Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-24 / 29-30. szám
V ukoricánk is két zsákkal maradt mindössze ... Meddig-------- elég ez nekünk? — Totoj dühösen legyintett, majd letörölte könnyeit, és szeme szigorúan megvillant, ahogy a vödrei után nyúlt. Ijedten és egyúttal örömmel, hogy Totoj semmit sem gyanít, Szejide zavartan nézett utána. Semmit sem tudott neki elmondani. Ennek a kicsi asszonynak az együttérzése, szánakozása, bátorsága és gyöngesége meghatotta Szejidét, de ugyanakkor mégis úgy érezte, mintha Totoj ösztönösen bűnösnek tartaná valamiért, és szemrehányást tett volna neki. Azt mondta, hogy egyforma a sorsuk, és ez annyit jelent, Szejidének nincs joga a zúgolódásra. Szejide nem talált kivezető utat ellentmondásos, zavaros érzéseiből, s a maga igazolására így gondolkozott: „De hát mit tegyek? Mindenkinek megvan a maga sorsa. Kinek mi van megírva, csak az történhet vele. Ha Totoj gyermekeinek boldogság van rendelve, akkor az apjuk visszatér . ..“ Totoj szomszédasszony férje, Bajdali egész életében öntözőmester volt. Esténként, a munkából hazafelé menet láthatták Bajdalit, amint dolgozott. Lendületesen, biztosan lépkedett a szántóföldön, és vezette a vizet az öntözőcsatornákba. Az alkonypír sötétvörösen bíborlott a here virágbóbitáin, és minden csapásnál vakító fénnyel villant meg Bajdali a földtől tükörsimára csiszolódott, villogó ketmen. — Tud takaréskoskodni a vízzel, arany keze van! — mondogatták róla az aulban Harsányan hahotázott, amikor az asszonyok szoknyájukat felkapva, kézen fogva mentek keresztül a tajtékzó vízzel teli öntözőcsatornán. — Hahó, mit csináltok? Féltek, hogy elvisz a víz? Csak addig sodor, amíg idehoz benneteket hozzám! Én nem engedem tovább egyikőtöket se! — Hogy mosná el a víz az árkaidat, te telhetetlen ördög! Hogy fulladnál CSINGIZ AJTMATOV élünk rosszabbul, mint mások ... Nézd csak, talán van minden családban három gyerek?... Te megszülted őket, és nekem más kincs nem kell... Itt vannak ók, az én istenadta kis cselédeim! Bajdali gyakran írt haza a frontról, de ősz óta egyetlen levél sem érkezett tőle... És Iszmail sem írt. Mint láttuk is, Kurman, a postás, megsarkantyúzta pejlovát, és igyekezett észrevétlenül elhaladni az ő házuk előtt. Nem vitte rá a lelke, hogy üres kézzel állítson be! Szinte bűnösnek érezte magát, úgy, mintha adósságát kellene visszaadnia, pénze pedig nincsen. Viszont Mirzakul, a községi tanács elnöke egyre sűrűbben járt feléjük. Már ez maga halálra rémísztette Szejidét. Talán Mirzakul megsejtett valamit, és föl akarja kutatni Iszmailt? Jóllehet, egyelőre az efféle gyanakvásnak nem adja jelét. De hát ki tud eligazodni Mirzakulon? Még eddig teremtett lélek sem tud az aulban Iszmail szökéséről. Iszmail nagyon óvatos. — Zavaros idők járnak. Szejide, az emberek megbízhatatlanok, hát ügyelj, senkinek egy mukkot se! — intette minden alkalommal. — Ha az apám fölkel a sírjából, még neki se higgy! Hallod?! Mirzakul. az aulban jártában-keltében hozzájuk is benézett, mintha hivatalból tenné. Amíg be nem vonult a hadsereghez, igen derék dzsigit volt. Fekete perzsaprém tübitejkáját hetykén félrevágva hordta. Szeretett táncolni, és sohasem vált meg a komuztól, kedvenc zeneszerszámától. Az aulban a legjobb énekesnek tartották, aki maga is költött dalokat. A frontról félkarral tért haza, és azóta, mintha kicserélték volna, alig ismert rá az ember. Jelleme is nagyon megváltozott; lobbanékony lett és tartózkodó. Akár a vihartépte fa — bal válla lecsüggött, nyaka megnyúlt, rajta sebforradások éktelenkedtek: arcának szabálytalan, szögletes vonásai most élesen kirajzolódtak, tekintete komor volt és fürkésző. Mirzakul most már leginkább csak arról énekel, amit a fronton látott: néha csendesen, zor“ ggEfflBE bele! — sikoltottak vissza a vele egykorú asszonyok. ö pedig rendkívül elégedetten és harsányan tovább hahotázott. Aztán, ha körülnézett az ember, látta: a sűrűsödő alkonyi szürkületben ott megy a szántóföldön az erős, araszos vállú, hatalmas Bajdali, mint valami vándorló, jóságos óriás. Megymegy keresztül az egész mezőn, szemléli az elhanyagolt földparcellákat, s alakja egyre jobban távolodik ... Néha, amikor Szejide átfutott a szomszédba, a következő kép tárult elébe: a bosszús Totoj vékony ajkait összeszorítva, kegyetlenül csörömpölt a kaparóvassal a kondér fenekén. Bajdali meg játékot fabrikált a gyerekeknek, és csendesen mondta-Hiába veszekszel, asszony! Nem dán, máskor meg haragos lelkesedéssel zeng a hangja; amikor elrévedezik, szeme fölragyog, mint a mesebeli hősöké, és épen maradt karját meglendíti, mintha a komuz húrjába akarna csapni. Pedig hát most már soha többé nem játszhat a hangszerén. Mirzakul rendszerint Totoj udvarába is ellátogatott tek? Hahó, Totoj, hol vagytok? Él-Aztán a kengyelből átnézett a magas vályogkerítésen, és odakiáltott Szejidének — Egészséges-e a gyereked, Szejide?... Csavarj már nekem egy cigarettát az eldugott dohányból, és gyere át a szomszédasszonyhoz ... Beszél22 nem kell veled ... Aztán majd folytathatod a munkád , Mirzakul sohasem kérdezte, hogy kapnak-e levelet a férjüktől. Nem akarta fölöslegesen szomorítani az asszonyokat, meg különben maga is mindig átnézte az aul postáját, és így a falu minden dolgáról tudott. Szejidét mégis mindig izgalom fogta el, akárhányszor találkozott vele. Gyanúsnak vélte, hogy nem kérdezi meg, érkezett-e levél Iszmailtól. Ügy látszik, tud valamit. Ügy látszik, okkal hívta át Megsodorta a cigarettát, abból a dohányból, amit még a nyáron gyűjtött az ültetvényen. Meggyújtotta, és elindult a szomszédba, miközben minden erejével azon volt, hogy elfojtsa a lelkében egyre jobban elhatalmasodó rémületet. Mikor Mirzakul meglátta, leszállt a lováról, s a füstöt élvezettel leszíva, beszélgetésbe elegyedett vele: — Pompás dohányt gyűjtöttél, Szejide! — dicsérte meg egyszer az aszszonyt. — Küldj belőle Iszmailnak is a csomagban, hadd szívja. Erről a dohányról eszébe jut a mi Talaszunk. Hiszen ilyen füstölnivaló, mint a miénk, sehol sincsen. — Küldök — nyögte ki Szejide. Kellett volna még valamit mondania, de semmi se jutott az eszébe. Ráadásul úgy érezte, hogy Mirzakul leolvassa az arcáról, miként csaponganak a gondolatai, és ettől még jobban elpirult. Erőltetetten köhögött: — Jaj, de keserű ez a füst, csak úgy marja a torkom ... hogy mi ebben a jó? Ügy vélte, jól beszélt, mégis égés? éjjel azon tipprengett, nem árulta-e el magát? „Csak egyszer segíts még, istenem. Nem szabad, nem szabad elpirulnom, és a hangomra is vigyáznom kell! Talán észrevette? Én vagyok az oka. olyan kevés a bátorságom — korholta magát. — És miért mondta a csomagot? Csak úgy, vagy szándékosan ? ...“ Egy másik alkalommal Mirzakul megnézte a fákat, amelyeket Totoj a kertben, az öntözőárok partján ültetett, és szemrehányóan mondta: — Bajdake minden ősszel lenyeste a száraz ágakat, de ti az idén elmulasztottátok ... Pedig a legidősebb fiad már munkára fogható... Le kell vágni a gallyakat, mert különben nem nő tovább a fa. Meg a száraz ág is elkél tüzelőnek. Totoj bosszúsan nézett Mirzakulra, és mélyet sóhajtva mondta: — És ha nem nőnek tovább, akkor se sírok utánuk; kinek van rájuk szüksége? Talán a fa haszon az embernek? ... Ha magad nem vagy otthon, minden hiába ... Eredj csak, próbáld meg: dolgozz a kolhozban, gyújtsd a kalászokat, és etesd a gyerekeket ... Itt vagyunk ketten szomszédok, és egyetlen sor hír sem érkezik a mieinktől, élnek vagy halnak, csak az isten tudja! — Ajkába harapда elfordult. — És te még a fákról préiflkálsz itt Szejide elcsüggedt, szorongó érzés lepte meg; attól félt, hogy Mirzakul nyomban kirukkol a teljes igazsággal: „Te Totoj, ne állítsd vele egy sorba magad — szól Mirzakul —, hiszen az 6 Iszmailja régen bújkál. Itthon van valahol, katonaszökevény ...“ Igen, ez most elkerülhetetlennek látszott. De Mirzakul mást mondott: Hát azt tudod-e, Totoj, hogy nemcsak a fa, de még az árnyéka is hasznára van az embernek — magyarázta nyugodtan, majd hirtelen haragra lobbant, és kiabálni kezdett, mintha régen készülne rá, hogy mindezt az asszonyok szemébe vágja: — Hagyjátok ezt az asszonyi siránkozást! Ha egy kis fennakadás van a levelekkel, már készek a jajgatásra. Inkább raknátok át a boglyát a tetőn, alaposan össze van dobálva. Magatok se veszitek észre: tavaszig elrohad a takarmány! Azt akarod, hogy tej nélkül maradjanak a gyerekek!? Ha így lesz, a fejeteket veszem! Ha magad nem bírsz meg vele, kiálts a szomszédnak, hiszen ketten vagytok itt, szomszédasszonyok ... Ketten kitesztek egy férfit... Az orosz asszonyok lövészárokban állnak fegyverrel, akár a férfiak, magam láttam ... Ti meg itthon vagytok — óbégattok, hogy nincsen levél!... Totoj egyetlen szó ellenvetés nélkül hallgatott. De Szejide megszólalt, szinte önmagát is meglepte: — Megcsináljuk, még ma levágjuk az ágakat, és átrakjuk a boglyát! Lehet, hogy túlzott sietséggel mondta mindezt? De e pillanatban nem volt semmilyen hátsó gondolata sem, őszintén beszélt, talán szerette volna, ha a levelek említésére nem kerül sor, és ugyanakkor szégyellte magát Totoj meg önmaga miatt. Mirzakul többet nem mondott. Még mindig izgatott volt, és haragos — furcsán, figyelmesen nézett Szejidére, mintegy bátorítón. Aztán felült a lovára és ellovagolt. Ezen a napon, ahogy Totojnak segített a gazdaságban, Szejide megmagyarázhatatlan, csöndes örömet érzett, megnyugodott, mintha megváltotta volna bűnét. Régen nem érzett ilyen derűt, emelkedettséget a lelkében, mint ma, amikor föltétlenül mindent, mindent el szeretett volna végezni, s a munka csak úgy égett a kezében. Pajkosan kiabált Totoj gyerekeire, akik inkább hátráltatták mintsem segítették a munkát. De azért nem haragudott. Énekelni és nevetni szeretett volna. Am valahányszor eszébe villant Mirzakul furcsa, zavarba ejtő tekintete, hirtelen megdermedt, "és keze erőtlenül lehanyatlott. „Miért nézett úgy rám? Talán sejt valamit? Vagy csak képzelődöm?“ Mégis minden alkalommal, amikor Mirzakul ellátogatott hozzájuk, Szejidét zavar és félelem fogta el. Örökké azt várta, mikor kérdezi meg a férfi: „Hol a te Iszmailod? Hol rejtegeted ?...“ És a szíve olyan hangosan vert, hogy attól félt, még meghallja Mirzakul. Ahogy Mirzakul elment, Szejide hazafutott, reszkető kézzel fölkapta a jéghideg vízzel teli vízmerőt és ivott, ivott, mohón, a vizet mellére csurgatva, s csak később, miután égő szomját eloltotta, tudta összeszedni gondolatait. „Nem, nem tudja! — bizonygatta önmagának. — Ha azért jött, hogy megfigyeljen ’vagy kifaggasson, talán nem vettem volna észre? Hiszen csak azt kérdezte, hogy élünk, s már ment is. De ha mégis gyanút fogott... Mindegy, tőlem úgysem tud meg semmit. Iszmailt én nem árulom el soha! Mások bezzeg könnyezve fohászkodnak az istenhez: csak térne vissza a férjem épen-elevenen, csak térne viszsza! Talán nekem nem drága a férjem, talán én nem könyörögtem a mindenhatóhoz a gyerekünk kedvéért?! Az isten visszaadta nekerr^Iszmailt, hogy magam vigyázzak rá. :Ф
