Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-20 / 51-52. szám

— Utazz Pécsre, lányom. Adok három címei. Válassz közülük, így aztán nem tudhatom kihez fordultál, kinél jelentkeztél — jóízűen felnevetett: előtűntek ólomrágta, megfeketedett fogai, a szakma bélyege. — Elég, ha megmondod a nevemet, ismernek, mint a rossz pénzt. Nem is kell az igazi nevemet mondanod, elég ennyit: a mecseki medve menye vagy. De azért írok három levelet. Sorsold ki, melyiknek leszel a postása. Majd megismered a pécsieket I Boros szakit, a bánya elefántját. Nemcsak azért hívják annak, mert alig fér a bányafelvonóba, szűk neki az akna, hanem azért is, mert orr helyett ormányt kapott ajándékba az anyjától vagy az apjától. Azt már meg nem mondom, melyiktől! — áradt belőle a tréfás szó, vidám jellemzés.

Anna akár éjfélig hallgatta volna az öreg nyomdász történeteit, de a nyugtalankodó Irma beszólt a kisszobába:

— De jó kedvük van, apus! Mintha legalábbis majálisra készülnének.

— Juniálisra, kislányom! — csippenhály? Nemhogy elszakította volna a személyéhez s a fővároshoz fűződő szálakat, hanem mintegy csuklójára gombolyítva húzza maga után sorsa Ariadnéfonalát. Hogy könnyebben rátaláljanak a magyar világ labirintusában a szörnyek? De hiszen a gombolyag vége hűséges munkáskézben vanl Különben is, Mihály utasítására viszi magával az új személyi okmányokat, s a legparányibb gyanús jelenségre átváltozik Hornyák Máriává. Új szállást keres, hónapos szobát idegeneknél, vagy tovább utazik. S ha későn ébredezik? Nem mondhatja: tévedés, kérem! Nem én vagyok Bencsáth Tamásné született Sudár Anna! Valaki csak úgy a retikülömbe tette az okmányait. Hornyák Mária a becsületes nevem, tessék nézni!... Apró verejtékgyöngyök ültek ki a homlokára. Helyesebb lett volna már a hamis papírokkal útrakelni ... Még nincs itt az ideje — mondta akkor Mihály... Elég, ha szorul a hurok! Amikor már a nyakára tekeredik az Ariadné-fonál? S megfullad a hazai útvesztőben?

DÖME

PIROSKA

tett szemével idős Bencsáth. — Szomorkodjék, aki nem hisz az életben!

— Na, akkor én már búcsúzom is — értette sógornője sürgetését Anna, és átment a másik szobába. Átölelte Bencsáth mamát.

— Tessék vigyázni Péterre, amíg odaleszek. Jobb szeretném, ha mind gyakrabban lenne maguknál. Tudja, mamuska, az enyémek mindent ráhagynak, és amúgy is elkényeztették az úrfit.

Péter sértődötten csimpaszkodott anyjába.

— Nem vagyok úrfi! És miért nem viszel magaddal?

— Most nem lehet, Péter. De majd eljövök érted, kis életem — ölelgette, csókolgatta fiát, könnyeivel küszködve. Ha nem kapott volna apósától annyi vidámságot útravalóul, elrohan Péterrel, Akár a világ végéig, legalábbis a Mecsek csúcsáig. Úgy szenvedett, mintha a testéből szakítanák ki a gyereket — mintha e fájdalmas percben szülné, és máris elragadnák gonosz hatalmak.

VI.

Kaland a Mecsek alján

Az éjszakai személyvonattal utazott Pécsre. Jókor ment ki a Déli pályaudvarra, s így kapott ülőhelyet. Térdét felhúzva még szundíthatott is. Ám sokáig, majdnem hajnalig, nem tudott elszenderedni. Milyen jó lenne Mihály vállára hajtani a fejét, s lassan álomba rázódni; ölében Péterrel, aki ólmában is kérdezgetne. Talán vele álmodik, talán mind a kettő... az ölébe ejtette a Karinthy-regényt. Alig látott a hunyorgó vasúti lámpa világánál, amúgy sem tudott odafigyelni, inkább friss emlékei könyvében lapozgatott, gondjai és gondolatai ébren tartották.

Mit szólna ehhez az utazáshoz MiEddig mindent Mihály meghagyása szerint cselekedett, s nem volt fennakadás. Biztonságba' helyezte csoportjait, telefonált a dróton elérhető elvtársaknak, megbeszélte, hol találkoznak. Másoknak Irmával üzent. Sógornője ízig-vérig apja lánya! Pontosan eljárt, valóságos összekötő tisztként. Sikerült a többséget időben figyelmeztetni, s továbbítani a párt utasításait. A hatodik kerületi csoportok alig sérültek meg, három elvtársat elvittek a detektívek, de a jelek szerint mindegyik derekasan állta a sarat. Nem árultak el senkit. A nyolcadik kerületi összekötő azonban nem ment el a telefonon megbeszélt találkozóra, a Múzeum-kertbe, a Garibaldi-szobor háta mögé, vasárnap délután. Addigra lebukott volna? Vagy megriadva a fejleményektől, meggondolta a veszélyes randevút? Ma sem tudja.

Dajka Mónikánál személyesen járt, a Székely Bertalan utcában. Nem merte másra bízni a lelkes, de kissé szeleburdi lány értesítését. Mónika otthon dolgozott. Fehérneműt varrt belvárosi cégeknek, s elsősorban kézimunkát szállított, főként a mama gyönyörű batik kendőit, Fonó Illés Régiposta utcai kézimunkaüzletébe. Már amikor rendelést kaptak a sóvár tekintetű főnök úrtól. Mónika gömbölyded, csinos, barna lány, s Fonó mind gyakrabban célozgatott rá, hogy az üzleti órák után is örömest találkoznék vele. A kislány azonban undorodott a parfőmös, gigerliskedő kereskedőtől.

Anna jókor reggel kopogtatott a Székely Bertalan utcai egyszobás lakás ajtaján. Dajkáné zavartan fogadta. Leültette a konyhában, s bement a szobába.

Kisvártatva kihallatszott Mónika hangja:

— Miért keltesz már fel, anyu? Hiszen még csak nyolc óra.

— Keresnek, Anna van itt. Kelj "már fel, nem hagyhatod kint a konyhában, minden szanaszéjjel van.

— Annus! — szaladt ki hálóingben a lány. — Gyere be, te igazán , bejöhetsz. Ne haragudj, de háromig hajtottam a gépet. Jaj, de jó, hogy eljöttél, hogy... itt vagy. Már annyi mindent meséltek az ifik — kapkodta magára a ruháit Mónika.

— Egyelőre! — mosolygott Anna. — Még szabadlábon mászkálok. Le tudsz kísérni?

— Csak legalább az arcom ;megmosom.

— Mónika! Többet nem mehetsz ki a V. S.-találkozóra — ezt már lent az utcán mondta az asszony. — Németh lebukott. Úgy tudom, a legális nevedet nem ismeri, ugye!

— Nem, nem ismeri.

— Akkor jó. De azért vigyáznod kell. Nincs rokonod vidéken?

— Rokonom? ... — töprengett. — A Frici néni ... apu húga. Miért?

— Okot kell találnod, hogy elutazhass, és mégse legypn feltűnő, hogy elmégy. így, ha nem keresnek a rendőrök, vissza is jöhetsz, s folytathatod a legális munkát. De nagyori okosan és óvatosan kell cselekedned. Schweinitzerék fejével kell gondolkodnunk. Mi lehet gyanús nekik? Milyen szálon nyomoznak. Hiszen erről már oly sokszor beszéltünk. Gondold át! Keress ürügyet a szüléidnél az utazásra. Pénzed van?

— Hát, tudod, a gyűjtött pénzt pénteken kellett volna átadnom Némethinek. Nekem nincs pénzem. Ma ugyan szállítunk Fonónak, de hát az a családé.

— Mennyi van nálad?

— Majdnem száz pengő.

• — Ennyiből elutazhatsz, és talán még élni is tudsz belőle egy-két hétig. Egy hónap alatt aztán kiderül, hogy kerestek-e vagy nem.

— De hát ez Vörös Segély-pénz.

— Most már te is politikai üldözöttnek számítasz.

— Igaz.

— S ha valóban keres a rendőrség, iratokat szerzel, és eltűnsz. Erről is már biztosan beszéltek veled az elvtársak. Itt van még ötven pengő. Pénz nélkül illegálisan nem lehet élni. Tehát randevúra többet nem mégy, elutazol. És főleg vigyázol magadra, szervusz!

— Ne, ne menj még.

De Anna tovább sietett: megvitatni a csoportvezetőkkel, hogy ki marad a lakásán, kinek kell távoznia otthonról.

Ferenczi Zsuzsának, az egyik legerősebb ificsoport talpraesett vezetőjének Irmával üzent. A Szépművészeti Múzeumnál találkoztak. A gesztenyehajú kislány a Goliban dolgozott. Anna veszélyesnek ítélte helyzetét. Igazoltatták a március tizenötödiki tüntetésnél. Szerencsére nem találtak nála semmi gyanúsat, de a nevét, és címét feljegyezték. Zsuzsa gyerekkorát Kolozsvárott töltötte, és ezért Anna úgy határozott: Erdélybe küldi.

— Ha megteremtetted a biztonságodat, de csak akkor, keresed a kapcsolatot az elvtársakkal. Elsősorban ifivonalon próbálkozz, a többit rád bízom.

Zsuzsa büszkén fogadta a megbízatást, úgy érezte, Anna ezzel a feladattal felnőtté, önálló pártmunkássá avatja.

— Mindent úgy csinálok, ahogy mondod. És mikor jöhetek vissza?

Anna tűnődött:

— Az elvtársak tájékoztatnak a politikai helyzetről. És ha valamennyire tisztul a levegő, szeptemberben gyere haza. Tizedikén délelőtt tizenegykor találkozunk a Vajdahunyad-várban.

— Erdélyben? — mókázott a lány.

— A ligetben! Az Anonymus-szobornál. Most pedig megkérlek valamire — s azzal tíz megcímzett levelezőlapot adott át Zsuzsának. Egyet a Görgey Artúr utcai házmesternek adresszáíva, kilencet pedig: Bencsáth Péter nagyfiúnak. Budapest, VI., Aradi utca 11."

„Zöld erdőben járok, sok virágot látok, szedek néked kéket, sárgát és soksok pirosat, de még annál is több puszit küld: Anyu"... „Ez a város hasonlít BudáraI Majd mesélek róla. Csókol: Anyu." S a többin: „üdvözlet Erdélyből,

légy jó, és gondolj anyura, mint én reád."

— Amerre jársz, adj fel egyet hetenként, kéthetenként — kérte Zsuzsát. A kislány lelkesen vállalta a külön megbízatást.

Vajon merre járhat most Zsuzska? Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyt? Azóta biztosan feladta az első lapot. S mire ő Pécsre érkezik, Péter már nyaggatja Aurél nagyapát vagy Tamás nagyapát: olvassa fel, mit írt neki, a nagyfiúnak, anyu, onnan messziről.

Péter, mindig csak Péter... S hol lehet Mihály? Pesten maradt? Vagy őt is viszi valamerre a vonat? Neki nem küldhet levelezőlapot, s ő sem írhat. Távolabb kerültek egymástól térben és időben, mintha egyikük a középkorban élne, s a másik a jövő században. Még úgy sem adhatnak jelt, mint a süllyedő hajók a viharos tengeren. Nincs távírász, aki leadhatná és foghatná az S. O. S.-t, legfeljebb a lélek vagy inkább az idegek szikratávíróján üzenhetnek. A férfi forog nagyobb veszedelemben: Szlávik Mihályt már biztosan körözik. Persze, így nem akadnak nyomára: ő már aligha bujdosik az igazi nevéni S ha Sudár Annát is fontosnak tartják? Nem találják a Görgey Artúr utcában, megdühödnek, és elrendelik az országos körözést? S ő egyszerre érkezik Pécsre az elfogatóparanccsal? Milyen jó, hogy megüzente haza: semmisítsék meg összes fényképeit, még a gyermekkori fotográfiákat is. így legfeljebb személyleírást továbbíthatnak.

Ettől a gondolattól némiképp megnyugodott, s álomba merült a félhomályos fülkében, fejét karjára hajtva, összekuporodva, miként Péter tenné, ha vele lehetne, s az ölében szundíthatna,

Zúgó, zsibongó, hatalmas terem közepén áll, valami dobogófélén. Alatta tengernyi asszony zsinatot, sikoltozik, kiáltozik. Megszámlálhatatlan fejkendős és lobogó hajú asszony serege hullámzik, csak a fejük látszik, szemükből hol patakzik a könny, hol kiégett tekintettel merednek a levegőbe. Félelmetes morajlás, majd jajveszékelés tölti be a helyiséget, melynek falai egyre tágulnak, s hirtelen üveggé változnak. Egyik pillanatban óriási akváriumnak tetszik, a másikban fantasztikus hangversenyteremnek. Valahonnan kívülről újabb hangzavar tör be: mintha híreket mondanának, jelentéseket adna a pokolból vagy a frontról. Erősbödik a zokogás, szitkok izzanak, sűrűsödnek a sikolyok, a mennyezetig csapnak. S ő, Sudár Anna kiegyenesedik a dobogón, és beszél. Lázit, buzdít, csitít, tízféle hangon sistereg, harsog. Úgy érzi: az asszonyi bánat, az anyafájdalom, a jajpatak óceánná dagad, mind mélyebbre merül, átcsapnak a fején a hullámok. Menekülni akar, szeretne partra úszni. De hol a part? Megfullad a parttalan bánatözönben. Egyszerre újabb hír tör át az üvegfalon:

— Bencsáth Tamás elesett.

A hullám elönti. Felsikolt.

—Nem! Nem lehet! Hiszen szép volt és fiatal! — többre nem futja erejéből, csak egyetlen, lélekrázó sikolyra.

Zökkenésre riad, Megállt a vonat. Vacogva pislogott a fülke ablakán beszüremlő pirkadatba. Mint véres hús lógott a hajnal a tájon. Megborzongott. Lassan ocsúdott, ijedten tekintett körül. Hallotta valaki a sikolyokat? Mellette öregúr horkantott, asztmáson kapkodva a levegőt. Átellenben idősebb asszony mocorgott, az ablaknál fiatal lány aludt édesen, feje a mellére csuklott.

Nem figyelt rá senki. Nem hallották? Vagy ennyire kordában tartja idegeit? Hangtalanul szónokolt, mint a néma film szereplői? S a sikoly is csak álom volt?

Zegernyés fővel, kóvályogva szállt ki a vonatból. A nyári nap megsimogatta arcát, az üdítő reggeli levegő magához térítette. Rugalmas léptekkel vágott a mecsekalji városnak, ha úgy tetszik, újabb kalandjai állomáshelyének. Már a vonatfülkében külön tette a pécsi Anna utcába szóló levelet.

Halkan kopogtatott a földszintes ház kapuján. Friss mozgású, alig őszülő, fekete szemű asszony fogadta.

— folytatjuk —