Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-26 / 25-26. szám
A Csehszlovák Rádió Magyar adásának és a NÖ szerkesztőségének közös riportja nyakkendőn múlott..." Járunk-kelünk nap mint nap dolgaink után, intézzük ügyeinket, áldozunk jóleső perceket szórakozásra, pihenésre. Közben nemigen gondolunk arra, hogy hányán élnek közöttünk olyanok, akik súlyos gondok terhét hordozzák, félnek az éjszakától és a reggeltől, az új naptól, amely csak új, talán még az addiginál is nehezebb, megoldhatatlanabb gondokat hozhat. És hoz is. Ezeknek a bajbajutott embereknek — akiknek gondja-baja túlhaladja azt a határt, amelyen belül a nemzeti bizottságok valamelyik ügyosztálya, a szakszervezetek, vagy valamelyik társadalmi szervezet, orvosi rendelő, vagy akár a bíróság, rendőrség foglalkozhatna ügyükkel — a megsegítésére létesült 1972 nyarán a nemzeti bizottságok szociális ügyosztályán a szociális védnöki tisztség. A Levicei (Lévai) Járási Nemzeti Bizottság szociális ügyosztályán, kerestük fel a két szociális védnököt, Ján Sablíkot, aki a felnőttek és Jozef Michálik, okleveles gyógypedagógust, aki a fiatalkorúak ügyeivel foglalkozik. — Milyen ügyekkel fordulnak önökhöz az emberek, miben, milyen határig, menynyiben kérhetnek önöktől segítséget? S ki fordulhat önökhöz segítségért? Ján Sablík: Talán először azt foglalnám össze egy mondatban, hogy mi a munkánk tulajdonképpeni célja. Az, ami társadalmunk, s tegyük hozzá az egyének szempontjából is a legfontosabb: a családi élet felbomlásának a meggátolása, vagy ha már annyira jutottak, akkor a családi élet helyreállítása — s mindezt azért, hogy a gyermekek rendes, nyugodt családi környezetben éljenek, nőhessenek föl. Mondhatnám, a végső cél, amelynek eléréséhez rengeteg, sokféle szerteágazó út vezet. Például azoknak az egyéneknek a meggyőzése, akik valamilyen nagyon nagy hibát követtek el, akik alkoholistákká váltak, vagy félő, hogy azokká lesznek, ha valaki nem nyújtja feléjük azt a bizonyos szalmaszálat, amiben megkapaszkodhatnak. Egyáltalán mindazokon igyekszünk segíteni, akik valahogy, valamilyen módon átlépték a normál emberi közösség — akár a nagy: a társadalom, akár a kicsi: a család — határát. — Tehát az önök feladata, hogy elsősorban amolyan „társadalmi elsősegélyt“ nyújtsanak? Ján Sablik Ján Sablík: Körülbelül. Az illetékes szervek főleg az ügyészség vagy a nemzeti bizottság — jelzik, hogy hol, ki követett el valamilyen bűncselekményt, kihágást és indult ellene büntető eljárás, s azt is, hogy mikor lesz a bírósági tárgyalás. Ilyen esetekben még a tárgyalás előtt felkeressük az illetőt, s elbeszélgetünk vele. Ha valaki elkövetett valamit, olyasmit, ami nem büntetendő ugyan, de aszociális cselekedet — a legtöbb esetben alkoholistákról van szó — a munkaadó, a nemzeti bizottság, de megtörténik, hogy a szomszédok vagy maguk a családtagok jelzik, hogy „veszélyben" forog az illető. Ilyenkor felkeressük és igyekszünk visszaterelni a jó útra. További pácienseink azok, akik börtönbüntetésük után szabadlábra kerülnek. Ebben az esetben a börtönigazgatóság jelzi, hogy X. Y. ekkor és ekkor hazamegy. Mi tehát már várjuk, ha még nincs munkája, találunk számára, hazajövetele előtt a családdal is beszélünk, mert nem mindegy, hogy egy börtönviselt ember milyen környezetbe kerül vissza. — Többször említette, hogy „elbeszélgetünk vele 12 Ján Sablík: Igen, tulajdonképpen ez a fő munkamódszerünk. Elhihetik, hogy nem könnyű! Mondanom sem kell, hogy minden emberrel, minden családdal más hangot kell megütni, elvégre lelki sérültekről van szó, akiket a rosszul alkalmazott szó még jobban megsebezhet, akái Jozef Michálik, gyógypedagógus olyannyira is, hogy végleg elveszíthetjük őket. Vannak reménytelen esetek is? Ján Sablík: Vannak, sajnos. Nyilvántartásunkban szerepelnek például olyan visszaeső delikvensek, akik tízszer is ették már a rabkosztot, sőt egyikük 23-szor ült. Ezzel szemben az 1974—1975-ös évben az alkoholisták közül 24-en, a börtönviseltek közül 5-en hozták segítségünkkel rendbe az életüket. Ezek, s nem túlzók, ha úgy mondom, hogy az életbe visszatért emberek, ezek a nyilvántartásunkból kitörölt „esetek“ adják az erőt, energiát további munkánkhoz (Jón Sablík az élet iskolájában tanulta meg az emberekkel való bánásmódot, az emberismeretet: végigcsinálta a mezőgazdaság kollektivizálását, és húsz egész esztendeig volt szülőfalujának, Novy Tekov-nak elnöke. A levicei (lévai) járás nemzeti bizottsága aligha választhatott volna jobb, alkalmasabb embert erre a posztra.) — Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nehéz a fiatalokkal bánni. Milyen esetekkel foglalkozik a fiatalkorúak szociális védnöke és milyenek a munkamódszerei? Jozef Michálik: Azok a fiatalkorúak, akikkel foglalkozom az ún. nehezen nevelhető gyerekek, azután azok, akik így vagy úgy összeütközésbe kerültek a törvénnyel, tehát a börtönből hazatértekkel is, továbbá akiknek valami bajuk volt a rendőrséggel, de olyanokkal is, akik még nem követtek el semmit, de veszélyesen rendezetlen családi környezetben élnek. A jelentést egy-egy esetről az iskolától, a nemzeti bizottságtól, a rendőrségtől, ügyészségtől, a börtönigazgatóságtól kapom, szóval éppen úgy, mint a kollégám. Csak engem talán többször keresnek föl panaszaikkal a családtagok, elsősorban a szülők. Aztán havonta egyszer valahol a járásban — szülői értekezleten, egyegy iskola tanári karának stb. — előadást is tartok, amelyben nemcsak elméletileg szólok az alkoholizmusról a toxikomániáról és egyáltalán mindarról, amitől ifjúságunkat meg kell óvnunk, hanem igyekszem minél több gyakorlati tanácsot is adni. Ugyanis meggyőződésem, hogy éppen a fiataloknál a legeslegfontosabb a megelőzés. — Nyilván önnek is legfontosabb „munkaeszköze" a bizalmas beszélgetés Jozef Michálik: Természetesen. Csak kissé másképpen történik, mint a felnőttekkel. Nemigen lenne célravezető, sőt ellenkező hatást érnénk el, ha egy rossz útra tért fiatalnak elkezdenék „prédikálni", hogy javulj meg édes fiam, mert különben ... Igyekszem mindig baráti hangot megütni, igyekszem megtalálni azt a rést, amelyen legalább egy-egy pillanatra beláthatok a leikébe. Ha ez sikerül, akkor már a „gyógymódot“ is könnyebb megtalálni, akkor úgy érzem, hogy elérkeztem a feleútra. Egyszer egy félrecsúszott nyakkendő volt az, aminek a révén megtaláltam az utat egy tizenöt éves fiúhoz. Megtörtént már az is, hogy a lányokról beszélgetve találtam meg a kulcsot. Csakis a mindennapi témákon keresztül lehet eljutni egy olyan beszélgetésig, amikor már megkérdezhetem, hogy az a fiatal miben látja az élet célját, miért tette, amit tett. — Nyilván csak beszélgetésekkel nem lehet mindent rendbehozni Jozef Michálik: Természetesen nem. Ismernem kell alaposan egy-egy gondozottam életkörnyezetét, azaz a családját, a tanítóit, a munkahelyét, s lehetőleg a barátait is, ámbár ez aránylag kemény dió. Velük is többször kell beszélnem, mert nagyon fontos, hogy ők valamenynyien hogyan viselkednek egy ilyen lejtőre jutott, vagy éppen a javulás útjára tért fiatallal. Különben éppen úgy, mint a • felnőtteknél, mintegy íratlan szabály, hogy minél többszöri személyes kapcsolat, annál előbb várható eredmény. — Milyen időközönként találkozik egyegy gondozottjával? Jozef Michálik: Általában havonta kétszer, de ha kell többször is. Ugyanis a fiataloknál nem az a fő cél, hogy megjavuljanak, hanem az, hogy megváltoztassák a nézeteiket! (A fiatalkorúak szociális védnöke fiatal, pályakezdő ember, mindössze kilencedik hónapja tölti be tisztségét. — Egyelőre még csak arra az elméleti tudásra bízhatom magam, amit a főiskolán kaptam, no meg az ösztönömre — mondja mosolyogva. Beszélgetésünk után még bátran hozzátehetjük, hogy emberszeretetére és hivatástudatára is!) TOLLAL és MIKROFONNAL Á riportot írta: LANG ÉVA A rádiófelvételt készítette: LŐRINCZ KATÓ
