Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-20 / 51-52. szám

— Az egész tulajdonképpen Vörös Tibornak, a városi nemzeti bizottság al­­elnökének az érdeme, és Pénzes Imréé, a szociális ügyosztály vezetőjéé — mondta a képviselőnő. — Ök azonnal hozzáláttak, hogy házat szerezzenek — toldotta meg Per­­lakyné. — De hát, gondolhatják, nem ment könnyen. Ez a két blokk ugyan megvolt, de jó néhány lakáscserét is le kellett bonyolítani. A fiatalabb családok új lakást kaptak és így valahogy majd­nem két év alatt sikerült összehozni a lakókat... Talán valamit a házról. Ügy a har­mincas években épült, egy szoba kony­­hás lakások vannak benne (tartozékkal: előszobával, kis kamrával, wc-vel. Két­­kádas fürdőszobát a „társalgó" kony­hájából csináltak.) Meg aztán eléggé nagy füves udvar is tartozik hozzá, amit gatása, asszonyi dolgok, de hát vannak ennél komolyabbak is ... férfi dolgok, az apa, a családfenntartóé, a család­főé ... — üljenek csak le, ne vigyék el az álmunkat, meg hát hadd mondjak egy­két szót az életünkről, mert a múlt nél­kül nemigen lehet értékelni a jelent... Derék, szép ember Mihály bácsi (így mondom bácsi, mert olyan kedves, köz­vetlen, mintha régi-régi ismerős lenne, mintha egy-egy pillanatra apámat lát­nám benne, annál is inkább, mivel olyan dolgokról beszél, amelyeket ott­hon oly sokszor hallottam). Szavajárása elárulja, hogy a könyv, az újság jóbarát a háznál. — En hatvanöt éves vagyok, a felesé­gem meg ötvenhét, de akár hiszi, akár nem, ez a mi első otthonunk, vagy ha úgy tetszik, az első igazi lakásunk. Tud­idŐnkint nagyot legyintve folytatja, s még egyszer mintegy összegezi: — Bi­zony, akárhogy volt, ez az első igazi otthonunk ... Nézze csak, most ketten összesen 1600 koronát kapunk, ebből 200 korona a rezsi, lakbér s miegymás. A többiből meg igazán kijövünk. Mihály bácsi lekísér bennünket, s köz­ben mondja: —Tudja, azért voltak ám olyanok is, akik ebben a házban vala­mi „furfangot" láttak ... Akadtak, akik azt mondták, hogy fogjuk megfizetni azt a sok mindent... — Dehát... mi is az a sok minden? Erre már Perlakyné, a nővérke, a min­denki „őrzőangyala" válaszolt: — Sokan hitték, hogy a házbéren, villanyon, gázon kívül minden mást meg kell fizetni, s erre persze a csekélyke nyugdíj tényleg nem lett volna elég. De: azon a bizonyos rezsin kívül való­meg. Például a 74 éves Bán Vilma né­nit és a 72”éves Vitanovszky Júliát, akik együtt laknak egy lakásban s tulajdon­képpen most rendezkednek be. Most vettek szőnyeget a szobába, a követ­kező „pont" a függöny. Aztán a 79 éves Bállá Rozália néni is szívesen látott, aki alig egy évvel ez­előtt özvegyült meg, s egyenesen a kór­házból került ebbe a lakásába, mert súlyos baleset érte. Szobája falán han­gulatos, szép festmények függnek, férje fényképei mellett. A 75 éves Ocskay Mária néni éppen az új fűtőtest csövét festette fehérre, s úgy' magyarázta ecsettel a kezében: — Tűzikovács volt a férjem a vasút­nál, de lakást, azt sohase kaptunk. Jó nekem itt, kedveseim, láthatják, az enyémben vagyok ... * * * «WB t tavasszal parkosítani fognak. Minden lakáshoz egy kis kertecske jár majd, meg úgy tervezik, hogy kis lugast is építenek és sok-sok virágot ültetnek ... Ahogy így beszélgettünk az előzmé­nyekről, s ott állt az illatos kávé előt­tünk, amit Perlaky nővér főzött, beállí­tott a Novák-házaspár. Novák néni egy sapka-horgolás ügyében jött a nővér­kéhez, de ahogy elkezdtünk beszélgetni, rögtön meg is invitált hozzájuk. Novákék lakásában az első, ami a szemembe ötlött, egy kis párnácskával, csipkés takaróval ellátott — babakocsi volt. — A kisunokáké — mondta nevetve Novák Irén néni. — Láthatja akárki, hogy rendszeresen jönnek a gyerekek, meg a kisunokák ... Aztán Novák Mihály bácsi vette át a szót. Gyerekek, unokák szeretető, látó­ja, a háború előtt én gyári munkás vol­tam, aztán hét évig „coki", mert először jött a SAS-behívó, 42-ig a harctéren voltam, aztán mint frontkatonát haza­engedtek. Na, két évig tartott az „ott­honlevés". Aztán meg jött az általános mozgósítás, akkor meg azért voltam „értékes", mert hogy frontkatona voltam — arról szónokoltak, hogy hát ilyen ember kell, aki ismeri az utat, meg ez, meg az... Hát csak elvittek megint. Közben ugye itt voltak a gyerekek, ki dolgozott volna — hát az asszony. — Dolgoztam. Mit tehettem mást. Cseléd voltam, meg takarítottam — mondja szepegve Irénke néni. S nem is igen firtatjuk, hiszen ezek olyan emlé­kek, hogy ... nem is fontos szólni róla, hiszen annyi-annyi sorstársa volt. Igaz? Irénke néni közben fényképeket ra­kosgat az asztalra. Mihály bácsi pedig 'pntí \ 1. Alzbeta Dubnicki képviselő és Perlaky Júlia nővér 2. Vörös Tibort elvtárs, a vnb elnökhelyettese, aki olyan szívügyének tekintette a nyugdíjasok lakóházát, hogy sikerült is minden nehézség ellenére kiharcolnia 3. Egy kis terefere a lépcsőházban: Stará Anna (70), Pupáková Anna (64) és Ocskay Mária (73) 4. Ocskay Mária néni: „Csak azt sajnálom, hogy szegény férjem nem érhette meg, hogy ilyen szép lakást kaptam ..." 5. Bállá Rozália (79): „Juci nővérkének mindig van ideje mindenki számára.“ 6. Novák bácsi: „Megöregedtünk, sok mindenen keresztül mentünk, Irénkém kicsit beteges is, de — boldogok vagyunk ..." 7. Bán Vilma és Vitanovszky Júlia együtt laknak s igen megszerették egymást. „Vilmácskát már nem bántja többé senki — mondja Júlia néni — és én is a magam ura vagyok. Most rendezkedünk be...“ 8. A szép kényelmes fürdőszoba, ahol bátran lehet fürödni, hiszen Juci nővérke mindenkinek segít, akinek kell 9. Pupák néninél mindig szól a zene ban semmit sem kell fizetniük a lakók­nak. Én reggel héttől délután négyig vagyok itt. Ha bejövök reggel, körbe megyek, megnézem, ki hogy aludt, ki­nek kell reggelit hozni, nos, és aztán itt vagyok a „társalgó"-ban ... Külön­ben rajtam kívül állandóan itt van — ugyanis ő rendes lakó — egy fizetett gondozónő, akihez éjjel is fordulhatnak, s aki nemcsak a lépcsőházat takarítja, hanem azoknak <t lakását is, akik erre már képtelenek. És abban a pillanat­ban, ahogy csak egyetlenegy lakónk is ágynak esik, bevezetjük az állandó éjjeli szolgálatot... Perlaky nővérrel a 22 lakó közül a 17 lakásban igazán sokat látogattunk És sorolhatnám még, mert hiszen minden egyes lakó sorsa a házban — egy életregény. Megannyi sors, meg­annyi kemény munkában megfáradt kéz és lélek. Tizenhét lakás — tizenhét élet­rajz, és tizenhét boldog öregkor... De a többi? A sok-sok ezer? Ismét­lem: két esztendő múlt el ama bizo­nyos minisztériumi rendelet kiadása óta, s az országban csupán egy városban akadtak olyan emberek, akik ami ere­jükből telt megtették azért, hogy legalább néhány öregecskének be­aranyozzák élete „estéjét"? „Jöjj, szép húgom, tste...“ Csak itt mondhatják el? Merem hinni,, hogy nem! Láng Éva

Next

/
Oldalképek
Tartalom