Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-06 / 6. szám
A jogi vonatkozásokon kívül természetesen van minden „ügynek“ egy másik oldala is, mégpedig az emberi. Hiszen a szocialista társadalom törvényei az emberek egymáshoz és a társadalomhoz való viszonyát hivatottak szabályozni. De bármennyire biztosítják is törtvényeink a polgárok jogait, esetenként hátrányos helyzetbe kerülhet az is, akinek igaza van, éppen az embernek emberhez való negatív viszonyulása révén. Ismét egy panaszlevél. „Alulírott Salgó Lajos, azzal a bizalomteljcs kéréssel fordulok önökhöz, segítsenek... egy hetvenéves emberen és még idősebb feleségén... Nem ismerem a paragrafusokat... hiába állítot-GROSSMANN I. felvételei tam az igazamat, azt kiáltották: nem szégyellem magam, mit akarok?... Nem hiszem, hogy a szocializmusban így ki lehet egy embert használni, nem fizetni meg a munkáját... kérem, jöjjenek el.“ Néhány sort idéztünk csak az idős Lajos bácsi leyclöbol. Mikor aztán ott ültünk szemtől szemben a betegszobában — Salgó néni tüdő- és mellhártyagyulladással, trombózissal feküdt, csak a sápadt arcából világító szemei voltak beszédesek — Lajos bácsi részletesen is elmondta panaszát. Röviden ennyi a lényeg: Jóhiszeműen, emberségből és abban az ígéretben bízva, hogy később majd meghálálják a fáradozásait, évek hosszú során át segített régi munkaadójának az özvegyén. Akkor, amikor annak saját hozzátartozói — gyermeke nem volt —, de a testvérei mit sem törődtek a gondozásával. Lajos bácsi temettette is el azután a saját költségén az özvegyet. Mikor a temetés után szerényen hivatkozott arra, hogy előzőleg megígérték, kártalanítják őt, gorombák, durvák voltak vele szemben, semmiféle igényét nem ismerték, el, hivatkoztak jó összeköttetéseikre, ha valamilyen jogát akarná érvényesíteni. Még azt is kilátásba helyezték, hogy a feleségével együtt kidobják a házból. A hagyatéki eljárás során remélt Salgó Lajos kedvező elintézést, de csalódott, mert a közjegyző az elhunyt rokonságától szerzett tájékoztatás alapján nem vette figyelembe az igényét. Lajos bácsi világéletében a két keze munkájából élt, a hivatalos eljárásokban nemigen ismeri ki magát, ö csak a maga igazának az elismerését várta rendületlenül. Jöttek is az idézések, a határozatok, gyűlt a hivatalos papír, szinte elveszett benne az ember... De jólesett a nemzeti bizottság szociális ügyosztályának a biztatása, hogy igénye jogos. Annál is inkább jólesett, mert kevés türelmes, barátságos szót kapott az illetékesektől is a beidézések és az utánajárások során. Nem csoda, ha már csak panaszkodni tud, öregen, még egy kis halvány reménnyel várva a társadalmi igazságszolgáltatást. Minden mozdulata, egész környezete arról vall, hogy örökösen tevékenykedő ember, aki szereti a belső és külső rendet, szereti, ha minden a helyén van körülötte. Van min gondolkodnia álmatlan éjszakáin. Arról, hopy amikor 21 éves fiatalemberként munkás lett egy szikvizesnél és kitanulta a szakmát, hogyan könyörgött egy évtizeddel később a megözvegyült tulajdonosnő, hogy maradjon ott, dolgozzon, vezesse a kis szódaüzemet, és főleg segítsen a sok adósság törlesztésében. Megtette. Később, az államosítás után is gondoskodott volt munkaadója özvegyéről. ö intézte el. hogy szociális segélyt kapjon. Mikor megbetegedett, ugyancsak ő járta ki, hogy tehetetlenségi pótlékot adjanak neki. A testvéreit, rokonait nem érdekelte, hogy miből él a beteg asszony. Lajos bácsi fát vágott, vizet hordott, mikor már állami alkalmazásban volt, szabadságát a „néni“ kertjében töltötte. Munkával persze. Feleségével együtt soha el nem hagyta a magányos asszonyt. Meg is ígérte a néni, — a szociális ügyosztály dolgozója előtt is — hogy a gondozásért cserébe örökségét rá hagyja. El.határozását írásban is rögzíteni akarta — a rokonai előtt is kijelentette —, de a megvalósításra már nem került sor az asszony előrehaladott agyérelmeszesedése miatt. Ki más volt az, aki éjszakánként is felkelt, hogy megnézze a szinte tehetetlen asszonyt, hogy egy pohár vizet adjon neki, mint Lajos bácsi, ö sétáltatta támogatva, karonfogva a kertben, az ő felesége ízletes főztjén élt a néni is. „Nem bolond senki, hogy ingyen csináljon ilyesmit“ — vágták a fejéhez bizalmatlanul hivatalos helyen. „Minden szomszéd és az utcában sokan tudjiUt, hogy Lajos bácsi mit tett azért az asszonyért, azt senki nem tudja ügy sem meghálálni! Ha kell tanúskodunk! — mondja Tomozerné és Csutkainé. Van min gondolkoznia a panaszosnak. Hogy a negyvenhat éven át tartó törődés, munka és ezeken messze túlmenően még az a többlet, amelyet a saját emberségéből adott, — mindennek ez a jutalma? Kisemmizés a rokonok részéről. Nagy bizalmatlanság az első hivatalos lépéseknél, öregségükre jólesne végre nyugodtan megpihenni annyi munka után. De napjaikat a kisebb nagyobb betegségek mellett most még ezek az idegőrlő dolgok nyugtalanítják. Meggyőződésünk, hogy legalább olyan mértékben fáj Lajos bácsinak az egész ügy erkölcsi oldala, mint amennyire az anyagi kisemmizés. Nem ezt érdemelte! De a törvény sem ezt írja elő! A polgári törvénykönyv 475. §-a szerint: Ha nem örököl sem a házastárs, sem a szülő, akkor — a harmadik csoportban — egyenlő arányban örökölnek az örökhagyó testvérei, valamint azok a személyek, akik az örökhagyóval ennek halála előtt legalább egy évig közös háztartásban éltek és akik ez okból a közös háztartásról gondoskodtak vagy ellátásukkal az örökhagyóra voltak utalva. Tehát Salgó Lajos törvényes örököse az elhunytnak, mégpedig annak testvéreivel egyenlő arányban! Megérdeklődtük hivatalos helyen. Lajos bácsi kérelmének végül is foganatja lett. A kerületi bíróság az elsőfokú elutasító határozatot megsemmisítette és utasította az állami jegyzőséget, hogy folytassa le a hagyatéki tárgyalást. Salgó Lajos az igényét az örökrészre bírósági per útján érvényesíti. Most már elintézésre vár. hogy majdnem háromévi huzavona után végre a bíróság igazságos döntést hozzon az ügyében. Lajos bácsi nagyon csalódott, de azért nem haragszik senkire. így mondja: — Én tisztelem most is a néni rokonait. Pedig a tiszteletet ebben az esetben egyedül 6 érdemli meg! BERTHANÉ S. ILONA no jányom, hányat szólott a kakukk? )aj mamám, az igen sokat. — Akkor hál' istennek sokára fogok meghalni. De bizony, meghalt két év múlva. A halál emlegetésével a csodálatos, boszorkányos eseményekre terelődik a szó: — Aki ezt nekem mondta, az sokáig élt. Kilencvenhat, kilencvenhét évig — nem tudom. Nekem vótak kis gyerekeim, azt mondta, ha valamelyik beteg vöt: Figyelj csak ide édes jányom. Eridj el a temetőbe. Szedjél kilenc lejláról — azt vágni kellett késsel, mert az fa vöt és a lödet szintén balkézzel szedni egy-egy fél morékkal. De szólni senkihez nem vöt szabad, hanem csak úgy gyónni haza a temetőrül, mint egy néma. És akkor, mikor hazagyöttem, három kútból kellett vizet húzni. Amit vittem, azt a lomot megfőzni, lehűteni és meglüröszteni a gyereket. — este. Három napon át, háromszor. Mikor a nap szállott le, akkor kellett utólag kiönteni. A gyerek jobban lett. Azt szintén ez az öreg nagymama mondta, hogy ha roszszul lát a gyereked, eredj, vágj annak a hajából, aki megnézte és tüstöld meg. Jobban lett. — Nohát, itt meg a faluba vót a bo-' szorkány. Tök vót a nyakába és macska képibe ment a tehénólba fejni. Aztán a vője megütötte. A tehénnek teje vót sok. Valamikor ott háltak az ólba. No, az az illető, a tehennek a gazdája ott hált, a küszöbön vót a feje. Es úgy besurrant valami macska mellette, hogy ő azt nem vette észre. No egyszer mán, mikor igen zűrből, igen húzi a tejet, hát az ember felniz, de a vasvilla mellette vót. Az ember lalniz, hát láti, hogy egy tök a macskának a nyakába vót oszt igen feji a tejet. Akkor felállt az ember, supl elütötte a kézit a macskának, mán a lábát no. Meg a szemit kiszúrta. Ütötte, no. Osztón elment. Annak a illetőnek meg az anyósa vót. Es reggel az asszony nincs sehol. Az ágyba fekszik. Hát mi van vele? Azt mondják, hogy mutassa csak a kézit vagy mit, mer dugta a dunyha alá. Mutassa csak a kézit! Hát az összes tenyere elvót verve, szeme meg ki vót szúrva. Úgy is hót meg. így vót, az egy boszorkány vót. Ennek nagy hire vót, hogy ez Így vót. — Meg még olyan boszorkányok vótak, akik jártak ki az erdőbe és gyűjtöttek hagymákat, oszt a teheneknek adták, hogy sárga vaja legyen, vagy elvegye a hasznát. No gyűjtöttek ugye ördögbürt, oldalbordákat, szentgyörgyhagymát, kazal-aljafüvet, meg . . . — Az egyik ezt adta el, abbul ilt, Ducsi papának híták. — Meg mi olyan jányok vótunk csak. No, mi is a kongózás?! Kérdésemet, már néhányszor feltettem, de mindig másra terelődött a szó. Most négyszemközt talán sikerül. A kongózásról már ezt, azt, hallottunk, de szemtanútól még nem. — Vótak olyan esetek, hogy vagy a fiút tiltották a szülei, vagy pediglen a jányt. Es akkor az úgy történt, hogy egy este megbeszéltik együtt, hogy elgyösz nálam. Elgyösz nálam — a fiú mondta a jánynak. És elvitte a jányt. Ejfél lehetett vagy egy óra, a legnagyobb éjjel, mikor elvitte. Megaludtak, reggel mán látták a szomszidok, hogy ott aludt. Este, amilyen vasdarabok, rossz kapa, ásó, kongó, amivel a jószágot nyakán kötik, a kolomp, rossz kaszák, azt az úton mind végighúzták. Mi gyerekek meg utánuk... Hát ilyen vót a lakodalmuk. Osztón, amikor a gyerek is meglett, akkor esküdtek meg. — Amikor gyermek vótam, valami megszúrta a talpamat és csúnya vót, igen csúnya vót. Azt mondja az öreg néni, a Zsófi néni: Hát tudod mit csináljá? Csuszóhajat (siklóbőrt) — pocsék állat — tegyél rá. — Régi-régi zsírral összegyúrta az anyám, szappant reszelt bele és rátette a talpamra. És meggyógyult a talpam. — Mi mindig mezítláb jártunk még aratni is. Apám ugyan néha csinált bocskort régi csizmaszárból, de inkább csak mezítláb vótunk és semmi bajunk se vót. — Pókhálóval is gyógyítottak. Azzal az öreg zsirral összedzsamálták, akkor vászonruhára tettik és úgy a sebre. A tűzhelyen készül az étel. Az utolsó étel a mai nap. A falura is ráborul az este, mint egy nagy takaró. De a szó, az emlék sokkal több, mint az idő engedi. Kisgéres, néhány háza csak egy kis tükör, a „paraszti élet égi másának" (Kodály) egy darabja. Néhány csillanás ami sokat elárul, arról a buzgó, állandóan mozgó talajról, ami a kultúrát teremtő paraszti társadalmat jelenti. CAGVOR PÉTER ПТПП
