Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-10-16 / 41-42. szám
szólalnak a hegedűk, csellók, fuvolák, kürtök, dobok, sosem járt még ott, de a Redut kis terme jelent meg előtte, amint fekete ruhájában, kezében a kölcsönretiküllel sietve oson a helyére, hogy még mielőtt a karmester beint, leülhessen. Első fizetéséből vette a bérletet. Most kezdődik az igazi élet. Rátaposott a szomszéd széken ülő lábára, s vége lett fennkölt hangulatának. Bocsánat, mondta hirtelen zavarában magyarul, s csak később tudatosította, hogy az magyarul válaszolta: Annyi baj legyen. A kellemetlen belépőt elsöpörték a zene hullámai. Mintha a testét is ezek a hullámok ringatták volna, sodortatta magát az áramlással. Ehhez a szellemi elragadtatottsághoz hasonló fizikai mámort érzett, mikor két évvel később Burgaszban először találkozott a tengerrel: „Itt kellett volna születnem, valahol a tenger mellett, kiabált a közelben úszkáló Bálintnak. Imádom a vizet, ezt a nagy, sqs vizet!“ És alámerült és ficánkolt és ujjali közül csurgatta a tengert, nem tudott betelni az élménnyel. A szünetben aztán egymásra néztek. — Jé — csodálkozott a megtaposott fiatalember —, hiszen maga a Duna utcai kis patikusnő! Ugye nem tévedek? Most Judit ámult el. — Ismer engem? Csakugyan ott dolgozom. — Hogyne ismerném. Magánál szoktam beszerezni a Noxyron szükségletemet. De maga csak a receptre néz, kiadja a kartont, besöpri a koronát, s már veszi a következő receptet. Még a szemébe sem igen nézhettem. Szemtelen kedvességgel megkérdezte: — Megengedi, hogy ezt a mulasztást pótoljam most? Az apáca leszálláshoz készülődött, s rokonszenve jeléül fekete szatyrából egy ragyogóan szép, piros jonatánalmát vett ' elő s nyújtott át. Judit hirtelen ötlettől vezérelve kis útikosarába nyúlt, s egy gondosan selyempapirba burkolt kis csomagot emelt ki belőle viszonzásképpen. A nővér tiltakozólag felemelte kezét, de aztán a nő szeméből kiolvasta, hogy visszautasításnak nincs helye. Szétbontotta a papírost, és a megajándékozotthoz illő örömmel mosolygott Juditra. — Ö, ez igazán nagyon szép. Köszönöm. Nagyon jól tudom majd viselni a télen. Mindjárt fel is húzta az egyik fekete kötött kesztyűt, s forgatta benne kézfejét, hogy ezzel is bizonyítsa állítását. Az anyámé volt. Egyedül maradt a fülkében. A kesztyűre gondolt, amit anyja kötött magának. Beteg volt már, de hitt benne, hogy hamar felépül. s majd viselni fogja. Aztán, mikor már néha az a lehetőség is megfordult a fejében, hogy a gyógyulás nem is olyan biztos, felhúzta a kesztyűt, kezét maga elé nyújtotta, nézegette művét, s hősiesen belenyugvó mosollyal mondta — Jól sikerült, nézd, milyen meleg és puha. Kár, hogy már nem vehetem hasznát. De még te sem, nem való neked ilyen öregasszonyos kesztyű Akkor szólt anyja először a halálról. bár előzőleg biztosan többször foglalkozott vele gondolatban. Anya meghal — nem, ezt nem akarta elhinni akkor sem, mikor az orvos figyelmeztette: az exitus bármikor beállhat, a szív nagyon gyönge. Nem, anyja nem hagyja őt itt, ezt nem fogja megtenni. De mikor először hallotta tőle magától, hogy menni készül, az fájdalmas élességgel belé"hasított. — Ne beszélj badarságokat, nyuszikám — korholta ijedten dobogó szívvel anyját. — Mit szólna ehhez Vaszil? — próbálta tréfára fogni a dolgot, s csakugyan: a beteg felderült. Az ám. Vaszil Látta anyja arcán, hogy a múltba gondol, a falusi házra, arra a szobára, ahol Vaszil rájuk talált, már csaknem későn. Napok. óta lőtték a Garam menti falut, s amikor rövid időre elhallgatott a tüzérség, jött az evakuálási pa-« rancs: mindenki szedje a sátorfáját, s húzódjon a domb mögött fekvő tanyára, ahol az üres magtárak befogadásra készen várják azokat, akiknek a házaknál már esetleg nem jut hely. Addigra azonban anyja egy udvarukba tévedt golyótól átlőtt vállal vérezve feküdt, ő pedig ott mászkált mellette, alig egyévesen, mit sem értve. Vaszil úgy talált rájuk, anyja ájultan hevert, ő pedig éhségtől, szennytől meggyötörve, agyonsírva magát, a padlón aludt. Gyermekkorában sokszor elmondatta magának ezt a történetet anyjával. „Na és mondd, hogy volt aztán?“ Minden mesénél gyönyörűbb volt a történet, mert vele, velük esett meg. ök hárman voltak a történet főhősei. Vaszil átnézte a házat, nincs-e még ott kívülük valaki, s mikor senkit sem talált, bevitte őket gépkocsin a városi kórházba. Anyjánál csak a vérveszteség volt veszélyes, de szerencsére sikerült megmenteniük, aztán már rohamosan gyógyult. Neki meg a kimart kis fenekét hozták rendbe, föltáplálták, és hazamehettek. De addig is, Vaszil négyszer látogatta meg őket, s mindig hozott valamit. Sokáig fájt neki, hogy nem emlékszik Vaszil karjának erejére, melegére, amint felkapta őt, karján tartotta, játszott vele. „És igazán féltékeny voltál? És miért?“ „Ügy örültél neki, úgy kacarásztál, kapkodtál utána, mintha apád lett volna. Akkor még azt hittem, hogy apád nemsokára hazajön. Hat hétig lakott nálunk, még egy másik bajtársával.“ És Judit a régi kopott fénykép nyomán el tudta képzelni Vaszilijt, amint leül a harmonium elé és játszik, játszik mindenféle gyönyörű dallamokat, idegen melódiákat, amiket anyja még sosem hallott, és olyanokat is, amit ismert. „Megmagyarázta, hogy zenét tanul, zongoraművész lesz belőle. Az iskolából áthozattuk a harmóniumot a lakásba. Annyira látszott az arcán a boldogság, amint játszott. Te meg bolondultál utána. Ha azt mondta neked, csitt, most csöndben légy, jobban megértetted őt, mint én: képes voltál meghúzódni és elbabrálgatni valamivel. Egyszer, ki tudja, honnét. hozott valami masszát. Hasonlót, mint a plasztelin, amivel az iskolában dolgoztok, de nem volt színes, csak amolyan szürkésfehér. Mi mindent csinált neked abból! És te parancsoltál: lovat! Én egy természetrajzkönyvben mutattam meg neki, mi a ló. Losagy, mondta. Gyúrtatok cicát, egeret. Talán sehol sem voltak olyan szépek a szabadság első napjai, mint nálunk, különösen esténként. Csak apád hiányzott, rá kellett gondolnom gyakran, de abban a meleg, otthonos biztonságban, amit Vaszil teremtett meg körülöttünk, az aggodalom nem tudott gyökeret verni bennem. Boldogan vártam apádat, biztos voltam abban, hogy rövidesen hazajön ... Aztán Vaszil elment, és te szinte búskomor lettél. Minden zörejre, minden kapunyitásra a várakozás ült ki arcodra, de mindig csalódtál. Nehezen bírtam veted akkor. Sokat sírtál és rosszalkodtál. Visszajön Vaszilij, ne félj, visszajön, de el kellett neki menni még a háborút megnyerni. Nem értetted, és nem nyugodtál meg, csak azt tartottad számon, hogy visszajön. Ha nem bírtam veled, egyetlen varázsige létezett csak: Mit szól majd Vaszil, ha visszajön? Ez hatott. Még évekig hatott. Közben megtudtam, hogy apád sosem jön többé vissza, s persze tudtam azt is, hogy Vaszil sincs többé, mert egyszer kaptam egy levelet Kijevből. Az új tanító fordította le nekem, az az öreg katona küldte, akivel együtt lakott nálunk. Azt írta, hogy Vaszilij Németországban szerzett sebébe belehalt. A címünket csak most találta meg a mindenféle papírjai között, hát mielőtt újra elkallódna, értesít erről a szomorú dologról, mert szegény parancsnoka gyakran emlegetett bennünket. De azért csak mondogattam neked, hogy mit szól majd Vaszil. ha visszajön. Valahogy beléd idegződött, hogy ilyenkor megembereled magad. Aztán egy alkalommal váratlanul megkérdezted: Ki az a Vaszil? Elképedtem, egészen zavarba hoztál. Nem gondoltam arra, hogy a te kis fejedből az évek folyamán lassan elpárolgott a rajongásig szeretett Vaszil alakja.“ Igen, akkor kezdte anyja elbeszélni neki, ki is volt az a Vaszilj, akinek tulajdonképpen még az életüket is köszönhetik, amire addig nem is igen gondoltak. És a figyelmeztetésnek: „Mit szól majd Vaszilij, ha visszajön?“ — azután is volt foganatja. Vaszilij alakja újra élt benne. Hányszor ment az éjjeliszekrény fiókjához, ahol anyja az imakönyvét tartotta, és fellapozta benne azt a helyet, ahol a fiatal katona nevetős fényképe volt. Nézegette, s emlékezett, hogy a szeme olykor könnybe lábadt. Remekül megvoltak anyjával, mégis hiányzott valaki, égy erős és vidám férfi, akivel együtt lehetett volna nevetni, s aki vigyázott volna rájuk. Anyja egyszer rajtakapta, amint Vaszilij fényképét nézegeti. Csöndesen állt felette egy ideig, aztán szó nélkül kivette kezéből a könyvecskét, kinyitotta egy másik helyen, ahonnét egy barna, mosolygós szemű férfi nézett rá. Az apád. Érezte, hogy elpirul. Mintha valami vétket követett volna el, vagy mulasztást, amely valahogy azonban mégsem őt terheli. Nem tehet róla. Megfordult, és kiment a szobából. Azóta nem nyitotta ki többé az éjjeliszekrény fiókját. Nem tehetett róla, apja nem jelentett többet számára egy képnél. Erőltette pedig, hogy legalább lelkiismeret-furdalást érezzen emiatt, de nem sikerült. Ez után a jelenet után anyja sokáig nem érvelt Vaszilijjal. Bizonyára szemrehányást tett magának, hogy bűnös abban, amiért kislánya számára az apa idegen maradt. De hát kezdhette-e most azzal, hogy „mit szólna hozzá apád?“ Szegény anya két éve nyugszik már a Márton-temetóben. Nemrégen készült el a sírköve. Ilonának hagyott rá háromezer koronát, hogy gondoztassa, mert hisz ő bizonyára évekig nem tud hazajönni. S az is kérdés, pénzt küld het-e majd. Ilona akkor este kiöltözve, izgatottan fogadta. — Szörnyeteg vagy! Az egész napom odavan. Legalább ne telefonáltál volna reggel. Azóta furdal a kíváncsiság, mondd meg hát végre, mit akarsz ünnepelni?! A búcsút. Ilona ránézett, kicsit értetlenül. — De csuda pátosszal mondtad. Miféle búcsút? — Jövő hét végén utazom Svájcba. Engem küldtek ki a kongresszusra, a főnökkel természetesen, de ő három nap múlva hazajön, én pedig még tíz napig vendége leszek a Cihának. — Hát ez kitűnő — örvendezett Ilona őszintén. — De azért reggel a telefonba egy mondatban bezenghetted volna, miről van szó. Már a legvadabb képzelgéseknek adtam át magam. Tehát helyesebben a kiküldetést megyünk megünnepelni. És hova gondolod? Judit a kérdést elmellőzte, csak az előző mondatra reagált. Nem a kiküldetést. A búcsút. Ilona a fehér köpenyét dobta a karjára. — Ha ragaszkodsz hozzá ... — mondta szórakozottan. — Akkor a búcsút. No, mehetünk. Istenem, tizenhárom nap az egész. Ehhez kell olyan nagy búcsút csapni? — Nem tizenhárom nap. Én nem jövök vissza. Mi?! Ilona kezében a kulccsal megdermedt, kerekre tágult szemekkel bámult Juditra, a hatás mindent felülmúlt. Mikor a dermedtsége feloldódott, lehúzta kesztyűjét, leült a telefonasztalka melletti székre, s nagyon nyugodtan, nagyon tárgyilagosan megkérdezte: Hogy érted ezt? — No, megyünk akkor? — türelmetlenkedett Judit. — Majd aztán mindent elmondok. De itt! Ez nagyon kategorikusan hangzott. Ilona felállt, s megindult befelé. — Ilyen őrültséget nem vagyok hajlandó veled ünnepelni. Nem is beszélhetsz komolyan — dohogott. Elrakta a köpenyét, a táskáját, kiment a teakonyhába, amit még Bálint választott le az előszobából, onnét szólt vissza. — Ülj le. Főzök egy jó feketét. Tölts addig magadnak valamit, örmény konyak is van, azt szereted. Amíg Ilona a kávét készítette, Judit szokott helyén ült. az egyik állólámpa alatti fotelben, ami a régi füles fotel helyét foglalta el, és a térdét simogatva csendben várt. A térdét simogatta, mint ahogy az ideges lovat szokták megnyugtatni. Még benne érezte a reggeli remegést. Mikor kijött a főnöktől, és becsukta maga mögött az ajtót, úgy érezte, a térde összecsuklik és végigvágódik a piros szőnyeges folyosón. Tántorogva ért a szobájához, de mielőtt benyitott volna, meggondolta magát. A gyomra felkavarodott, és sietve bemenekült a szemben levő WC-be. (folytatjuk) 23
