Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-19 / 23-24. szám
Főiskolára, a felszabadulás után pedig hazatért falujába. Bakos Lajos, 1901 Dombiratos (versnek is szép). Századunk első tavaszán született. Nem vállalta apja, a nincstelen zsellér sorsát, inkább borbély lett. Borotván finomult keze később diófából, konok gyertyánhasábokból varázsolt kézzel fogható csodát: madarat, öregasszony ölébe kisgyereket, pihenő aratókat. Meghalt tavaly, épphogy elmondta a fohászt egy pár év halasztásért, hogy még dolgozhasson. Süli András egy hosszú élet alkonyán érte meg, hogy összegyűjtve kallódó képeit, megrendezzék első gyűjteményes kiállítását Szegeden. Balázs János önarcképe előtt Török Sándor: Szellemvilág Moldován Domokos budapesti lakásán, Dudás Juli próbarajzával Parasztszobája, szép vetett ágya, ebédelő cicái, vonatja, gőzhajói, tiszai tájai, erdői, vizei, egy gyermeki tisztaságú belső világ élő tanúi lettek. 1969 őszén a Naiv Művészek 1. Nemzetközi Kiállításán elnyerte Bratislavában a Triennálé Nagydíját. Ezt azonban már nem vehette át, mert október 20-án meghalt. Török Sándor, egy uradalmi vadőr kilenc gyermekének egyike Bocsáron született, jelenleg Budapesten él. Csak nyugdíjazása után, hetvenévesen kezdett festeni, ekkor azonban elemi erővel tört ki belőle az alkotni akarás éhsége. Sok hazai és nemzetközi kiállításon vett részt azóta munkáival. Kodály és Bartók voltak az elsők, akik énekeltették a galgamácsai kis libapásztort, megdicsérték gyermeki rajzait. Azután jöttek a néprajzkutatók és jött Moldován, aki meleg baráti szóval, gyengéd határozottsággal segítette keresztül Vankóné Dudás Juli parasztfestő asszonyt élete legnagyobb válságán. Üjra alkot, művei szállók, halászcsárdák falán élnek tovább. Tokióban a magyar étteremben 17 négyzetméternyi képe van a galgamácsai képíró asszonynak. Akik látták a filmet, már ismerték ezeket az életsorsokat, de szándékosan elevenítettem fel újra, példaképül, ösztönzésül hazánk őstehetségeinek és néprajzosainak. Végezetül pedig hadd idézzek újra a mindnyájunkhoz szóló üzenetből: „Vigyázzunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítoszalkotó népek, a képíró asszonyok és faragó emberek, mert az ember hal ki velük, őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk része a nép léttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet. S épp ezért bizonyossága a múltnak és a maradandóságnak.“ MIKOLA ANIKÓ
