyel az emberek a vízvezeték beköté­sét segítették és amely egy nagy közösséggé kovácsolta az egész falut, a továbbiakban is ki kellene használ­nunk. Samalikék negyedik szomszédja pár száz méterrel a falu belseje felé szintén a felső soron lakó Mészáros Lajosné. Egyike volt a legaktívabb lakosoknak, akinek szervezőkészségé­re és rendíthetetlen kitartására jog­gal büszke a lakosság és a falu ve­zetősége egyaránt. Valamennyi levél megfogalmazója Mészáros Lajosné volt, ma már ó is elégedett, hiszen az 1971 októberére elkészült fürdő­szobájában (akkorra ígérték u. i. a vízvezeték teljes átadását) 1975 októ­bere óta mór csurog a víz. Ezt akartuk! — jegyzi meg szimbólumává vált, de talán olcsób­ban is megoldhatták volna, sokkal olcsóbban és sokkal rövidebb idő alatt. Mert hát a KráTovsky Chlmec-i (királyhelmeci) vállalat munkásai be­bizonyították, hogy akarat és fegye­lem kérdése volt pusztán a nehéz talajviszonyok leküzdése és a többi probléma megoldása is. A falu vegyeskereskedésében mér­hetem le először a vízvezeték hozta változást a faluban. Az üzlet dolgo­zóitól, Gazdag Arankától és Vágsó Iréntől megtudom, hogy a vízvezeték átadása óta kétszer annyi szappant és mosószert adnak el, mint azelőtt. Nem csodálkozik ezen a tényen Kovács Klára a nőszervezet elnöke sem, aki a Bodrogszerdahelyi ÁG zempléni részlegén bérelszámoló. Bús András a hnb elnöke moso­lyog, hogy ő már alig tud valamit hozzáfűzni a vízvezeték krónikájához, mert a nők már mindent elmondtak. De méltányolja azt a segítséget, amit ebben az ügyben Jozef Lenért a SzIKP KB első titkára, Mendel Jozef mérnök a jnb elnöke és Gazdik Jozef a járási pártbizottság vezető titkára nyújtott. A továbbiakban a falu további fej­lesztéséről beszélgettünk, arról, hogy A VÍZRŐL, csendesen, miközben megengedi a kád felett a vízcsapot. Hadd tegyem hozzá, hogy éppen itt a felső soron volt a legnehezebb a helyzet. Nem messze lakik Tóth Miklósné, aki virágcsokorral várta a vízvezeték­szerelőket s nem válogatta, kinek adja, a legelsőnek nyújtotta át .Min­denkinek!” felkiáltással, s itt, ezek­ben a házakban megkönnyezték a vizet, az ünnepélyes pillanatra virág­gal fonták be az egyszerű vízcsapo­kat, mint valami faragott ősi isten­szobrokat. Most csak csobog a falból a tiszta, jó ízű .újhelyi" víz, mindenkinek ... Mészároséknál szinte minden do­kumentum megvan a vízvezeték törté­netéről: levelek, vázlatok, újságkivá­gások és — nehezen emészthető emlékek .. . ök mondják ki józanul a vízvezeték történetének tanulságát is. A falu történetének legnagyobb eseménye a vízvezeték, amely szocializmusunk a nem szokványos arculatú falu na­gyon széppé varázsolható. Az elnök szavai nyomán megelevenednek a jövő parkjai, korszerű sport- és kultu­rális berendezések. Tulajdonképpen szép falu lehet Ladmóc rendszertele­nül épült utcáival, parkjaival, Bod­rog partjával, a Bába hegy oldalának festői panorámájával és esetleges munkalehetőségeivé', melyekből egy már lassan realizálódik (kőmalom mintegy 70 embernek nyújt alkalma­zást 1980-tól). Ladmóc krónikájában új fejezet kezdődik a vízvezetékkel. Remélhető­leg olyan lapok íródnak bele a to­vábbiakban, mint a kulturáltabb élet­­körülmények, a vonzó munkalehető­ségek, jobb közellátás és mindennek következményeképpen az, hogy a fiatalok nem menekülnek otthonról, ha elmennek, csak azért, hogy szé­píteni, gyarapítani szellemi és anyagi értékeit — hazatérjenek. GAGYOR PÉTER HEGYNEK FÖLFELÉ FOLYNI És felsírt egy gyermek Cudar idő volt. A falusi ember ilyenkor azt szokta mondani, hogy a kutyát is kár kikergetni. A {fő­mön hegyekben már két nap óta szünet nélkül tombolt a szél. Nemcsak az utakat fújta be, ha­nem a tornácokat, az ablakmélye­déseket is vastagon televágta hó­val. De kit érdekelt az akkor? Az emberek bizakodva hallgatták az egyre közeledő ágyúszót. Sokan otthagyták otthonukat, dunyhá­val a hátukon egy kis batyuba kötött élelemmel vágtak neki a falun túli szőlős útnak. A boros­pincéket biztonságosabbnak vél­ték, mint a falusi házakat. Keve­set beszéltek, csak hébe-korba hangzott egy-egy .szó. A félelem, a háborútól való rettegés volt akkor az „úr“ Az egyik pincében már egy hete több család szorongott. Már az ivóvizük is elfogyott, de senki sem merészkedett kimenni. Oda­benn egy összetákolt fapriccs volt a legtekintélyesebb bútordarab. Gyakran cserélt gazdát. Betegek, öregek, meg gyerekek felváltva pihentették rajta elzsibbadt, fá­radt testüket. Hajnal felé mintha szünetelt volna a harc. Csak еду-két puska ropogása hallatszott a távolból. Az emberek lassan megnyugod­tak. Egyszerre eszükbe jutott, jó lenne bemenni a faluba, megnézni áll-e a házuk, élnek-e a jószágok. Mi történt azokkal, akik otthon maradtak. A bátrabbak elindultak. Amikor azonban a falu közelébe értek, hirtelen visszatorpantak. A szov­jetek helyett német katonákat láttak. Megrökönyödve nézték, hogy körülzárták a falut. Az álla­tokat összeterelték, rabolnak, fosztogatnak, autókra, szekerekre raknak mindent amit lehet. Szá­molták a teheneket, juhokat. — Nem juttok ti messzire! Majd adnak nektek a partizánok! — sziszegte dühösen egy ember. A föld újra megremegett. Az óvóhely lakói megriadva igyekez­tek vissza a sötét odúkba. A gye­rekek sírtak, a férfiak torkát is félelem szorongatta. A falu felöl keserves kutyaugatás hallatszott. Ki tudja, mennyi idő telt el így. — Mintha járna valaki odakint ■ szólalt meg egy hang. A pinceajtó nyikorogva kitárult. Rémült arcú, fiatal fiú rontott be rajta. — A... a gólya nénit kere­sem ... A Böske néni miatt, mert nagyon jajveszékel... Hát azt mondták, jöjjek ide, mert... na­gyon rosszul van A pincelakók egy perc alatt tal­pon voltak. Az emberség, a segí­­teniakarás legyőzte a félelmet. — Mit tehetnénk? — szóltak többen is egyszerre. — Lövöldöz­nek. A város messze van. Orvos pedig csak ott van. Hogyan segít­hetnénk? — várakozóan néztek egy öregasszonyra. Az ősz hajú asszony, aki az imént még fogvacogva ült a sa­rokban, most szinte megfiatalodva talprdfigrott. ö a község bába­asszonya. A faluban vajúdik egy asszony. Egyszeriben elfelejtette, hogy háború van, hogy halálos veszélybe kerül, ha kimegy a pin­céből. Az asszonyok felrázták a párná­kat, vizet melegítettek. Az ágyon fájdalomtól eltorzult arcú fiatal­­asszony feküdt. A szája kicsere­­pesedett a láztól, csapzott fekete haja szorosan tapadt a homlokára. Már nem jajgatott, nem volt hoz­zá ereje. A szülésznő nem moz­dult az ágy mellől. Egyre az asz­­szonyt nézte. Közben tehetetlen­ség kínjai gyötörték, hogy nem segíthet rajta. Hogy ölbe tett kéz­zel kell néznie szenvedését. Mert akkor már biztosan tudta, hogy orvos nélkül a vajúdó asszony nem szüli meg gyermekét. Hosszú órák múltak el. Egyszer csak kivágódott az ajtó. Géppisz­­tolyos, fiatal idegen katona top­pant a szobába. Az asszonyok megrémültek. Senki sem tudott mozdulni, csak a bábaasszony nem vesztette el a nyugalmát. A szőke fiú elé állt, és egyre csak húzta-húzta az ágy felé. — Gyere, fiam ... Ide nézz Doktor kell, gyorsan! Érted? Amikor a katona megpillantotta az asszonyt, bólintott, aztán sar­kon fordult, és elment A kis szobát remény töltötte be. Nemsokára ismét kinyílt az ajtó. Középkorú, magas férfi lé­pett be rajta. Két ápolónőt is hozott magával. — No, emberek, kifelé! Menje­tek át a konyhába — intézkedett a szülésznő. Odakint, alig pár kilométerre dörögtek az ágyúk, katonák hal­tak meg... Itt pedig, a kis szobá­ban, egy szovjet katonaorvos két élet megmentéséért küzdött egy­szerre. Ágyúgolyók robbanása kö­zött sírt fel és követelt helyet magának a béke első embere. GÁL ETA 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom