Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-07-10 / 27-28. szám

Amikor Szejide hazatért a rőzsével, mindig találkozott szomszédasszonyának, Totojnak középső kisfiával, a hétéves forma Aszantajjal, aki apja szakasztott ujjú, régi lélekmelegítőjét hordta. A gyereknek csodálatosan tiszta, kifejező szeme volt, tekintete kicsit naiv, álmodozó. Örökké mosolygott, miközben elővillantak fogai, amelyek között egy-két csorba is akadt Aszantaj az asszonyoknak tetszett jobban — bátyja pedig inkább a férfiaknak. A bátyja nem hasonlított Aszantajhoz — makacs, önfejű gyerek volt.

— Szejide néni, Iszemkétól megint nem jött levél, és mi sem kaptunk — mondta örökös bocsánatkérő mosolyával, majd jobban összehúzta magán lélekmelegítőjét, amely úgy lógott vézna vállán, mint valami zsák. — Kurkame úgy mondta, hetipiackor hoz levelet... Ilyesféle álmot látott!

A homlokba húzott nyúlprém-sapka alól bizakodó gyermeki tekintet sugárzott Szejidére. Pillantása sokat, talán lehetetlent ígért. Ha a kisfiú tudta volna, hogy milyen nehéz Szejidének meghallgatnia, az ő nyíltszívű szavait! A hatalmas rózsecsomó, amelyet oly sokáig cipelt magát m kímélve, e percben olyan hihe.len erővel kezdte nyomni a hátát, mintha köveket hordana. Az udvarig talán csak jó öt-hat lépésnyi távolság maradt: hogy el ne essen, Szejide a vályogkerítésbe kapaszkodva ment tovább. Aztán egyetlen lendülettel ledobta a földre a rőzsecsomót, majd a kerítéshez támaszkodott, s csak állt lecsüngő karral, és még ahhoz sóm volt ereje, hogy rendbeszedje verejtékes arcába tapadó haját. „Ó, istenem, csak egy parányi hírecske ha jönne ezeknek a gyerekeknek az apjuktól!“ — gondolta. Nem tudta miért, de úgy érezte, ha a szomszédasszonya, Totoj, levelet kap a férjétől, ez az ő számára is hoz egy kismegkönynyebbülést. Előfordult, hogy éjszaka eszébe jutottak Aszantaj szavai, és félelem fogta el: már régen nem kérdezte meg Kurmantól, van-e számára levél Iszmailtól. Pedig Iszmail állandóan gyötörte, hogy csak kérdezósödjék. „Legközelebb megkérdezem - fogadta meg magában, de aztán mindig meggondolta: — Nem, mégis jobb lesz, ha nem kérdezem!“

Totoj mellettük lakott.

Néhány napja, késő este, amikor az aulban már minden elcsendesedett, Szejide nekilátott, hogy kimossa Iszmail fehérneműjét. A munka hajnalig elhúzódott, s a ruhát a tűz fölött kellett megszárítani. Jókor reggel azután Szejide vízért indult. Ahogy az ajtón kilépett nyomban hunyorogni kezdett: éjszaka nagy hó esett. A hó nyomasztó, egyhangú fehérsége bántotta a szemét. Hirtelen hányinger és szédülés fogta el. „Talán teherbe estem? — gondolta Szejide, megingott és elejtette a vödröt. — Mit szólnak majd az emberek?“ De nyomban megnyugtatta magát: „Nem, ez nem lehet. Az egész csak az álmatlan éjszakától van.“ Igyekezett másra terelni gondolatait, és inkább Iszmailra gondolt. „Mit is csinálhat ma, odakint? — kérdezte önmagától, és szíve megsajdult a fájdalomtól. — Beköszöntött a tél, hamarosan beállnak a fagyok, s akkor aztán ki tudja, mi lesz vele ott a barlangban?“

Igen, a tél végérvényesen megérkezett. Tegnap még fekete volt a

föld, és ma már a hegyeket is teljesen betakarta a frissen hullott hó. Az átfagyott, kékesszürke kecskefüzek görnyedten álltak a csatornák felett. Az égen lomhán vánszorogtak a súlyos sötét fellegek. Ügy tűnt, az ég lejjebb ereszkedett, és valahogy furcsán összeszűkült, kisebb lett a világ. A hó még mindig hulldogált, s a meg-megújuló szélrohamok hópehely örvényeket kavartak. Az emberek még aludtak, senkinek sem volt ínyére, hogy ilyen korán kimenjen a kemény hidegre.

Szejide lehajtott fejjel ment, és azon gondolkozott, hogyan lehetne eljuttatni Iszmailnak a nagy nemezköpenyt: „Hiszen anélkül nem bírja ki az ilyen hideg napokat...“ Gondolatai hirtelen megszakadtak, nyomokat vett észre a hóban. A nyomok a folyóhoz vezettek. „Bizonyára Totoj járt erre“ — találta ki, s nyomban meg is pillantotta: Totoj szembe jött vele, és vödröket cipelt. Az asszony nagy, nehéz csizmát hordott, pedig ő maga soványka, beesett arcú, a szája szögletén ráncok futnak, bő kabátját szorosra csomózott kötél fogja össze, férfi módra. Amikor Totoj észrevette Szejidét, vödreit letette várakozóan megállt, és hidegtől elkékült kezét dörzsölgette.

— Olyan vagy, mintha egész éjjel nem aludtál volna. A szemed olyan beesett és egész sárga az arcod — mondta a szomszédasszony.

— Á, dehogy, csak nagyon fáj a fejem — szabadkozott Szejide, majd sietve hozzátette: — Mit is tehetnék mást éjszaka, mint hogy alszom — és maga is megijedt e szavaktól, ahogy megérezte, milyen hidegség kúszik végig a mellében. „Talán Totoj kint volt az éjjel az utcán, és kitalálta, hogy mostam.? És most nyomban megkérdi ..

— Igaz, hogy éjjel nem sokat aludtam, sírt a kicsi — próbálta helyreütni az előbbi meggondolatlan szavait.

Totoj megértőén bólogatott.

— Hajaj — nyújtotta a szót —, te is olyan egyedül vagy, akárcsak én! Az öregasszony a házban csak árnyék nálad, csak arra jó, hogy a tűz mellett üldögéljen. Még az a szerencse, hogy eldajkálgatja az unokáját. Hiába, nagyon megöregedett... És a szüleid is elég messze legeltetnek ... Bizony, sok minden adódik az életben, egyik gond a másikat éri! — Totoj elhallgatott és őszinte együttérzéssel nézett elcsöndesedett szomszédasszonyára.

Szívből sajnálta Szejidét. Sűrű szempillák árnyékolta, mindig szigorú, fürkésző szeme most nyugodtan, szelíden, szívfájdítóan, gyengéd aszszonyi szomorúsággal nézett. Szejide régen nem látta ilyennek. „Lánykorában bizonyára szép volt. Aszantajnak is ilyen szép a szeme, az anyjától örökölte“ — gondolta.

Totoj mélyet sóhajtott és megszólalt:

— Egészen elemészted magad, levél meg nincs . .. Hiába, ilyen a sorsunk! Én három gyerekkel maradtam itt, te meg egy fél esztendeig sem voltál együtt az uraddal... És a boldogság helyett jött a háború ... Aztán fiad született, és nem is látta az apja ... Bizony, szomorú dolog ez... No, de mindez nem volna baj, hiszen elmúlik, túléljük; de nem jő levél !... Ahogy eszembe jut, elerótlenedik a két kezem ... Nyakunkon a tél, a porontyaim meg mezítelenek

(folytatjuk)

KULTURÁLIS

ÉVFORDULÓK

Passuth László 75 éves

Passuth László, a kitűnő író, eszszéíró és műfordító 1900 júliusának idusán született Budapesten. Kora ifjúságának éveit Kolozsvárott töltötte, amelynek a század elején nyugtalan vérkeringése, lázas életritmusa, főként pedig történelmi levegője rányomta bélyegét a fiatal diák lelkivilágára. A múlt megismerésének igénye, megértésének szükségessége egyformán erősödött benne a filozófia és a művészetek iránti hajlammal. 1920-ban Budapestre költözött, ahol 30 éven keresztül banktisztviselőként működött, majd az Országos Fordítóiroda szakfordítója lett.

Passuth László sokat utazgatott külföldön, sokrétű ismeretanyag birtokába jutott, amelyek belülről feszítették és végül is epikus irodalmi megnyilatkozásra sarkallták. Irodalmi pályáját történelmi tanulmányokkal és kulturális laptudósításokkal kezdte már a 20-as évek közepén: írásai a Nyugat, a Szép Szó, a Magyar Szemle, a Jelenkor és a Válasz című lapokban jelentek meg. Első nagy sikerű regénye az Esőisten siratja Mexikót, amelyben Cortez mexikói hódításainak történetét írta le. Ezután már egymást követték óriási népszerűséget elért történelmi regényei: Nápolyi Johanna, A Bíborbanszületett, Fekete bársonyban, Négy szél Erdélyben, Lagúnák, Sórkányfog, A harmadik udvarmester, Aranyködben fáznak az istenek, Hétszer vágott mező, Kutatóárok, és annak folytatása, a Rézkor, amelyek egy több kötetre tervezett ciklus első két része.

Passuth László nagyszerű korképeivel, gördülékeny eseménybonyolításával ragadja meg olvasóit, akik műveit mindig izgalommal veszik kézbe, hogy megismerkedjenek történelmi félmúltunk az író érzelmi világán átszűrt igazságaival.

1835. július elején, kerek 140 évvel ezelőtt született Banská Bystricán Pavel Kuzmány szolvák publicista és író. Irodalmi munkáival elég későn jelentkezett, de megjelent karcolatai, életrajzi elbeszélései és meséi népszerűek lettek. Műfordítással is foglalkozott — Maupassant műveit ültette át szlovák nyelvre.

95 évvel ezelőtt született Jan Kubelik, a világhírnevet szerzett cseh hegedűvirtuóz, aki a prágai konzervatóriumon Otakar Sevcík tanár keze alól került ki. Hihetetlen művészi és társadalmi sikerei voltak — csaknem ötvenéves pályafutása alatt több mint ötven országban hangversenyezett és mintegy hatezerszer lépett fel. Klasszikus-romantikus előadói stílusa már szinte emberfölötti szférákba ragadta őt és hallgatóit is. Sajnos, a művészetét dokumentáló hanglemezfelvételek minősége nem adja vissza teljes mértékben virtuozitását. Zeneszerzéssel is foglalkozott — 6 szimfonikus jellegű hangversenyműve jó színvonalú.

1850. július 9-én született Ivan Mincsov Vázov bolgár költő, író, drámaíró, a bolgár nemzeti megújulás nagyjainak követője, Puskin, Lermontov, Hugo és Bérgangér lelki társa. Szopot városában született, kereskedőcsaládban. T anulmányai folyamán tagja lett a Bulgária nemzeti felszabadítását szorgalmazó illegális forradalmi bizottságnak. A török rendőrség elől Romániába menekült és hazája felszabadulásáig több országban élt. Hazatérése után rövid ideig oktatásügyi miniszter volt. Irodalmi munkássága ugyancsak a múlt század hetvenes éveitől az első világháborúig alakult bolgár valóságot tükrözi. Számos verskötete, elégiája, eposza jelent meg: közülük a legértékesebb az 1881-ben kiadott „Az elfeledettek eposza“ című. Mint elbeszélő, regényíró és műfordító is értékes munkát hagyott hátra.

v'

23