Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-05 / 21-22. szám
„Sokféle eszközzel, sokféle módon lehet kifejezésre juttatni azt a mérhetetlen szeretetet és érzelmi köteléket, amely az anya és a gyermek forró kapcsolatából születik. Ezeknek a sorába tartoznak a képek, amelyeket a gyerekek édesanyjukról rajzolnak, festenek, vagy amelyeket kis versike formájában vetnek papírra. Megragadni a gyermeki szeretet tisztaságát, megismerni a nőt, az anyát úgy, ahogy őt gyermekei látják a mindennapi életben, megmozgatni a gyermeki képzeletet és ösztönözni a tehetséget — ez a gondolat vezérelt bennünket „Az én Édesanyám“ című — a gyermekek képzőművészeti és irodalmi országos versenyének meghirdetésében.“ A versenyt a Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottsága és a SZISZ Pionírszervezetének Központi Tanácsa hirdette meg, hazánk szovjet hadsereg általi felszabadításának 30. évfordulója és a Nők Nemzetközi Éve alkalmából. Addig is, míg a trencíni vár kiállítási terme megnyitja kapuit és a győztesek átveszik ajándékaikat, átnyújtunk egy csokorra valót a legjobb irodalmi alkotásokból. AZ ÉN ANYÁM Az én anyám dolgos kezű asszony: mos, főz, takarít és stoppol, és a nehéz munka után a gyermekeire is gondol. Húgocskámnak minden este mesél egy mesét. S minden este kikérdezi tőlünk a leckét. Valamennyi szavával jóra, szépre int, s meleg ruhát ad, ha hideg van odakint. A sok házi munka után a munkahelyén is helytáll: gyermekeket oktat, tanít hisz minden embert a tudás boldogít. Ahogy elnézem munkája közben, érzem, hogy nem helyettesítheti őt senki sem. A verset Hegedűs Attila írta, 12 éves, a Komáméi (Komáromi) Kilencéves Alapiskola tanulója. RÁNCOK ÉDESANYÁM Ezt a szót, hogy „Édesanyám“ a Föld valamennyi gyermeke egyszerre több ezerszer ejti ki. Az a gyermek, aki ezt a szót nem ejtheti ki, nem láthatja az anyját, annak csak kő lehet a szíve helyén. Az én édesanyám jó asszony. Tudja, hogyan kell bánni a gyermekekkel, szereti őket. Ha dolgozik, keze kemény és erős, ha engem simogat, meleg és lágy. Sok jó tulajdonsága van. Annyi mindent ad nekem, amit nem is viszonozhatok, talán majd akkor, ha felnőtt leszek. Ha majd 6 idős lesz, és én gondoskodhatok róla. Akkor majd visszaadhatom neki azt a sok szeretetet, jóságot, amivel évek során elhalmozott engem. Most sokat segítek „neki. örül, ha vidámak vagyunk. Azért dolgozik, fáradozik, hogy nekünk jó és boldog legyen az életünk. Én édesanyámat szeretem és becsülöm, mert tudom, belőle csak egy van a világon. Irta; Kovács Katalin, 11 éves. A Luceneci (Losonci) Kilencéves Alapiskola tanulója. A verseny 11. kategóriájának 11. diját nyerte. Az ő édesanyja nem volt még öreg, sem beteg, most mégis Ivko édesanyjára hasonlított. Legalábbis Péternek úgy tűnt. Az ajka reszketett és szeméből patakzottak a könnyek. Tudta, érezte, hogy sós, mint a tenger vize. Volt ott egyszer az apjával, és akkor megkóstolta. Milyen szívesen beszélne most az anyjáról, mégis inkább hallgat, Leült a /leverőre. Az anyja egy kis idő múltán felállt és kiment a konyhába teát főzni. Péter körülnézett a szobában. öreg bútordarabok: asztal, négy szék, szekrény, fekvőhely, — amelyen ülnek, ez minden. És még valami. A fakó falon egy kép függött. Fénykép. Jól ismert kép: ő volt rajta, az apja és az anyja. Akkor még együtt éltek. .. . Már jön is. Ismerős, öreges topogással. Az asztalra teszi a teát és a kekszet. Szó nélkül, önt a csészékbe és elénk teszi. Leül. A csend már nyugtalanít. Szép idő van, — mondta, de máris érezte, hogy nem sikerült kapcsolatot teremteni vele. Csak intett, ő azonban tovább folytatta: „Tegnap kint voltam a strandon. Nem is tudja elképzelni, mennyi ember volt ott.“ Magázta. Az édesanyját. Amikor észrevette, szomorúan elgörbült a szája. Kevéshíján elsírta magát. .. Nem is bírnám itt ki, — gondolta Péter. „Hozok még cukrot, ha kevés“ — mondta pz anyja és Péter igent intett. Intett, csakhogy, egy pillanatra lerázza magáról. Minek is jár ide? Minek? De hiszen így kérte őt... A cukortartót a teáskanna mellé tette. „Vegyél belőle, ha kevés..." Péter újból mesélni kezdett: Az iskoláról, a szünidőről. Csak a tenger sós vizéről nem szólt. Az anyja némán hallgatta. Hallgatta a szavait, de nem értette mit beszél. Lehajtotta a fejét, és most megint Ivko édesanyjára emlékeztetett. Péter csak most vette észre, hogy anyjának kék szeme van. Akkor régen szép szeme lehetett, most bemélyedt és körülötte ráncok vannak. Az egész arcán ráncok vannak. Az ajka körül és a homlokán is... Hogy megöregedett. „Megyek,“ mondta Péter váratlanul, — „lekésem a vonatot.“ Bólintott. Csendben felöltözött és kiment. A toronyóra negyed ötöt ütött. Még van ideje. A vonat csak hét órakor indul. Irta: Katarina Skolniková, a Hurbanovói (Ógyallai) Kilencéves Alapiskola tanulója. A bírálóbizottság fő különdíját nyerte.
