Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-06 / 6. szám
és maga köré gyűjtötte lánytársait és mesélt nekik. Regények tartalmát mondta el, szinte irodalomórákat tartott Annak ellenére — vagy talán éppen ezért — hogy a Semmeringen összetalálkozott 180 nő mi-» lyen embertelen borzalmakon ment ‘keresztül, az embert mélységes csodálat töltötte el vidámságuk láttán, kacagásuk hallatán, amely úgy visszhangzott az üdülőben, mintha az életüket most indító és nem mérhetetlenül nehéz életük delén már mind túljutott asszonyok jöttek-mentek volna a folyosókon, a termekben. Alázatos hódolattal hajoltam meg az Ember megújulási képessége előtt, az anyák teremtő ereje, az élet elpusztíthatatlan ereje előtt. A legmeghatóbb jelenet számomra a megnyitó ünnepségen zajlott le. A találkozó fővédnöke és lelke Rosa Jochmann volt, ma Ausztriában nagy tekintélyű szocialista politikus, ö tartotta a megnyitó beszédet. Ezt követően négy asszony állt az emelvény elé. ők voltak a „gyerekek“. Vagyis azok a volt fiatal lányok, akik most négyen a többi nevében is hatalmas virágcsokorral köszönték meg Rosa Jochmannak azt, hogy Ravensbrück poklában a 3. blokkban anyai gondoskodással, szeretettel enyhítette sorsukat. Tőle tanulták meg akkor, hogy van nemzetközi szolidaritás, és ez a legszörnyűbb körülmények között is csodákat tud tenni, erőt tud adni az elviselhetetlen elviseléséhez. Ursula Pietras... ma gyermokorvos Wroclawban. Három másik társával együtt a hármas számú barakkban volt Ravensbrückben. Ebben a barakkban csupa fiatal 15—18 éves lányt gyűjtöttek össze a német fasiszták. s nemcsak kísérleteket végeztek rajtuk, hanem más célokra is felhasználták őket. Rosa Jochmann később keservesen fizetett azért az emberségért, amelyet fiatal fogolytársainak nyújtott. Ma úgy érzi, hogy mindent megért az a szeretet, amellyel Ursula átnyújtotta a virágcsokrot : * — Engedd meg Rosa néni, hogy lengyel szokás szerint mélyen meghajolva nyújtsam át neked ezt a néhány szál virágot, szeretetünk és ragaszkodásunk kicsiny jelképét, annak az aszszonynak, aki anyánk helyett anyánk volt! Még egy olyan találkozóra került sor, amely nagyon megrázó volt mindannyiunk számára. Meglátogattak bennünket itt a Semmeringen a többi koncentrációs tábor osztrák szervezetének vezetői. Velük együtt érkezett egy fiatal férfi is: ő volt a „buchenwaldi gyermek“. Felnőttek bujtatták, rejtegették és mentették meg a pusztulástól. Történetét Bruno Apitz írta meg „Farkasok közt védtelen“ című könyvében. S ez megint az élet nagy csodája: szép, nyugodt, fiatal férfi lett belőle. E két hétig tartó fasisztaellenes demonstráció emlékezetes kis epizódjai közé tartoztak a daloló órák. Együtt énekeltük a Katyusát, a német ellenállási mozgalom dalait, a francia kommünárok dalát és a Rámás csizmát visel a babám-at... A ma még életben levő 1000 magyar ravensbrücki foglyot tízen képviseltük. Minden egyes asszony élettörténete legalább egy-egy kötetnyi regényt tehetne ki. Küldöttségünk vezetője, Basch Anna Mária, a Nemzetközi Ravensbrücki Bizottságnak is tagja. Annak idején férjével és fiával együtt részt vett a spanyol polgárháborúban, s Belgiumban az ottani ellenállási mozgalom harcosaival került börtönbe, s onnan a koncentrációs táborba. Még mindig szép tartásával, de főleg nyelvtudásával és politikai tájékozottságával mindenkiben tiszteletet ébreszt. A ravensbrücki asszonyok nem először találkoztak egymással, például a Német Demokratikus Köztársaságban minden májusban kisebbnagyobb megemlékezéseket, rendezvényeket tartanak. Így 1967-ben az NDK ifjúsági szervezetei két hétig látták vendégül a volt ravensbrücki foglyok gyermekeit. A fiataloknak ez a nemzetközi akciója ugyanolyan fasisztaellenes demonstráció volt, mint most a miénk. A Semmeringen megtartották a Ravensbrücki Nemzetközi Bizottság 1974-es ülését is. Ez az értekezlet figyelmeztette a világ népeit arra, hogy a fasizmus veszélye még nem múlt el, s hogy a háború réme is fenyegeti még a világot. Harminc év múlt el a második világháború óta — és a nácik rémtettei új formát öltöttek Chilében: És még mindig vannak háborús bűnösök, akik rejtőzködnek, még mindig vannak nácik, akiket rehabilitálnak! Békét és biztonságot a világnak! Ezt hangoztatták a találkozó résztvevői. S hogy ne csak hangoztassuk, hanem harcoljunk is érte, különösen mi, anyák, arra a második világháború 65 millió halottja kötelez, kényszerít. Gyermekek, asszonyok, férfiak, öregek és fiatalok — az ártatlanok sohasem fakuló emléke .. 1974 december DÖME PIROSKA útjába valamilyen tárgy került, melyet ketté hasított. Később megállapították, hogy egy kétezer éves korsó volt, szerencsére sikerült restaurálni. A véletlen rombolás árán olyan műérték került napvilágra, amelynek valódi értékét még ma sem tudják felbecsülni a szakemberek. Az Aszkold Scsepinszkij vezette észak-krimi régészeti kutatócsoport olyan ősi temetkezési helyet tárt fel, ahol több tucat, összesen két kilogramm súlyú aranytárgyat találtak, amelyek aranyértéke valósággal eltörpül e csodálatos ékszerek igazi történelmi értéke mellett. A sírból ezen kívül még sok ezüst- és bronztárgy, drága- és féldrágakő került napvilágra. A régészek munkája mindennapos, tervszerű, aprólékos kutatás. Kézzel ástak tovább. A nyolc méter magas halomsírban öt méter mélyen feküdtek a keresett kincsek. A festéknyomokból megállapították, hogy a tetemet két színű, fából készült szarkofágban temették el. Az ékszerek, melltük, karperecek, hajtűk és ékszerdobozok gazdagsága arra vallott, hogy a sírban előkelő családból származó asszony fekszik. Scsepinszkij feltevése szerint az asszony az egyik szarmata törzs királynője volt. Az i. e. IV. — II. évszázadban a szarmaták kiszorították a szkítákat a Fekete tenger mellékéről, az i. sz. III.—IV. évszázadban viszont őket űzték el innen a gótok és a hunok. A királynőt a szó szoros értelmében behintették arannyal és drágakővel, igazgyönggyel és smaragddal. Karperecekkel körülfont kezei illatos folyadékkal teli ezüst csészékben nyugodtak. A sír betemetése után a halom tetejére hatalmas, valószínűleg több napig égő fáklyát gyújtottak. Erre abból következtetünk, hogy a kurgán földje több méter mélyen átégett. A tárgyakat a pontos leltárbavétel után a szimferopoli régészek megerősített őrkísérettel vitték Kijevbe, ahol átadták a ma is csodálatra méltó ízléssel elkészített ékszereket, kincseket az Ukrán Tudományos Akadémia elnökségének. A nagajcsini kurgán titkát sikerült megfejteni. Kincsei a nép csodálatát keltik majd fel az ókor művészete iránt. Tovább dolgoznak a földgyaluk. A kurgán nincs többé, helyén síkság van, mely a Bolsevik Szovhoz földjéhez tartozik. A síkságot most az észak-krimi csatorna ezüst szalagja szeli át, amely elvitte a sztyeppére az új élet leheletét. (A Szovjetunió c. lapból rövidítve.) NÉMETH IZABELLA # írta történet A MOSTOHAAPA Nagyon haragudott rám, hogy jó tanuló voltam az iskolában. Nem akart adni még pár fillért sem, ha valamire kellett. Nem volt csak egy palatáblám, s ezen lógott madzagon egy darabka szivacs. Volt még olvasókönyvem, ezt az én jó tanító nénim adta ingyen, mert nagyon szerettem olvasni. Második tanuló voltam az iskolában. Édesanyám ennék örült, de apám mindig azt mondta, a szegény ember gyereke ne legyen okos, mert akkor nem kap munkát a gazdagoknál. Engem is szidott, hogy minek hordom tele az ő házát egyesekkel. Mert a bizonyítványaimban, a hat elemiben végig egyesek voltak, csak egy kettes csúfította el, kézimunkából, mert a tanító nénim azt sem tudta, tudok-e kézimunkázni. Ugyanis én nem tudtam falvédőt venni, sem asztalfutót kivarrni, mert erre pénzt nem kaptam. Nem járhattam ki sohasem végig az iskolaévet, mert április elején engem befogtak munkába, akkor már kikeltek a kislibák és ha már csipegetni tudtak, legeltetni kellett őket. ősszel pedig, míg édesanyámék a határban dolgoztak, nekem kellett a házra vigyázni, meg a béna öcsémre, aki a mostohatestvérem volt. Októberben jártam dohánykórót kiverni, mert ezt kézzel kellett kiszaggatni, és a töve tele volt földdel. Néha olyan nehéz volt, alig bírtam felemelni. Ez igen fárasztó, nehéz munka, a tenyerem csupa hólyag volt. Sokszor még az a darabka kenyér is kiesett belőle, amit enni kaptam, mert a fájdalomtól csak az ujjaim hegyével tudtam megfogni. Novemberben aztán már elengedtek iskolába. Apámat többször is megbüntették, mert sokat hiányoztam az iskolából. De mivel fizetni nem tudott, így Ögyallára (a mai Hurbanovóra) kellett neki gyalogolni a börtönbe. Ez Udvarához tizenhat-tizennyolc kilométer. Es ezért is én voltam ő szerinte mindig a bűnös, mert, hogy minek vitt oda édesanyám az ő házához. Pedig nekem sírt a szívem az iskola után, ha láttam, hogy a többiek már bejárnak. Mindig mondtam édesanyámnak, miért nem enged apám már az iskolába? ö azt mondta: Rá vagyunk szorulva arra is, amit segíteni tudsz, hogy mielőbb házunk legyen, és majd nem kell haszonbért fizetni. £n szívesen dolgoztam, de fájt, hogy nem mehettem iskolába. Akkor azt gondoltam, azért, mert mostohaapám van, pedig csak a sors volt mostoha abban az világban. Ha a többi gyerek kiment csúszkálni télen a közeli tóra, én is szerettem volna menni, de ő azt mondta, vesd le a lábadról a topányodat. úgy klmehetsz. Édesanyám azzal vigasztalt, hogy még én kicsi vagyok, és a nagyobb gyerekek eltaszítanának. És, hogy térdeljek fel a nagy ládára és az ablakból nézzem a többi gyereket. De az ablak csak pici volt, az apám mindig rám ordított: Gyere le onnan, elfogod az egész világosságot! így meg voltam fosztva a tél örömeitől is, és a nagy szegénység volt az oka. De mindenben szót kellett fogadnom, mert édesanyám mondotta: Édes lányom légy jó, és hallgass, látod én is hallgatok a békesség , miatt. Pedig tudtam, fáj a szíve és sokat bánkódott. (Folytatjuk) ess
