Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-12-04 / 49-50. szám
Férj és feleség a konyhában a pulykasültet vizsgálgatta. — Még nem elég piros — jegyezte meg Hilda, s a tepsit visszatolta a sütőbe. — Miért eszünk ilyen korán? — kérdezte István, s az órájára pillantott. — Még csak ... Nem fejezte be, az asszony élesen a szavába vágott: — Mert a gyerekek éhesek. Látom az arcukról. A telefonba azt mondtad Bálintnak ... — Csak nem teszem tönkre a gyerekek karácsonyát őmiatta?! — Ideges vagy — állapította meg a férfi. Olyanformán beszélt, mintha azt remélné, hogy a felesége nem hallja meg, amit mond. Mindamellett megismételte szavait. Az asszony fennsóbbségesen hárította el a vádat: — Nem vagyok ideges. A férfi tétován meresztette szét az ujjait s húzta szét a száját, úgy vívódott magában. Eközben egyre jelentéktelenebbnek, egyre szürkébbnek, egyre makacsabbnak és egyre gyávábbnak látszott. Végül mégis megszülte a mondatot: ШШП FII TÁS Sokkal egyszerűbb volna, ha együtt hívnád meg őket Együtt? Kiket? — Bálintot Andreával. Az elhasznált, koránál sokkalta idősebbnek látszó, de még mindig vonzó nő gőgösen kihúzta magát, királynői tekintettel mérte végig a férjét. Megfontoltan beszélt s nagyon halkan: — Az a nő az én lakásom küszöbét nem lépi át. Még gyereket is képes volt szülni neki, hogy megtartsa, miután megszerezte, mint egy gengszter. Gyereket! Egy luxustyúk! A mellét sem kímélte, csakhogy elhitesse Bálinttal, hogy igazi anya. Csúszómászó makacssággal, zavartan, szívósan István a tulajdon mellét simogatta, körbe-körbe, a gondolatai annyira elfoglalták, hogy maga sem volt tudatában a szertartásnak, amit végez. Sápadt arca megereszkedett, a szája széle reszketett, s ahogy neki-nekiszaladt a mondandójának, s vissza-visszahókölt, az ádámcsutkája vadul ugrándozott. Ne kezdd, István! Ne kezdd! Rossz vége lesz! De ha egyszer szenvedek. Mint egy állat, úgy szenvedek. Mert ha nem Bálintot szeretnéd még mindig, akkor nem volnál féltékeny Andreára. Akkor nem törődnél vele. Voltam-e én valaha féltékeny az első férjedre? Soha! Dezső barátom! Ha pedig té szerelmes vagy Bálintba, akkor engem ... Hilda valahonnan nagyon magasról nézett alá a vergődő férfira: — Micsoda ócska szillogizmus! Gyorsan lehajolt, kinyitotta a sütőt, zajosan kihúzta a tepsit a piruló pulykával: „még mindig nem elég piros“, azzal vissza tolta. — Ettől a szillogizmustól függ a nyugalmam, az alkotóképességem ... Apropó, elkészítetted a rajzokat? Kettő híján. — És eldöntötted már, hogy mi lesz az új maniered? A férfi hátralépett, hogy távlata legyen; arca kiszínesedett. — Ilyenkor olyan szép vagy, olyan királynőién, olyan emberfelettien szép, hogy eláll a lélegzetem, ha csak rád nézek. — Ah — legyintett az asszony —, még mit nem! A régi Hildát látod te< akivel a Várban sétáltál kölyökkorodban. Nem ezt — a mutatóujjával magára bökött — a hervadt vénaszszonyt, aki nemsokára negyvenéves lesz. István a fejét rázta, aztán tovább áradozott a maga félszeg, színtelen módján. Az asszony arca kipirosodott: — Ha annyira szép vagyok — vágott közbe, s önkéntelenül maga elé mutatott a fekete-kék kockás konyhapadlóra —, ha annyira szép vagyok, miért nem borulsz le előttem? — Megengeded? — kérdezte a férfi, a térde már hajlott, keze megremegett. Távolin, ridegen az asszony nemet intett. Időközben a pulyka megpirult. István vitte be, mialatt elhelyezte az asztal közepén, Hilda felnyalábolta Pistit a karácsonyfa alól, állkendőt kötött rá, ölbe vette. Bálintot István bocsátotta be a lakásba, úgyszólván véletlenül, az egyik ezüstvillának levált a nyele, kiment a másikért a konyhába, az üvegen át felismerte, s ajtót nyitott neki, még mielőtt csengetett. Sugárzó arccal lépett be, de a homloka elborult, mikor látta, hogy nem várták meg, asztalnál ülnek. Késett — tudt». de azt is, hogy Hilda viszont sietett. A kettős tudat bénulásából a két gyerek — Csaba és Enikő — rohama térítette magához. — Apu! Apu! — azzal a nyakába csimpaszkodtak. Miután kibontakozott a gyerekek öleléséből, Bálint volt feleségéhez lépett, hogy üdvözölje. Az asszony se az arcát nem nyújtotta csókra, se kezet nem adott, megelégedett azzal, hogy felnézett: Szervusz, Bálint. — Szervusz... — ismételte a férfi, és tanácstalanul pislogott ide-oda. A szokás az volt, hogy miután gyertyát gyújtottak, együtt ültek vacsorához. Bálint igazából soha nem vacsorázott itt, csak csipegetett; nem volt nagyétkű, és több vacsorát végigenni még a gyerekei kedvéért sem akart. Hilda azzal foglalatoskodott, hogy a pulykasült maradványait eltakarítsa az asztalról, ő meg tehetetlenül topogott, mert nem hagytak a részére üres helyet az asztal mellett. A félszeg helyzetet István oldotta meg, széket tolt Bálint két gyereke közé, s oda ültette Bálintot. — Igazán, apu — szólalt meg Csaba —, miért nem vacsorázol velünk? Hilda abbahagyta a tányérok leszedését, s hidegen pillantott exférjére, akit a kérdés szemlátomást váratlanul ért, s nagy hümmögések között szabadkozott, hogy már evett, nem éhes. — Fiacskám, apukád ma este sok családhoz ellátogat, ha mindenhol megvacsorázna, gyomorrontást kapna. S ez ebben a korban nagyon veszedelmes. Anyu orvos, hidd el, ez az igazság. — Apu is orvos — bólintott Bálint —, apu is tudja, hogy ez így igaz. Sokat enni egészségtelen. — Végre teljes köztünk az egyetértés! — azzal Hilda, karján a tálca a tányérokkal, étszerekkel, a sültes tállal, kivonult a konyhába. Uszályként lobogott mögötte a feszültség. Bálint a gazdagon díszített fára nézett. Milyen jó lett volna elüldögélni mellette, egyik combján Csaba, a másikon Enikő, hintáztatná őket, s élvezné csengő kacagásukat. Tavaly még megtehette. Az idén ... Igaz, ő is késett. — Egy korty bort csak iszol — kínálta István, valójában rokonszenvezett elődjével, tudta, hogy tőle nem kell féltenie a feleségét, öt Hilda viselkedése nyugtalanította, valahányszor együtt voltak, egyszer lopva, máskor nyíltan, de szakadatlanul leste, miként néz a felesége Bálintra, hogyan szól hozzá vagy válaszol neki. Most, hogy Hilda a konyha meg a szoba között térült-fordult, mindketten feloldódtak, Bálint sztorikat adott elő a gyerekek mulattatására, színészkedett, túljátszottá a jókedvét. A szoba visszhangzott a kacagástól. Történetének a felénél tartott, mikor púposán megrakott tál tolult látóterébe: — Parancsolj, Bálint! Parancsolj a süteményből! — kínálta Hilda, az arcán széles mosoly. Bálint szórakozottan hárította el, köszöni, nem kér, Hilda tudhatná, hogy az édeset nem szereti. — Ez nekem egészen új dolog — hangzott a válasz hidegen, sértődötten. — öt esztendeig éltünk együtt, s akkoriban minden héten legalább háromszor édes süteményt ettünk. Főleg bejglit, mert azt szeretted. Jobbnak látta elfogadni a süteményt. Miközben révetegen nyúlt a tál felé, mégis megjegyezte : — A kedvedért. De tévedsz, drágám, nem a bejgli a kedvenc ételem, hanem a kaviáros palacsinta. Azonnal meg is bánta, hogy megszólalt, Hilda a gyerekeket hívta tanúságra: — Halljátok, gyerekek? Apátok a kaviáros palacsintát szereti! Ettünk mi bár egyetlenegyszer kaviáros palacsintát, amíg együtt élt'L apátokkal? — Hilda, aranyom — próbált közbelépni az aktív férj —, ennek a palacsinta ügynek semmi fontossága, csak rontja a hangulatot... Elvégre karácsony van, a család ünnepe, szenteste. — Igenis, fontos, mert a gesztenyés bejglit kizárólag és egyedül Bálint kedvéért sütöttem. Mindig kifogásolja, hogy nem vagyok kedves, tessék, az eredmény ez. A kamasz Laci eddig csak a fejét tömte, hogy. mint mondani szokta, „felépítse a testét“, most Enikőre meg Csabára mutatott: — A srácok még kicsik, anyu, nem emlékezhetnek Bálint apu gusztusára. De én emlékszem, mert én is marhára bírom a gesztenyés bejglit...- Na látjátok! Dezső apu is szereti. Csak István apu nem szereti Enikő tágra nyitotta szép kék szemét, kíváncsian tudakolta: Dezső apu, az ki? Milyen buta vagy. Hát Dezső bácsi! Elég legyen! De a kislány nem hagyta magát, sehogyan sem értette, hogy valaki miként lehet egyszerre bácsi meg apu. Laci fölényesen kioktatta: — Dezső apu az én tervező és kivitelező apám egy személyben. Aztán anyu elvált, és hozzáment Bálint apuhoz. Ennek a frigynek ti vagytok a gyümölcsei. De a termés sem Bálint aput, sem anyut nem elégítette ki, mind a ketten újítottak, apu elvette Andrea nénit, anyu pedig hozzáment István apuhoz. A gimiben én tartom a rekordot, mert három apum van. Ha megnövök, nekem is lesz három apum? — Csaba, fogd be a szád! — csattant föl Hilda. — Több apu nem lesz. És te is fogd be a szád, Laci. Korodhoz képest épp eleget beszéltél. — Én csak a srácoknak magyaráztam, hogy értsék A vita, hogy igazságtalanság-e, ha az egyik gyereknek három apja van, a másiknak csak kettő vagy egy, a kemény anyai intelmek ellenére is folytatódott még egy ideig. Hilda módszere a megfélemlítés volt, Bálinté a ködösítés. Ahogy szó szót követett, egyre nőtt benne az idegesség, pattogtak a percek, s amellett kibeszélhetetlenül elszomorította, hogy szemben vele ott a karácsonyfa, mellette a két szép gyerek, mind a kettő boldogan szorítja magához az ajándékát, s neki mindebből semmi része. Mialatt itt ül, a sötét utcákra gondol, utcák sorára, melyeken végig kell rohannia, mint a vesszőfutásra ítéltnek. Az öröm a kezében, de mire az ajkához emeli, már keserűség. (Befejező rész következő számunkban ) 19
