Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-07-10 / 27-28. szám

ÖRÖM és ŰRÖM Kipp-kopp... A sétabotok élesen kop­­pantak q járda kövezetén. Már napok óta figyeltem az öreg nénit. Kövérkés keze szinte görcsösen markolászta a botot. A botot, amely nélkül hosszú évek óta egy lépést sem tehetett... Gondolatban sokszor beleéltem magam a helyzetébe. Elképzeltem, hogy a fürdőtől az étteremig tartó néhány perces út, amely nekünk élvezetnek számít, neki jóval több idejébe és fáradságba is kerül. Es nem­csak fáradságba, hanem szenvedésbe is, mert izületi bántalmak kínozzák. Ergyulla­­dásos lába és a köszvénytől elformátlano­dott csontjai nehezen engedik mozogni. Egyszer együtt várakoztam vele a fürdő­kezelésre. A páciensek előzékenyen segí­tettek neki az öltözködésben, és ö nem győzött ezért eleget hálálkodni. Azt is észrevettem, hogy rajtam kívül aligha érti valaki a szavát. — Nem értik — mondotta csak úgy ma­gának —, pedig mennyire szeretném meg­köszönni nekik a jóságukat Amikor felajánlottam segítségemet, ba­rátságosan hozzám fordult, és azt mondta: — Nagyon szépen kérem, szóljon a nő­vérkéknek is. Olyan nagy gondoskodással vesznek körül, hogy el sem tudom monda­ni. — Az emberek ránk figyeltek. Hallani akarták, mit mond, — nevezzük Mária né­ninek. Az igazi nevét elhallgatom, mert nem akarom nehezíteni az életét. Alighogy elkezdett beszélni, néhány mondat után megcsuklott a hangja, és elhallgatott. Tor­kát a sirás szorongatta. Kövér könnycsep­pek peregtek le a szvetterén. Az emberek arcáról részvét tükröződött. Az egyik nővér átkarolta a vállát, és azt mondta: — Nem szabad sírni! Félre о könnyek­kel, hiszen a kúrák máris jót tesznek! Biz­tos, hogy meggyógyul! Különben ezt mond­ják az orvosok is. Most már csak bízni kell! Sok jó ember veszi körül, nincs oka elkeseredésre. Vagy talán mégis hiányzik valami? — Óh, kedveseim, dehogyis hiányzik! A világért sem! A hála könnyei ezek... Az emberek jók hozzám, pedig attól tartot­tam, valakinek terhére leszek. Hiszen csak­nem nyomorék vagyok... Egymagám a nagy idegenben, s méghozzá azt sem ér­tem, mit mondanak nekem. S most látom csak, mennyire tévedtem!... Mert igaz, hogy nem értem a nyelvüket, ők sem az enyémet, de a szemükből készség, jóság sugárzik. Hát ezt szerettem volna meg­köszönni Három hét múlva pedig ezt hallottam a várószobában: — Látta már a nénit? Botok nélkül jött, nagyon lassan, de már nem húzta annyira a lábát! Megvártam a fürdő sétányán. Osztozni akartam az örömében, de hamar észrevet­tem egy keserű ráncot a szája szögletében. Mintha kitalálta volna gondolataimat. — Tulajdonképpen ujjonganom kellene, hiszen csoda történt. Évekkel ezelőtt azt mondták nekem, hogy már semmi sem segít rajtam. Talán a botokkal sem boldo­gulok már sokáig. Evek óta jártam a für­dőket, eredmény nélkül... Elvesztettem már minden reményt, s most itt, ez a cso­dálatos gyógyító viz talpra állított. Igen. A viz, a kiváló orvosok, és gyógyszerek, visszaadták az egészségemet. De itt bent — a szivére mutatott — nagy az én fáj­dalmam ... Ránéztem. Csak ekkor értettem meg, hogy a mély szomorúságot nem csupán a testi szenvedés táplálja. Lelki bánata van. — Nagy dolog történt velem. Szinte hi­hetetlen, de mindennap erősebbnek érzem magam. Es ha nem kínozna egy más do­log, akkor nagyon boldog lennék. De az én könnyeim nem száradnak lel sohasem... Akik orvosolni tudnák, azok azt nem teszik. Gonoszak hozzám a gyerekeim ... Eldob­tak maguktól, pedig az egyikkel egy fedél alatt élek. Az unokákat is ellenem nevelik. Ha valamit akarnak, azt mondják nekik: Eriggy, mondd meg az öregnek... Érti ezt? Nem a nagymamának, az öregnek! Az emberek jók. Itt is, a faluban is. De akiknek a férjemmel autót vettünk, emele­tes villát építettünk, azoknak, amióta a lá­bamról leestem, ötödik kerék vagyok ■ ■. Száműzött, a saját házamban... Talán már élve is eltemetnének, csak megszaba­dulhatnának tőlem Egy padra ültettem, szó nélkül megvár­tam, amíg kisírja magát, és megkönnyeb­bül. Szerettem volna megvigasztalni, de úgy láttam, csak ártanék vele. Azt is tud­tam, hogy mindez csak ideig-óráig tarta­na, mert a csalódás kiölte belőle a vigaszt. — Hiába gyógyulok meg, ha azok nem örülnek majd neki, akik a legközelebb áll­nak hozzám. Lehet, hogy a lányom már félve számolgatja a napokat, „mikor tér vissza az öregasszony“. Ne gondolja, hogy szenilis beteg vagyok. Itt vannak a levelek. Nézze csak! Olvassa!... Olvassa, hogy mit írnak a szomszédok!... Aztán majd megérti, milyen kilátástalan az én életem. Többen megkérdezték a faluban, hogy miért nem megyek szociális otthonba? Azt hiszem, ez lenne a leghelyesebb Az egyik levélben ez áll: „Gondoljon arra, hogy nem maga az egyedüli, akivel Így bánnak a gyerekei. A fiatalok ma csak magukkal törődnek. A szülő csak addig kell, amig adni tud. Amig egészséges volt, és unokákat nevelt, mosott és vasalt, fő­zött, addig jól jött a házban. De amióta... Mi várjuk, és ahogy odavittük, haza is hozzuk. Ne aggódjék, hogy vonattal kell majd utaznia..." összehajtottam a levelet. Mária néni várakozóan nézett rám, aztán még valami az eszébe jutott. — Amikor a fürdőbe készültem, elém állt a vöm, és Így szólt hozzám: Nincs a maga lábának semmi baja! Lusta disznó, nem akar dolgozni! Minek is mozdulna? lobb üldögélve várni a készet! A bajait is csak kigondolja. Tudja mit? a semmittevés­től senyved majd el!. Durva, kemény szavak ezek, amilyeneket csak olyan ember ejt ki a száján, akiből kihalt az emberi érzés. Szomorú dolog munkában megfáradt embert sirni látni. Pedig ha elgondoljuk, egyszer mindenki megöregszik. Az unokák pedig, akik ilyen példát látnak, odahaza esetleg átvehetik majd szüleik „módszerét" Gál Eta SZOKATLAN élénkségre vir­radt Tatranská Lomnica azon a verőfényes májusi szombat reg­gelen. A Slovan szálló előtt nagy volt a sürgés-forgás, pedig az óramutatók még csak hajnali ötöt jeleztek. Negyven autó várt S^sqrsára itt megszámozva, az aj­tajukra festett felirattal: A ba­rátság HL autóversenye. Még egy utolsó műszaki ellenőrzés, egy utosó ablak tóriés, még egy mo­torpróba. Tíz perccel az indulás előtt tetőfokára hágott az izga-> lom. \ / Hat órakor startol az^^alső autó, majd utána egyperces időközök­ben a többi. Ennek az ideyaktó­­versenynek ünnepélyesebb keréy tét adott az előzőeknél/az, hogy az újságírók, — a verseny részt­vevői — hazánk és/ Magyaror­szág felszabadulásának 30. évfor­dulója tiszteletére/ rendezték meg. Az útirány is a harminc év előt­ti felkelők nyomdokain vezetett: Tatranská Lpmnicáról Poprádon, Svermovón./Cervená Skálán, Ti­­sovecen, Breznón, Banská Bystri­tegyük meg?“ Wrnáron fehér zászló ad jelt az indulásra és egyúttal arra H. hogy önmagunk ellenőrzése céljából beindítsuk a stopperórákat: Én is bekapcsolnám az enyé­met, de níeg sem moccan. Ennek is pont/most kellett elromlania! Idegőrlő pillanatok. A kilométe­rek /lassan szaporodnak sebesség­­mérőnkön. nem marad más hát­ra, mint elővenni saját kis szá­mítógépünket, az eszünket és szá­molni, számolni — lehetőleg pon­tosan. „Hány kilométer maradt még a célig? Hány percünk van még hátra? Milyen sebességgel kell mennünk, hogy pontosan a megadott időben érkezzünk oda?“ finden percnyi eltérés — akár késünk, akár korábban érkezünk —^hatvan büntetőpontot jelent. Természetesen mindenki vigyá­zott, hogy ne szerezzen rossz pontokat mindjárt az út elején. Sikerült! Szinte másodpercnyi pontossággal futottunk be a so­ron következő időellenőrző állo­másra. Az utunkba eső falvak. HIER A PRIATE£$TV< cán, Fifakovón (Füleken) és Sal­gótarjánon keresztül Miskolcra és Egerbe, majd onnan vissza Salgótarjánba. Az ihdulás utáni perceket min­denki komolyan veszi. A sebes­ségmérő egyée feljebb kúszik, mintha ettől avkezdeti gyorsa­ságtól függne minden. Pedig vi­gyázat! A verseny kbcsi vezető­jének is be kell tartama a for­galmi szabályokat. Éppúgy vár­hat a sorára a benzinkútnatmint a többi kocsi vezetője. S meg. is kell állnia néha: meginni egy к!Ц vét, harapni valamit, vagy egy­szerűen csak pihenni, felfrissülni egy kicsit. S nemcsak az útirányt kell figyelni, hanem a részletes térképet is, amit minden kocsi­kísérő megkapott. „Ha póntosan hozzá igazodsz, nem tévedhetsz el“ intettek a tapasztaltabbak. Könnyű volt azoknak; akik éven­te indulnak ezen a/versenyen, de én újonc voltam/es nagyon fél­tem az időzített útszakaszoktól. „Milyen sebesZeggel kell halad­nunk, hogy /ézt a 8 km hosszú útszakasztj/arpi tele van hajtű­­kanyarral/Téjtővel és kapaszko­dóval — pontosan 13 perc alatt kisvárosok és városok lakói min­denütt barátságosan üdvözölték a Rallye résztvevőit, • drukkoltak nekünk, különösen jiagy erőpró­bát követelő nehezebb szakaszo­kon. Banská Bystrica ünnepélyesen feldíszítve fogadott bennünket. Üdvözlő transzparenssel és a la­kosok százaival a város főterén. A versenyzők itt megálltak egy percrő az elesett hősök emlék­művénél, hogy leróják kegyele­tüket: elhelyezzék koszorúikat és vörös szekfűcsokraikat az emlék­mű talpazatán. S ugyanez ismét­lődött meg Miskolcon és Salgó­tarjánban is. Á\magyarországi útszakasz so­kunk Nszámára meglepetést ho­zott. Saját szemünkkel győződ­hettünk még róla, hogy ez az or­szág nemcsak sík vidék, ahogy azt a Győr-^Budapest—Balaton útszakaszból ítéltük, mert sokan csak ennyit ismertünk belőle. Mostani útirányunk\ lenyűgöző szépségű hegyes-völgyeöv erdőben gazdag tájakon vezetett Nkeresz­­tül, amelynek ölén csendesxüdü­­lőközpontok, festői kis tavak Búj­tak meg. ' >u •o

Next

/
Oldalképek
Tartalom