Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-19 / 23-24. szám
LÖVASÚTTÓL a METRÚIG NAPJAINKBAN Egy évvel ezelőtt indult első útjára az elkészült útszakaszon a prágai földalatti gyorsvasút — a metró. A további vonalak üzembe helyezésére még türelemmel kell várni az utazóközönségnek, de a most világra jövő gyermekeknek, ha felnőnek, a metró mái olyan természetes közlekedési eszköze lesz, mint nekünk az autóbusz vagy villamos. 70 ÉV EMLÉKE A prágai metró első útját végigutazta az első villamos-kocsivezetőnc is, a nyolcvanéves Frantiska Mugrauerová, aki már nyolcéves korábar utazgatott édesapjával — a mai villamosok ősén — a hajdani lóvasúttal a Kosir—Libne-i szakaszon. A metre kényelmével és a járat gyorsaságával elégedett. Csak azt hiányolta, hogy nem láthat semmit kedves városából ezért döntött úgy, hogy ezután is villamoson fog közlekedni. Megkértük, mondjon el valamil mint illetékes, a 70 év előtti városi közlekedésről. Amit elmesél, nagyon olyan felemás módon. Az egy sínpáros, váltókkal tarkított vágányokon elöl már a villanyos kocsi haladt és húzta maga után a hajdani ló vasút könnyű kocsijait. Húszéves voltam, amikor kitört az első világháború, férjem, aki szintén villamosvezető volt, bevonult katonának. Kivitték a frontra. A férfiak helyére a nők álltak be dolgozni. Én a 9-es számú villamosra kerültem, azon az útvonalon jártam kis változtatással, ahol hosszú évekig édesapám vezette a lóvasutat. Sok nyitott, fapados kocsi is volt még akkor forgalomban, ezek télen, nyáron nagyon szellősek voltak, csak zivatarok, vagy hóvihar esetén húztuk ki a vásznat az utasok feje fölé. Ez nem kis erőfeszítésbe került. A kocsivezető, aki ilyen nyitott vonaton utazott télen a Kosir és Libna közötti vonalon félig megfagyott, mire beért a végállomásra. Ott cserélt és átment egy zárt vonatra, hogy megmelegedjen, azon tett meg egy fordulót, aztán vissza a nyitottra. Ez így folyt egész télen, sok éven keresztül. Bizony nehéz munka volt. Az éles kanyarokban sokszor kisikérdekes, mert egy letűnt kor hiteles dokumentuma. „Emlékszem — kezdi mondókáját — hogy édesapám nagyon nehezen viselte el a tél viszontagságait. A szél, eső és hó az arcába csapott, amikor naponta többször megtette az utat Prágán keresztül a lóvasúttal. A közlekedést tehervontató lóval bonyolította le, de amikor gyenge vagy makacs állat került a keze alá, sokat kínlódott és mérgelődött is olyankor. Hosszú évekig végezte ezt a nehéz munkát. A prágai lóvasút utolsó szakasza a Károly hídon át 1904-ben szűnt meg, amikor én tízéves voltam. A prágai közlekedés fejlődését jelentette a főváros utcáin megjelenő első villanymotoros kocsi, amelynek rengeteg bámulója akadt. 1895. június 25-én indult meg a személyforgalom. lottak a hátulsó kocsik, ilyenkor az utasok kénytelenek voltak kiszállni és segíteni, kézi emelőkkel visszaállítani a kocsikat a sínre. Ma már ez humorosnak tűnik, pedig ilyen volt akkor még a közlekedés. Az én időmben mi kocsivezetők nagyon figyeltünk mindenre a munkánk végzése közben, mert kis hibáért nagy büntetést kaptunk az ellenőröktől. Pl. túlzsúfolt volt a villamos, ha valaki jegy nélkül utazott, vagy ha valamit elvesztettek a kocsiról, bármilyen apróságot is. Nem létezétt semmi jóváírás, nem úgy mint ma. Ez a szigorú fegyelem az alkalmazottakat nagyobb felelősségtudatra nevelte, á rájuk bízott tárgyakra, anyagiakra jobban vigyáztak ám mint, ma! Sok embernek bizony ma is elkelne az ilyen szigorúság. Az első világháború éveiben három-6 kájáról letépett sasos jelvényekből ez volt a monarchia jelképe. De az igazi szabadság a dolgozók számára csak sokkal később érkezett meg. A nemzet boldog volt, mindenki örvendett, mindenütt zene szólt, ismeretlen emberek ölelték, csókolták egymást. . . . és .ma, a prágai utcán, a lóvasút unokája, a korszerű csuklós villamos előtt féle villamosjegy létezett. Kettő az útszakasz szerint, harmadik a gyerekjegy. A kis szakaszjegy ára 6, a nagyé 9, a gyerekjegy 3 krajcár volt. A nagy csomagokért nem kellett fizetni és ezt a prágaiak alaposan ki is használták a háború évei alatt. Azonban reggel 5-től 7-ig, függetlenül a távolságtól, csak 3 krajcár volt egy jegy ára, ez tulajdonképpen kedvezmény volt a munkásoknak, mert a „hivatalnok urak“ — ahogy akkor mondták, — csak később utaztak, rendszerint 9 krajcárért. Abban az időben az emberek takarékosak voltak, — megbecsülték a pénzt — és sokat jártak gyalog, főleg a Károly hídon keresztül, mivel az volt az egyetlen híd ahol nem kellett vámpénzt fizetni az átkelésért; 1 krajcárért már egy kiflit lehetett vásárolni. Visszaemlékszem ma is, olyan 12 éves lehettem, amikor édesanyámnak húst vásároltam a Malá Stranán. A hídőr belenézett a táskámba és vámot kellett fizetnem a smíchovi oldalon, mert a város másik oldaláról hoztam. Ilyen világ volt akkor. Az első köztársaság kikiáltása 1918. október 28-án, emlékszem, a Május 1 hídon ért, amikor a 9-es villamossal a Vencel térre utaztam. Parancsot kaptunk, hogy minden villamost be kell vinni a kocsiszínbe és nekünk, dolgozóknak részt kell venni a felvonuláson. Az igazságügyi palota előtt egész dombocska halmozódott fel a rendőrök, villamosvezetők, katonák, vasutasok és más egyenruhások " Az első prágai lóvasút Mi kocsivezetőnők fokozatosan átadtuk helyünket a frontról hazatérő férfiaknak. Én is akkor vesztettem eb az állásomat. Később a vendéglátó iparban helyezkedtem el, ahol a nyugdíjkorhatárig dolgoztam.“ Fejezte be élete történetét az első női kocsivezető. ANYUKÁNAK SZÓLÍTJÁK Tizenhat évvel ezelőtt FrantiSka Frantiska Mugrauerová egyenruhában . . . asszony fia, a V. I. Lenin múzeumban megismerkedett egy külföldi diákkal, aki beszélgetés közben elmondta, hogy a háborúban elvesztette a szüleit, mindketten meghaltak. Ján meghívt a fiút édesanyjához, aki férje halála óta nagyon zárkózott lett. A látogatásból olyan barátság született, amely ma is tart. A diák nagyon bonyolult nevét csak Tonickura rövidítették maguk között. Azóta már közgazdász mérnök, boldog férj és egy aranyos kislány büszke apja. Katuska, a felesége és Diana, a kislánya is anyukának szólítják Frantiska asszonyt és nagybácsinak a fiát. Hetenként hűségesen átjár a fiatal házaspár és .a kislányka Vinohrad felől a smíchovi oldalra, hogy örömet vigyenek egy nyolcvanéves asszonynak és beteg fiának. Mugrauerová Frantiska hosszú, dolgos életet tud maga mögött, amely sok gonddal, nehézségekkel járt. Most nyugodtan, elégedetten él. Még, mindig ápolt, szép idős asszony. Prágai Smíchov szülöttje, nagyon szereti szülővárosát. Sétálunk az „Első májusi tank“ emlékmű körül — annak közelében lakik — és mindenről beszélgetünk. Mosolyogva, kicsit szégyenlősen mondja, hogy már nincsen bátorsága egyedül utazni, mert nagyon zsúfoltak a villamosok LIBUSE TOMSÜ
