Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-16 / 3. szám

оУ

CSAK

Kit tetszik keresni? — állta el az utamat egy négy év körüli kislány Mrváék verandáján. Szép, barna szemét várakozóan szegezte rám, s amikor megmondtam, hogy kihez jöttem, egyszerre barátságossá vált a hangja.

—Akkor jó helyen jár a néni. Azért nyitottam én ajtót, mert nagymama a hajszárító alatt ül. Délután fényképezkedni fogunk. A nagyapa meg csak mankókkal jár, mert eltörött a lába.

Mindezt olyan természetesen mesélte el nekem, mintha már régebben ismerne. A konyhában egy szinte megismételhetetlen bájos kép fogadott. Egy eleven, kopasz emberke négykerekű járókájával olyan bámulatos gyakorlattal rohant elénk, hogy majd elgázolt örömében.

— Na persze, te is kíváncsi vagy — anyáskodott Bibianka — apuka még soká nem Jön.

Aztán felém fordult és azt mondta: 6 az öcsi. Még csak kilenchónapos, de már egyedül is áll. Ha pedig elfelejti, hogy nincs a járókában, elindul, de ha időben el nem kapjuk, elesik.

— A korához képest nagyon értelmes és talpraesett unokája van — dicsértem Bibiankét a nagymamának.

AZ ANALFABÉTÁK

NEM TUDNAK

OLVASNI?

Az írástudatlansággal foglalkozó UNESCO-tanulmány rövid kivonata került a kezembe nemrég, s gondos átböngészése egész érdekes képzettársításra szolgáltatott okot. No, de előbb lássuk csak, hogy Is áll a Föld lakossága az irni-olvasni tudás dolgában. Még mindig nem jól: 783 millió azoknak a száma, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak. Ez az emberiség 34,2 százaléka.

Szinte hihetetlen, de ha meggondoljuk, hogy egyes országokban, legnagyobb részt Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában, az oktatási rendszer fejlesztése nem tud lépést tartani a népszaporulattal, vagy azt, hogy ugyancsak ezeken a földrészeken még mindig fékezi a haladást a gyarmati uralom kísérteié, vagy az újgyarmatosítás jelenbeli áldatlan politikája, nos, akkor már érthető.

A legrosszabb a helyzet Afrikában, ahol a földrész lakosságának 73,7 száza.léka, tehát háromnegyede írástudatlan. Ázsia lakosságának 46 százaléka, de itt már biztatóbb a helyzet, mivel az itteni országok hatalmas összegeket fordítanak az analfabetizmus felszámolására. Az amerikai földrészen ez a százalékarány 12,7, Európában pedig, az „emberi kultúra bölcsőjében" pedig még mindig 3,6 százalékot tesz ki a teljes analfabetizmus (a legtöbb írástudatlan Spanyolországban, Portugáliában, Dél-Olaszországban van.)

Persze, ezek után az adatok után meg kellett volna csóválnom a fejemet, mondván, hogy lám-lám, űrutazás meg ez, meg az s közben embermilliók még csak a nevüket sem tudják leírni. Dehát nem ezen morfondíroztam, hanem mintegy

gombnyomásra, megjelent előttem X. Y. ismerősöm képe, aki hetente félkilónyi folyóiratot vásárol, könyveket gyűjt — de nem olvassa el sem az újságait, sem a könyveit. Pedig nem analfabéta. Csak nem tud olvasni... Utána rögtön felvillant egy másik ismerősöm képe: N. N. ifjúkorában elolvasott еду-két klasszikust, de húsz év alatt, ha irodalomról esik szó, soha nem hallottam tőle egyebet, mint hogy „Olvastad a Varázshegyet? Ugye gyönyörű?!“ Hát tud olvasni, ha ennyi idő alatt ennél tovább nem jutott? Aztán eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik még ennél is messzebb vannak az olvasnitudástól, akik csak egyik divatlaptól bukdácsolnak a másikig, akik noha „hivatalosan“ tudnak olvasni, mégis megfosztják magukat valamitől, ami fokozni tudja az élet— Sok idegen ember megfordul nálunk. Aztán gyakran viszem magammal, ha üzletbe megyek, vagy hivatalos ügyeket intézek. Így egyúttal a napi sétát is letudjuk, mert egyedül nem engedjük az utcára. A lányom, Éva, most szülési szabadságon van. Azért nem jár óvodába a kicsi. Nem messze laknak tőlünk és olyan rosszak a lakáskörülményeik, hogy a lányom a kicsikkel együtt reggeltől estig nálunk van. A vöm sofőr. Az élelmiszerboltokba hordja szét az árut. Sajnos, lakást nem ígérnek neki, ezért a körzeti nemzeti bizottsághoz folyamodnak. Munka után mindennap értük jön és együtt megy haza a család.

— Mondd csak meg — szólt közbe a nagyapa, Jozef Mrva —, hogy ha elférnénk, éjszakára sem engednénk haza őket.

A külvárosi kétszobás kis házban így is két család lakik egy fedél alatt. A fiuk, Jozef, három évvel ezelőtt ide hozta a szülői házba fiatal feleségét. A mai napig egy szobácskábán lakik harmadmagával. Azonban nemsokára ide is megérkezik a második gyerek, Mrváék negyedik unokája. Jozef csendes természetű ember. Szeret dolgozni s ezt tudták a munkahelyén is, ahol sajnos neki sem tudtak lakást adni. Most huszonhét éves és kezdettől fogva egy üzemnél dolgozott mint autószerelő. Nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy más vállalathoz menjen, ahol több esélye volt, hogy lakáshoz jusson. Nehezen vált meg a munkájától, a kollektívától, de meg kellett tennie. Mindez egy esztendővel ezelőtt történt, s ma nagyon boldogok. Űj munkahelyén máris egyszobás lakást kapnak.

— Ha kicsi lesz is, a miénk lesz — mondogatják a fiatalok. — Tudjuk, hogy nem vagyunk terhűkre, de nem élhetünk örökké a szülők nyakán. Már így is sokat tettek értünk.

De más okuk is van az örömre. Mostani munkahelyén jobban felfigyelnek a fiatalember munkájára. S nemcsak felfigyelnek, de értékelik is. Ennek bizonyítéka, hogy párttagságra javasolták. S ez nagy öröm a szülőknek is.

A kétéves kis szőke Martinka szüleivel együtt nemsokára új otthonba költözik. Itt hagyja a házat, a nagyapa szép rózsás kertjét, a hűséges kutyust,