Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-02-08 / 6. szám

ALBERTO JACOMETTI

4

ÜZENETVÁLTÁS

PAVOL ORSZAGH-HVIEZDOSLAVRÚL.

a szlovák költőóriásról, 125. születési jubileuma alkalmából emlékezünk meg ez év januárjában. Mivel Emil Boleslav Lukáé szlovák költő „A nagy üzenetváltás“ című kötetében a szlovák— magyar kulturális közeledés ügye érdekében különösen érdekes és értékes vonatkozásokat tár fel másik jubilánsunk: Ady Endre és Hviezdoslav kölcsönösségében, ez alkalomból Hviezdoslav össztársadalmi jelentőségét is értékelendő — részleteket idézünk E. B. Lukáé könyvéből.

„1908 decemberében adta ki Ady Az Illés szekerén című verseskötetét“ — írja Lukáé. — Ebben jelent meg híressé vált költeménye, a Magyar jakobinus dala.

Nem kisebb költő válaszolt rá, mint Hviezdoslav. Harminc évvel volt idősebb Adynál, s akkor már katedrálisként tornyosuló életműre nézhetett vissza. Ady kora már az ő Dozvuky (Utóhangok) kötetének korszaka. Egész életműve védő- és vádbeszéd. Akárcsak Ady, Hviezdoslav is látta a szakadékot, amelybe zuhan az ország, közös hazájuk. S egyúttal egy kifosztott, megalázott nép költője volt, még ha személy szerint a hivatalos köröktől elismert költő is, hiszen Arany- és Petőfi-fordításaiért a Kisfaludy Társaság levelező tagjává választották.

Egyetértett Ady eszméivel, érzelmeivel, s ő maga is számtalanszor hirdette ezeket. Ki hívta fel Hviezdoslav figyelmét Adyra? Ki mutatta meg neki a magyar, szláv közös-bánatról szóló híres költeményt? ... Egy bizonyos: Hviezdoslav válaszolt. Eljutott-e a válaszvers Adyhoz? Figyelmeztette-e rá valaki? Ki tudhatja!

Igen, te heroldja

Igen, te heroldja a derűsebb időknek: vágyunkból váljék közös akarat, vágyunkból, mely az elárvultak vágya: hogy sziveink — bár egy keservet

nyögnek —

ha Isten és a bátrak sorsa úgy kívánja, holnap már együtt vigadozzanak.

... Ady és Hviezdoslav találkozása nemzeti, országos, sőt világkoncepcióba ágyazható ügy. Egy nagy üzenetváltás.

Mi történt hát, mik voltak az alapok s az alapokok, amelyek ezt a kapcsolatot létrehozták? Hiszen a két költő között nemzedéknyi volt a különbség?...

Miben egyezett a két költő világa, nemzet- és világfelfogása, világlátása?

Hviezdoslav a férfíkorát, Ady a gyermek-, diák- és ifjúkorát élte az ún. posztmilennáris korban. Egyéni tragédiáját Ady a nagy nemzeti sorstragédiának rendelte alá, a szerelem költőjéből az élet és a halál, a nemzet, az emberiség költője lett. Hviezdoslav fejlődése s helyzete a korabeli szlovák társadalomban nem ment át ilyen háborgó hányattatásokon. Hviezdoslav nem vett részt a politikai harcokban. A szlovákok társadalmi képe nem volt olyan töredezett, az osztályellentétek nem voltak annyira kiélezettek — ám mind a biológiai, mind a kulturális veszély annál fenyegetőbb volt... Hviezdoslav látta mindezt, s ezer változatban megírta bibliai allegóriáiban, kozmikus panaszaiban és népi balladáiban. Ezek csúcsa az 1914-es, egyetemes érvényű Véres szonettek, párhuzamosan Ady költeményeivel, amelyek a Halottak élén című kötetben vannak összegyűjtve.

... A fő dolog a tény, a nagy költői üzenetváltás, ahol két nemes lélek megegyezett az alapvető emberi, nemzeti és szociális kérdésekben, a közép-európai nemzetek testvéri együttélésének, a legmagasabb fokú emberiesség jogi alapokon nyugvó víziójában. Ez a vízió egyre sürgető és modern, nem hullott ki az idő rostáján, ellenkezőleg, a szocializmus a vízió megközelítésének és megvalósításának fő feltétele. Mindkét nép nemzeti kultúrája segítheti a fejlődést. A két nagy költő ezt a hitet vallotta. Hiszem, hogy különösen az ifjú magyar és szlovák nemzedék is magáénak vallja ezt a hitet — fejezi be a Hviezdoslav és Ady költői egymásra találását tárgyaló fejezeteiben a gondolatmenetét Emil Boleslav Lukáé.

MENNYI ERŐ

ÖTVENÖT EVE HA1T MEG ADV ENDRE

Nem vagyok esztéta. Adyt értékelni nem vagyok hivatott ilyen vonatkozásban. Megtették azt előttem sokan erre hivatottabbak: Lukács György, Révai József, Bölöni György és a mi Fábry Zoltánunk is. Megtehetném, hogy egyszerűen az ő értékmérő és Adyt, valamint munkásságát a maga helyére tevő soraikból idézzek, de nem ez a szándékom. Mivel magam is Petőfi, József Attila, Kosztolányi, Ady líráján nevelődtem, szeretném az ilyen évfordulók nyújtotta alkalmat saját hozzájuk elvezető utam leírására felhasználni.

Míg Petőfihez apám Petőfiimádata és luéeneci (losonci) gimnáziumi irodalomtanárom, Pásztor Mihály lelkesedése vitt közel, addig Adyhoz legeslegelőször, hogy úgy mondjam: „illegálisan“ jutottam hozzá. Nem lehettem több, mint 10— 12 éves, mikor a nálam 9 évvel idősebb bátyám már szoros kapcsolatban állt a városka TŰZ nevű ifjúmunkás körével. Összejöveteleikről, a tudatvilágukat felajzó előadások, viták után gyakran néhány barátjával érkezett haza, és mivel behúzódtak az éléskamrából átalakított parányi „legényszobába“ — számunkra, a család tagjai számára csak titokzatos hangfoszlányok, az izgatott viták egy-egy hevesebb mondata árulkodott a témáról. Ez néha Marx Tőkéje volt, néha azonban forradalmi költők versei.

Élénk fantáziájú kislány voltam, éppen az élet nagy kérdései miatti izgalmak kezdetén, így bizony gyakran az előszobából nyíló kamra ajtajánál füleltem: ugyan mitől olyan izgatottak ezek a fiatalemberek?

Az összefüggéseket még nemigen értettem, de már meg tudtam különböztetni a hangokat, tudtam, mikor ki beszél. Ha azonban szenvedélyes szavalat hangjai hatoltak át a vékony

ajtódeszkán — tudtam, hogy Czímer Gyuszi áll a kis szoba közepén és egy szék karfáját markolászva mondja a szépség és a remény, a lázadás és a gyűlölet a költő által megfogalmazott szavait:

„ ... Élet szimfóniája, Csodálatos Élet,

Be jó volna élni,

Mennyi öröm zúg És mind a másé,

Mennyi arany cseng És mind a másé,

Mennyi erő küzd,

És mind a másé ..

Szinte a mázolt deszkapadlóhoz nőtt a lábam, úgy hallgattam végig a Proletár fiú versét, a Harc a nagyúrral vízióját, a Vér és arany számomra akkor hátborzongató képeit. A versek felől a megjegyzett töredékek alapján kifaggattam a bátyámat, aki előbb meglepődött, amiért hallgatóztam, de azután szokott szelídségével megsimogatta a hajamat és megmondta a költőt, meg a versek címét. Így jutottam első Ady-élményemhez.

* * *

Tizennégy éves voltam, amikor a magyarországi Rákoshegyen lakó apai nagynénémhez kaptam szünidei meghívást. Boldogan utaztam, s megérkezve még boldogabban vettem a hírt, hogy Bori nevű unokatestvéremen kívül kitűnő társaságom lesz a szomszédban nyaraló két pesti diák személyében. „Gólyák“ voltak, azaz első éves Joghallgatók és így kellemesen bizsergették a vékonyka bordák alatt dobogó kamaszlány-szívünket.

Hamarosan kiderült, hogy a két diák két jó barát, akik közül az egyik boszorkányos ügyesen rajzolt, a másik pedig szépen szavalt, és — mindketten — Ady-rajongók voltak. Hónuk alól a rajzblokk, illetőföldet érintette. Cicu skarlátszínűvé vált, arca úgy virított, mint a disznómáj: Luigi arca megolvadt, mint egy hógolyó, nem volt se szeme, se szája.

Nem láttam mikor mentek el. Egyedül maradtam a durva pelyvával borított szérűn, és sírva fakadtam. Ujjaim közt csurogtak a könnycseppek. A galambfiókák, ott fenn tollászkodtak, a piros bokor sziszegett, sistergett.

Jött anyám, olyan volt, mint Diana,

m

sM

W

H

Hátul a cséplőgép-szín alól viharosan sustorogva nagy piros bokor sarjadt, pattogó zajjal, tántorogva, imbolyogva, fején fekete sapka, amelyben tűzdarazsak röpködtek. Férfiak bukkantak elő mindenünnen, összegörnyedve, ing nélkül, karjuk hosszan lelógott, kezük a

mikor kezet emelnek a kicsinyeire, mint a szélvihar, amely port és tollpihét és szalmaszálakat kavar fel az udvaron. Felemelt, és egy pillanatig ott tartott magához szorítva. Aztán visszatett a földre, megfogta a kezem, és futásnak eredt. Ügy szaladtunk, mint két csikó.

csak úgy röpködött a pelyva a talpunk alól.

A piros bokor most mór haragudott, nyelvei a tetőt nyaldosták, leverték a cseppeket, és átcsaptak a másik oldalra.

Az emberek láncba álltak, a félmeztelen férfiak, a bekötött fejű asszonyok: egyiktől a másikhoz lendültek a fejőgulyások bádogsajtárjai — felismertem őket —, és jártak a sajtárok fel, alá, fényesen, vízcseppekkel borítva, mint a nagykerék lapátjai. Mikor a lángbokor fölé értek, kiömlöttek — loccs! — akárcsak a tejgyűjtő tartályba, és a bokor csak ivott, csak ivott.

Anyám leoldotta a kötényét, összehajtogatta, ráültetett, és azt mondta:

— Maradj itt, amíg nem jövök, maradj csak szépen, el ne mozdulj I — A szemembe nézett, és hozzátette: — Bízhatom benned?

— Mogyoróbarna szemével úgy nézett, mintha végigsimogatna, egósz a lábujjam hegyéig, de ez volt az első alkalom, hogy azc kérdezte: bízhatom benned?

— Igen — mondtam, és éreztem világosan, hogy nagyot nőttem, éreztem homályosan, hogy anyám és énköztem valami megszeghetetlen megállapodás jött létre.

Anyám elment, és elfoglalta helyét a láncban.

Hónapok múlnak (vagy évek?), és a világ egyre nagyobb lesz, egyre világosabb, benépesül olyan lényekkel, amelyek a semmiből bukkannak elő, és a barátaimmá válnak: verebek, rigók, hangyák, dongók, gyíkok, békók, tücskök; és másokkal, amelyek nem a barátaim, sőt, amelyek ellenségesen viselkednek: siklók, szúnyogok és a legyek. Ö, a legyekI Személyes ellenségeim lettek, mióta láttam őket százával fuldokolni a tejgyűjtő tartályban: megszállják az ennivalómat, az ujjaimon mászkálnak, és szívogatják a rajta maradt mézet, bebújnak az orromba és a fülembe, felébresztenek álmomból, ó, gyűlölöm őketl Vannak hát barátok és ellenségek, van aki szeret, van aki nem, egyik örömet, a másik fájdal-