Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-24 / 29-30. szám
A ROSENBERGÜGY MÉG NEM ZÁRULT LE Ethel és Julius Rosenberg, akik nem voltak hajlandók áruba bocsátani az emberi méltóságot bek között az is, hogy az amerikai kisember már nem hagyja magát terrorizálni, s a közvélemény nyomásával, a haladó erőkkel mindinkább számolniuk kell az ország vezetőinek. Idővel bizonyára nem térhetnek ki majd az elöl sem, hogy tisztázzák a Rosenberg házaspár ügyét, annál is inkább, mivel rehabilitációjukért saját gyermekeik vették fel a harcot. Michael, aki szüleinek meggyilkolása napján (1953. június 19.) tíz, és Robert, aki akkor hétéves volt. Először Emanuel Bloch, a szülők védője fogadta örökbe az árvákat, majd fél év múlva bekövetkezett halála után a gyermekeknek „nyomuk veszett“. Er érthető volt, hiszen a következő örökbefogadók — ma már tudjuk, hogy Ann és Abel Meerepool voltak — nem kockáztathatták a gyermekek zaklatását, vagy éppenséggel üldöztetését. A két fiatalember csak a nevelőszülők halála után vállalta újra az eredeti nevét — s a névvel együtt a harcot is szüleik perének felülvizsgálásáért. A Rosenberg fiúk tehát már két év óta járják Amerika városait, hogy figyelmeztessék a közvéleményt: igazságot kell szolgáltatni az ártatlanul kivégzetteknek. Hogy miért teszik, erről Robert Rosenberg így nyilatkozott : A világ közvéleménye igazságot követel Amerika és a világ közvéleményét ismét erősen foglalkoztatja a Rosenberg házaspár ügye, amely a valóságban soha sem zárult le és a haláluk óta eltelt több, mint két évtized alatt nemegyszer került napirendre. Például többek között 1963-ban Rómában egy nemzetközi sajtóértekezleten emlékeztek meg ügyükről, három évvel később 1966- ban öt amerikai ügyvéd kérelmezte a per újrafelvételét, 1968-ban Martin Luther King fellebbezett az igazságügyminiszterhez a Rosenberg házaspár rehabilitációja ügyében, ugyancsak 1968-ban az Internationl Herald Tribune című lap párizsi kiadása egy egész oldalt szentelt Walter és Miriam Schneire „Invitation to an Inquest“ — „Felhívás a kivizsgálásra“ — könyve ismertetésének, s ezekben az években került sor Alain Decaux „Rosenbergéknek nem szabad meghalniuk!“ című drámájának amerikai bemutatójára is. A házaspár tragédiájáról film is készült. Az a korszellem, amelynek Ethel és Julius Rosenberg áldozatul esett, McCarthy wisconsini szenátor fasizálásra törekvő rémuralma volt. Az ötvenes évek, a hidegháború legvadabb évei, tömeghisztériát előidéző félelemkeltés az amerikai kisemberek millióiban, azért mert „már az oroszoknak is van atombombájuk!“ Egyébként, amikor ezt Truman elnök bejelentette, Richard Nixon, akkor még szenátor s az Amerika ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizotság tagja, felkiáltott: „Kémkedés!“ És Edgar Hoover, az FBI — a Szövetségi Nyomozó Iroda — igazgatója ki is adta az utasítást: kémeket, „atomkémeket“ keresni S megkezdődtek a „boszorkányüldözések“ ... Ethel és Julius Rosenberget 1950. nyarán tartóztatták le atomkémkedés vádjával. Három évig húzódó perükben nem is annyira a koholt vádak bebizonyítása volt a fő cél, hanem inkább a csökönyösen hajtogatott kérdésre — vajon beismeri-e a Rosenberg házaspár bűnösségét, elárulja-e feletteseit“ ? az igenlő válasz kicsikarása. Gzegorz Jaszunski, lengyel jogász és újságíró írja a Rosenberg üggyel kapcsolatban: „Logikus módon az Egyesült Államok Kommunista Pártja vezetőinek kellett volna a felettesek szerepét betölteniük. A per rendezőinek elképzelése szerint a Rosenberg házaspárnak egy bizonyos ponton meg kellett volna törnie és megemlítenie a kommunista vezetők nevét. Ezzel végre igazolódott volna az FBI állítása, miszerint, minden kommunista — kém. Rosenbergék azonban nem törtek meg, nem ismerték be el nem követett bűneiket, egyetlen nevet sem említettek azok közül, amelyeket az FBI ügynökei az utolsó percig ajánlgattak neki... A szégyenletes ügy rendezőinek nem sikerült elérni céljukat, meg kellett elégedniük a Rosenberg házaspár életével, azokéval, akik vállalták az amerikai nép becsületének és méltóságának védelmezését.“ A nemzetközi politika alakulásának folyamata következtében sok minden megváltozott az Egyesült Államok leül- és belpolitikájában. Töb— Szüléink pere volt az újvilág Dreyfus-ügye, és ennek az ügynek az utolsó fejezete még nem zárult le. A per óta mindig is voltak kísérletek az ügy felülvizsgálására, már akkor is, amikor szüléink még életben voltak. Most új helyzet állott elő. Az amerikai közvélemény már kész elhinni, hogy az Egyesült Államok kormánya képes ilyen bűnök elkövetésére. Egészen mostanáig bármilyen bizonyítékokkal állhattunk volna elő, az emberek el sem hitték volna, hogy az FBI ilyen szörnyűséget kövessen el. A Watergateügy és a vietnami háború után a Kormány szavahihetősége a semmivel egyenlő. Éveken át csak hazudtak nekünk Azt hisszük: az a leglényegesebb, hogy a tényeket ismertessük az emberekkel. Ki akarjuk vívni, hogy a kormány megengedje a doszsziék tanulmányozását. Huszonötezer oldalas anyag ez. A dossziékben ott van minden jegyzőkönyv a letartóztatástól kezdve, öt ügyvédből és tizenhat joghallgatóból álló csoport tanulmányozza most a per újrafelvételének lehetőségeit. Az Atomenergia Bizottság már lehetővé tette, hogy betekintést nyerjünk a náluk levő iratokba. Az FBI és a hadsereg visszautasította kérésünket A Rosenberg fiuk harcát szüleik rehabilitálásáért neves tudósok, művészek. írók támogatják egyenesen a Kongresszushoz intézett nyílt felszólításaikkal, nyilatkozataikkal. Közöttük van Leonard Bernstein zeneszerző, Henry és Jane Fonda filmművészek, Allen Ginsberg költő, Angela Davis polgárjogi harcos, Norman Mailer író és még sokan mások. összeállította: —gé-Mórcius 19-e minden évben keserves napja Mariaangela Amadu-Virdisnek. Ezen a napon vett búcsút 1959- ben Francesco Virdis a feleségétől és három gyermekétől, akik közül a legkisebb csak négy hónapos volt. Ekkor köszönt el a falujabeliektől is. Szardíniában mindennaposak ezek a búcsúk, nem is okoznak különösebb izgalmat. Egykedvűen veszik tudomásul; ismét egy, aki hazáját elhagyni kényszerül, hogy valahol vendégmunkásként keresse meg a betevő falatot. Francesco, a pásztor ismét csökkentette eggyel a 3200 lakosú falu számát, amely 7000-ről apadt ennyire. Nem, Mariaangela, a 33 éves, csinos fiatalasszony akkor igazán nem gondolta, hogy 35 éves férjét megöregedve látja viszont. A magány évei kétszeresen számítanak. A szardíniái nők csak idős korukban öltöznek feketébe. De Virdis asszony már fekete kendőben jár. Elméláz. — Mikor az autóbusz után intettem, amelyik a tengerhez vitte a férjemet, csüggedten álltam ott percekig. De azután összeszedtem magam és gondoltam, az a 3—4 év hamar elszalad. Hogy a legszebb éveinket egymástól távol kell töltenünk, az meg sem fordult a fejemben. A fiatal párnak nem volt más választása. Francesco szegény pász* volt, mások juhait legeltette. Fon_ nyarakban, hideg telekben fönt lakott a hegyekben egy kövekből kezdetlegesen összetákolt kalyibában. Kenyér, víz és egy kevés sajt volt a napi eledele. Csak ritkán járhatott le a faluba, egyszerűen azért, mert nagy távolságra volt. Abból a pénzből, amit a padronétól kapott, nem tudta volna felnevelni a gyermekeket. Mariaangela egy péknél dolgozott, később a gyermekei is. Egyik sem járhatott öt évnél hosszabb ideig iskolába. Giuseppe, a legidősebb lány még addig se. A kis Sebastiánót kellett gondoznia. A tizennyolc évig tartó nehéz munka a pékségben megrendítette Mariaangela egészségét. Ma rokkant. — Fájt a szívem a gyermekeimért. Ahelyett, hogy vidáman játszottak volna, cipelték a nagy hőségben - nehéz kenyeres kosarakat. Mindezt csak annyi pénzt kerestem, hogy fizetési napokon lerogytam otthon a székre, hogy jól kisírjam magam. De nem volt megállás. Élni kellett. A férjem az első években nagyon kevés pénzt tudott küldeni. Akkoriban' csak egy penészfalas szobában laktunk, toaletthelyünk kint a puszta föld volt. . . Francesco, a férj közben Nyugat- Németországban a vendégmunkáslét mélységeit élte át. Kezdetben munkaalkalmat keresett. Azután egy évig olcsó mezőgazdasági munkát vállalt. Végre sikerült egy parkettagyárba bejutnia, szállást is kapott, nyolcadmagával közösen egy kezdetleges helyiségben. Nem dolgozott kevesebbet, se rosszabbul, mint a többi, mégis ugyanannyi munkáért kevesebb bért kapott. És a megkülönböztető, arcpirító gúnynevek: a Spagetti, a Dingo... 40 km-ről utazott minden reggel Francesco Virdis a munkahelyére és este vissza. Később egy gépgyárban próbálkozott, de ott is alig változott a helyzete. így írt a feleségének: Г
