Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-12-20 / 51-52. szám
akár villanylámpa fényénél is feljegyezni, hogy reggelig ne fakuljon el, ne foszoljék a semmibe. De vannak tulajdonságai, szokásai, amelyek éppen azért rokonszenvesek, mert — okkal vagy anélkül — úgy hiszem, valamilyen formában bennem is megvannak. A hozzá fűzött várakozásoknak akkor is eleget tesz, ha ez néha nagyon nehezére esik. Elviselhetetlen számára, hogy akár családtagjai, akár barátai vagy éppen olvasói csalódjanak benne. Tehát megbízható, számítani lehet rá. Azt hiszem, ez egyik legfőbb erénye, s ezt nagyon sokan tudnák igazolni. Amiben egyetértünk, az, hogy a rosszindulatú intrika csak rövid távon kifizetődő dolog. Jóakaratú ember, természeténél fogva, és azért is, mert — okos. Bár ez amolyan karácsonyi arckép akar lenni az olvasók karácsonyfája alá, mégsem szeretnék cukormázzal bevont karácsonyi angyalt csinálni Teriből. A rátartiság, hiúság sem hiányzik belőle, de legyünk őszinték, írónál az lenne a nagyobbik baj, ha hiányoznának. Ezek a tulajdonságok ugyanakkor nem zárják ki az alázatot, félelmeket, szerénységet, egyéniségtől függően különféle arányban. Amit irigylek Teritől, az a nagy hőfokú ambíció és energia, amelyből olyasmikre is jutott, hogy például összehozza és megrendezze az írók farsangi kabaréját. Továbbá a racionalizmusa, amellyel a legszélsőségesebb szituációkban is képes egyensúlyt teremteni. Csodálom azt az őszinte igyekezetét, amellyel kegyetlen objektivitásra törekszik önmagával szemben. Ismétlem, jóakaratú ember — s ezt tartom a legdöntőbbnek. S most aktuális a jókívánság: béke a jóakaratú embereknek. Igen, békét is kívánok neki, de egyben derekas, íróhoz méltó küzdelmeket is, és főleg még sok, újabb alkotásokra buzdító sikert. ORDÓDY KATALIN Ott kezdeném, hogy nem tudom mikor, milyen körülmények közt ismertem meg. Bármennyire próbálok visszaemlékezni, nem jut eszembe erről az eseményről semmi. Nyilvánvalóan azért, mert annak idején első találkozásunk nem számítódott eseményként. Vagy talán inkább azért, mert Ordódy Katalin annyira hozzátartozik napjaimhoz, mint a lányok, akikkel valaha iskolába jártam, mint a testvérem, akit születése óta ismerek, vagy akárcsak jómagam ... Elfoglaltságaink miatt elég ritkán találkozunk, de számon tartjuk egymást. Én legalábbis számon tartom őt kevés számú igazi barátom névsorában. Jó tudni hogy van, jó tudni, hogy olyan, amilyen... és jó tudni hogy minden esetben számíthatok rá. Szóval... barát — a szó valódi értelmében. Én legalábbis így őrzöm őt tudatomban. Egyébként, ahogy én ismerem: Katalin az „élet asszonya“. Olyan, mint hősnői, akikről ír. Harcoló és harcra kész, vérbő és határozott, szívós és öntudatos, aki az élet bajaiból, gondjaiból is kivette a részét és megbirkózott velük. Soha nem csügged, és nem halványul soha optimizmusa. Persze, nem úgy gondolok Katira, mint akivel mindaz megtörtént, amivel könyveiben foglalkozik. Ügy jellemezném inkább, mint aki hasonló körülmények közt éppen úgy viselkedne. Azonkívül van Ordódy Katalinnak a tehetsége „legfőbb bíránk“ — olvasóközönségünk előtt, mint bűnösök a vádlottak padján, szorongással, hogy minden kérdésre jól feleljünk, és hamiskás összekacsintással, ha „megfeleltünk“, kisegítve egymást, ha valamelyikünkben elakadt a szó, és eszébe juttatva egymásnak, ha valamit elfelejtett közölni a közönséggel ... Ügy eligazodtunk mi akkor ott, egymás gondolatában, mint ahogy — remélem — az olvasó is eligazodik a könyveinkben ... Bizonyára elvárnák tőlem, hogy Ordódy Katalin írói képességeiről is nyilatkozzam. Azt hiszem, ez nem lenne sem ízléses, sem helyénvaló. Amikor megértem és elfogadom hőseit, szűkre szabott szabad időmben minden könyvét elolvasom, vallók mellette, vállalom őt és bármikor kiállók érte, akkor már egyben az írói kvalitásairól is nyilatkoztam. Mit mondjak még, ami nem lenne túl sok, de mégis elég ahhoz, hogy az olvasóközönség Ordódy Katalinról és egyben* a hazai magyar nőírók egymáshoz való emberi és kollegiális kapcsolatáról tiszta képet nyerjen? Nyilván sokat tudnék mesélni, ha e lap közlési lehetősége nem lenne szintén határolt. De remélni szeretném, hogy valahol egyszer majd még folytathatom ... Ha nem másutt, egy közös találkozáson Katalinnal — meg a közönségünkkel, akit mindketten nagyrabecsülünk... DÁVID TERÉZ Nem szeretek kollégákról nyilatkozni, mert hálátlan és nem is veszélytelen vállalkozás. A Nö olvasói kívánságának mégis eleget tettem, mert Dávid Terézhez nemcsak kollegiális, de baráti kapcsolat is fűz, s így a barát szemével nézve rajzolom meg őt. Majdnem két évtizede, éppen abban az időben, mikor jólesően melengetett a tudat, hogy nevemet megismerték és megkedvelték az olvasók, hazai irodalmunkban váratlanul egy új név tűnt fel. Dávid Teréz — hallottam emlegetni itt is — ott is. Én magam akkor még sem őt, sem írásait nem ismertem. Egyszer aztán nem tudom pontosan hol, valószínűleg valamelyik szerkesztőségben Összetalálkoztunk. Felmértük egymást mint két vívó, akik előbb vagy utóbb összekerülnek a páston. Egyelőre nem voltunk egymás számára túl érdekesek. Esett közöttünk néhány udvarias szó, s aztán sokáig ennyiben maradtunk. Érdeklődésemet Teri iránt az keltette fel, hogy miután mint írót megismertem őt, s nem volt kétségem tehetsége felől, szerettem volna tudni, embernek vajon milyen? A következő évek folyamán többször nyílt alkalmunk a találkozásra, beszélgetésre, úgy éreztem, érdeklődésünk kölcsönös. Lassanként körüljártuk, megismergettük egymást, s közben észrevétlenül kialakult az a rokonszenv, amely szakmai megbecsülés mellett barátsággá erősödött. Vonzanak azok a tulajdonságai, amelyek, úgy vélem, belőlem hiányzanak. Szeretem humorának gazdag skáláját, ami a maró gúnytól a könnyed élcelődésig terjed. Asszonyos gyöngeségét, hogy nagyon boldogtalan tud lenni és hamar elsírja magát, ha valami bántja, s aszszonyos bölcsességét, amivel negyedóra múlva túlteszi magát a dolgokon. Imponál, hogy éjszaka, ha felébred, s valami jó gondolata, ötlete támad, nem rest — ahogy én ismerem mellett és tehetségén kívül még egy felbecsülhetetlen tulajdonsága: nem irigyli mások sikereit. Erre ő, jól ismert hamiskás mosolyával megjegyezné: „Amennyiben az nem veszélyezteti az én sikereimet.“ Ezt persze ő mondaná, nem én, de öniróniával engem igazolna, mert aki ilyen őszinte tud lenni saját magával szemben, az nem lehet rosszindulatúan elfogult mások irányában sem. És ez az őszinteség felbecsülhetetlen tulajdonság a mi hivatásunkban. Többször nyilatkozott előttem emberekről, kartársakról..., de még azokról sem mondott soha roszszat, akiket egyébként nem szeret, vagy nem értékel nagyra. Megpróbálja megérteni ezeknek is emberi, vagy mesterségbeli gyengéit, hibáit. írás közben, most ahogy foglalkozom vele — eszembe jutnak egyéb pozitív tulajdonságai is. Például, hogy mindig jókedvű. Amikor nem jókedvű, akkor sem terheli környezetét borús hangulatával. Hajlandó és képes a saját baját megmosolyogni. Voltam vele egyszer (és Moyzes Ilonkával) egy közös író-olvasó találkozón. Egyik legszebb emlékem ez a kirándulás. Ültünk hárman, Őszinte sző ORDÚDY KATALINRÓL DAVID TERÉZ
