Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-12-20 / 51-52. szám
— Az egész tulajdonképpen Vörös Tibornak, a városi nemzeti bizottság alelnökének az érdeme, és Pénzes Imréé, a szociális ügyosztály vezetőjéé — mondta a képviselőnő. — Ök azonnal hozzáláttak, hogy házat szerezzenek — toldotta meg Perlakyné. — De hát, gondolhatják, nem ment könnyen. Ez a két blokk ugyan megvolt, de jó néhány lakáscserét is le kellett bonyolítani. A fiatalabb családok új lakást kaptak és így valahogy majdnem két év alatt sikerült összehozni a lakókat... Talán valamit a házról. Ügy a harmincas években épült, egy szoba konyhás lakások vannak benne (tartozékkal: előszobával, kis kamrával, wc-vel. Kétkádas fürdőszobát a „társalgó" konyhájából csináltak.) Meg aztán eléggé nagy füves udvar is tartozik hozzá, amit gatása, asszonyi dolgok, de hát vannak ennél komolyabbak is ... férfi dolgok, az apa, a családfenntartóé, a családfőé ... — üljenek csak le, ne vigyék el az álmunkat, meg hát hadd mondjak egykét szót az életünkről, mert a múlt nélkül nemigen lehet értékelni a jelent... Derék, szép ember Mihály bácsi (így mondom bácsi, mert olyan kedves, közvetlen, mintha régi-régi ismerős lenne, mintha egy-egy pillanatra apámat látnám benne, annál is inkább, mivel olyan dolgokról beszél, amelyeket otthon oly sokszor hallottam). Szavajárása elárulja, hogy a könyv, az újság jóbarát a háznál. — En hatvanöt éves vagyok, a feleségem meg ötvenhét, de akár hiszi, akár nem, ez a mi első otthonunk, vagy ha úgy tetszik, az első igazi lakásunk. TudidŐnkint nagyot legyintve folytatja, s még egyszer mintegy összegezi: — Bizony, akárhogy volt, ez az első igazi otthonunk ... Nézze csak, most ketten összesen 1600 koronát kapunk, ebből 200 korona a rezsi, lakbér s miegymás. A többiből meg igazán kijövünk. Mihály bácsi lekísér bennünket, s közben mondja: —Tudja, azért voltak ám olyanok is, akik ebben a házban valami „furfangot" láttak ... Akadtak, akik azt mondták, hogy fogjuk megfizetni azt a sok mindent... — Dehát... mi is az a sok minden? Erre már Perlakyné, a nővérke, a mindenki „őrzőangyala" válaszolt: — Sokan hitték, hogy a házbéren, villanyon, gázon kívül minden mást meg kell fizetni, s erre persze a csekélyke nyugdíj tényleg nem lett volna elég. De: azon a bizonyos rezsin kívül valómeg. Például a 74 éves Bán Vilma nénit és a 72”éves Vitanovszky Júliát, akik együtt laknak egy lakásban s tulajdonképpen most rendezkednek be. Most vettek szőnyeget a szobába, a következő „pont" a függöny. Aztán a 79 éves Bállá Rozália néni is szívesen látott, aki alig egy évvel ezelőtt özvegyült meg, s egyenesen a kórházból került ebbe a lakásába, mert súlyos baleset érte. Szobája falán hangulatos, szép festmények függnek, férje fényképei mellett. A 75 éves Ocskay Mária néni éppen az új fűtőtest csövét festette fehérre, s úgy' magyarázta ecsettel a kezében: — Tűzikovács volt a férjem a vasútnál, de lakást, azt sohase kaptunk. Jó nekem itt, kedveseim, láthatják, az enyémben vagyok ... * * * «WB t tavasszal parkosítani fognak. Minden lakáshoz egy kis kertecske jár majd, meg úgy tervezik, hogy kis lugast is építenek és sok-sok virágot ültetnek ... Ahogy így beszélgettünk az előzményekről, s ott állt az illatos kávé előttünk, amit Perlaky nővér főzött, beállított a Novák-házaspár. Novák néni egy sapka-horgolás ügyében jött a nővérkéhez, de ahogy elkezdtünk beszélgetni, rögtön meg is invitált hozzájuk. Novákék lakásában az első, ami a szemembe ötlött, egy kis párnácskával, csipkés takaróval ellátott — babakocsi volt. — A kisunokáké — mondta nevetve Novák Irén néni. — Láthatja akárki, hogy rendszeresen jönnek a gyerekek, meg a kisunokák ... Aztán Novák Mihály bácsi vette át a szót. Gyerekek, unokák szeretető, látója, a háború előtt én gyári munkás voltam, aztán hét évig „coki", mert először jött a SAS-behívó, 42-ig a harctéren voltam, aztán mint frontkatonát hazaengedtek. Na, két évig tartott az „otthonlevés". Aztán meg jött az általános mozgósítás, akkor meg azért voltam „értékes", mert hogy frontkatona voltam — arról szónokoltak, hogy hát ilyen ember kell, aki ismeri az utat, meg ez, meg az... Hát csak elvittek megint. Közben ugye itt voltak a gyerekek, ki dolgozott volna — hát az asszony. — Dolgoztam. Mit tehettem mást. Cseléd voltam, meg takarítottam — mondja szepegve Irénke néni. S nem is igen firtatjuk, hiszen ezek olyan emlékek, hogy ... nem is fontos szólni róla, hiszen annyi-annyi sorstársa volt. Igaz? Irénke néni közben fényképeket rakosgat az asztalra. Mihály bácsi pedig 'pntí \ 1. Alzbeta Dubnicki képviselő és Perlaky Júlia nővér 2. Vörös Tibort elvtárs, a vnb elnökhelyettese, aki olyan szívügyének tekintette a nyugdíjasok lakóházát, hogy sikerült is minden nehézség ellenére kiharcolnia 3. Egy kis terefere a lépcsőházban: Stará Anna (70), Pupáková Anna (64) és Ocskay Mária (73) 4. Ocskay Mária néni: „Csak azt sajnálom, hogy szegény férjem nem érhette meg, hogy ilyen szép lakást kaptam ..." 5. Bállá Rozália (79): „Juci nővérkének mindig van ideje mindenki számára.“ 6. Novák bácsi: „Megöregedtünk, sok mindenen keresztül mentünk, Irénkém kicsit beteges is, de — boldogok vagyunk ..." 7. Bán Vilma és Vitanovszky Júlia együtt laknak s igen megszerették egymást. „Vilmácskát már nem bántja többé senki — mondja Júlia néni — és én is a magam ura vagyok. Most rendezkedünk be...“ 8. A szép kényelmes fürdőszoba, ahol bátran lehet fürödni, hiszen Juci nővérke mindenkinek segít, akinek kell 9. Pupák néninél mindig szól a zene ban semmit sem kell fizetniük a lakóknak. Én reggel héttől délután négyig vagyok itt. Ha bejövök reggel, körbe megyek, megnézem, ki hogy aludt, kinek kell reggelit hozni, nos, és aztán itt vagyok a „társalgó"-ban ... Különben rajtam kívül állandóan itt van — ugyanis ő rendes lakó — egy fizetett gondozónő, akihez éjjel is fordulhatnak, s aki nemcsak a lépcsőházat takarítja, hanem azoknak <t lakását is, akik erre már képtelenek. És abban a pillanatban, ahogy csak egyetlenegy lakónk is ágynak esik, bevezetjük az állandó éjjeli szolgálatot... Perlaky nővérrel a 22 lakó közül a 17 lakásban igazán sokat látogattunk És sorolhatnám még, mert hiszen minden egyes lakó sorsa a házban — egy életregény. Megannyi sors, megannyi kemény munkában megfáradt kéz és lélek. Tizenhét lakás — tizenhét életrajz, és tizenhét boldog öregkor... De a többi? A sok-sok ezer? Ismétlem: két esztendő múlt el ama bizonyos minisztériumi rendelet kiadása óta, s az országban csupán egy városban akadtak olyan emberek, akik ami erejükből telt megtették azért, hogy legalább néhány öregecskének bearanyozzák élete „estéjét"? „Jöjj, szép húgom, tste...“ Csak itt mondhatják el? Merem hinni,, hogy nem! Láng Éva
