Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-12-20 / 51-52. szám
dóknak is jutott belőle... — emlékeinek a város polgárai, és azt is elmondják, hogy a Liget utca 5-ös számú házában szállt meg Malinovszki marsall, a neves szovjet hadvezér. PINCÉBEN SZÜLETETT Varga Józsefnénak is örökre emlékezetes marad negyvennégy karácsonya. Fiatalasszony volt, első gyermekét várta, férjéről semrrtit sem tudott. Kisfiát a pincében szUlte meg. Hogy mire van szüksége egy gyermekágyas anyának és az újszülött csecsemőnek, tudjuk, s hogy milyen körülmények között és közé szülte meg Vargáné kisfiát, el tudjuk képzelni. Elég ha csak annyit mondunk, hogy két hétig a kicsi a pince dohos levegőjét szívta, és az anya a pincelakók együttérzésének, összetartásának köszönheti, hogy megkapta, amire a legnagyobb szüksége volt. Vargáné anyai büszkeséggel méri végig szép szál fiát, amikor betoppan. Mit tud a harmincéves ifj. Varga József születése körülményeiről? — Az ismerősök sokat beszéltek róla. Az egyik elmondta, hogy Rózsa doktort, akit a szüléshez hivtak, útközben akna érte és meghalt. A másik, hogy a köldökzsinóromat függönyrojttal kötötte el. A pince, ahol születtem, azé a pedagógusé volt, aki később az első osztályban tanított. Egyszer, amikor a tanító néni a felszabadulásról beszélt, engem „bunker Jóskának" nevezett. Sokáig maradt rajtam ez a ragadványnév, de nem haragudtam érte. Jóska ma a közbiztonsági szervek dolgozója, boldog családapa, lakástulajdonos. Mindene megvan, amire egy mai fiatalnak szüksége van ahhoz, hogy elégedetten, kiegyensúlyozottan éljen. És a város? Mit kell kiemelni a harminc év eredményeiből, és mit tartogat számára a jövő? Kérdéseinkre Szógel István, a vnb elnöke, Tassy Zoltán, a városi pártbizottság titkára, a vnb alelnöke és Kovács István a vnb titkára válaszolt. A fejlődés a város életének minden területén lemérhető. Két jelentős forrásból táplálkozik, az állami beruházásból és a társadalmi önsegélyből. Mindkettő sok újat, értékeset adott a városnak. Az egyik oldalon látni kell azt, hogy az elmaradott mezőgazdasági jellegű kisváros ipari várossá fejlődött. Az ipari és a helyi gazdálkodási üzemek kétezer dolgozót foglalkoztatnak. Köztük a Piéta kötőipari üzem 1965-ben huszonnyolc, ma már hatszáznál több nőt. Számokkal le nem mérhető és értékben teljes egészében ki nem fejezhető az a változás, amely az emberek tudatában ment végbe. De bizonyítéka a tömegszervezetek, különösképpen a 900 tagú városi nőszervezet lelkes kezdeményező és végrehajtó munkája, a lakosok és az ifjúság kultúrszomja, igényes előadásai, a város polgárainak bekapcsolódása a városszépítő és más társadalmi munkába. De a fejlődés nem állhat meg. Különösen az ilyen határvárosban, az ország kirakatában, ahol ebben az évben is a baráti államokból érkezett látogatókon kívül negyven kapitalista ország állampolgára fordult meg. Itt bonyolódik le az észak-déli határforgalom. A turizmus felvirágzása kedvező hatást gyakorol a város fejlődésére, de komoly igényeket is támaszt, mert nem lehet mindegy, hogy milyen a hazánkba érkezett idegen első benyomása, illetve milyen élményekkel hagyja el az országot. Az új, korszerű szálloda, — amire rendkívül nagy szükség van, már épül. Tatarozzák a régit is, hogy minél több legyen a férőhely és az étkezési lehetőség. Tovább kell bővíteni az üzlethálózatot, több élelmiszer- és aján-1. Aromás teát csapolt Bulláné a Krasznohorszkból kapott szamovárból 2. Vargáéknál a felszabadulás jubileumával együtt születésnapot is ünnepelnek 3. Dudás Vilmos elvtárs már nyugdíjas, de a társadalmi munkából még tevékenyen kiveszi a részét 4. A Liget utca 5-Ös számú ház lakói már nem élnek, de a szomszédok szerint itt volt Malinovszki marsall főhadiszállása 5. — Csak a kötelességemet, orvosi hivatásomat teljesítettem — mondja Baráti doktor, a szükségkórház megteremtője 6. Szógel, Kovács és Tassy elvtársak a frissen tatarozott vnb épülete előtt, ahol az eredményekről, tervekről beszéltek nekünk dOKDoit Ken, noyy az atutazoK nemcsak a szives vendéglátás jó érzésével távozzanak, de ha kedvük tartja, ajándékot is vehessenek. És egy színház — meg egy kiállítási teremre is szükség lesz ahhoz, hogy az életszínvonal kulturális mércéje magasra emelkedjen ebben a kisvárosban, ahol az idei karácsony megint rendhagyó lesz. De ezúttal őrömmel, jubileumi. JANDANÉ H. MAGDA és LORINCZ KATÓ vei tért haza, amit hajnalban már kiteregetett száradni. A gőzölgő teknő mellett olyan kicsinek tűnt ez az asszony, hogy szinte elveszett a felszálló gőzben. Csak két vékonyka karja dolgozott serényen, gyúrta-gyömöszölte a mások szennyesét. Talán ő érezte meg elsőként igazán, hogy mit adott neki a felszabadulás. Munkát, rendes állást, biztos keresetet, amiből rendesen felnevelhette a gyerekeit. »Lindics mama.“ Mindenki Így hívta. Teri néni édesanyja egyedül lakott egy szobácskábán a lánya lakása mellett. Pattogós természetű teremtés volt. Egyre az erdőt járta, erdei gyümölcsöt, fenyőgallyakat, gombát szedett. Aztán kiült portékájával a piacra, és várta a szerencsét. A Tatai házaspár udvarunk kedves színfoltja volt. Nélkülük el sem tudtuk képzelni a megszokott, mindennapi életet. A férfit és a sógorát „mesteruramnak“ szólították az emberek. István meg Ilonka, a felesége azonban nem sokat adtak a titulusra. Egyszerű, dolgos emberek voltak, kötélgyártók. Tataiéknak volt egy kis fiuk, Pityu. Állandóan ott téblábolt a kötélfonók körül. Ha nem jött volna a felszabadulás, akkor valószínűleg apja mesterségét folytatta volna. Ma diplomás ember. Az utolsó felvonás A mi számunkra az igazi rettegés akkor következett be, amikor egy nagy német lánctalpas, páncélos harckocsi fordult be az udvarunkba. A katonák kiugráltak belőle és máris hozzáfogtak a rádióállomás felállításához. A németek az egyik emeleti lakásban, Susányiék mellett szállásolták be magukat. A két házsor közé állították be az acélszörnyeteget, melynek ágyúja az eget kémlelte. A lakók között nagy riadalom keletkezett. „Mit akarnak ezek a megveszekedettek? A házak között akarnak a repülőgépekre tüzelni? Elment az eszük?“ — jajveszékeltek az asszonyok. A harckocsi a mi házunkhoz állt a legközelebb. Amikor az óvóhelyre mentünk, közvetlenül mellette kellett átfutnunk az udvar másik oldalára. A németekkel senki nem beszélt. Gyűlölettel néztünk rájuk. Egyik napon a mellettünk álló emeletes házat, a bank épületét lőtték. Az óvóhelyen azt hittük, hogy odafent már ízzé-porrá zúztak mindent. Mindenki megkövültén ült, a gyerekek rémületükben még sírni is elfelejtettek. Reszkettünk, féltünk. És akkor Lindics mama hangosan imádkozni kezdett. — Hagyja az imádságát anyám! — szólt rá a lánya. — Megtanulhatta volna már, hogy mit ér a maga imádsága. Amikor feljöttünk a pincéből, a házunk elején hiányzott a tető, s a szoba hátsó fala is kidőlt. Nem sírtunk. A lövések dörejét szinte óráról órára közelebbről hallottuk. Mindenki tudta, hogy megállíthatatlanul közelednek a szovjet csapatok. Volt, aki félt tőlük, mert hitelt adtak a nyilasok hamis propagandájának. A legtöbben azonban nem hittek a hazug szavaknak. Mi nem féltünk. Édesapám fiatal kora óta kommunista érzelmű ember volt. Az első világháború utón négy évet töltött hadifogságban. Jól ismerte a szovjet embereket. Az orosz nyelvet sem felejtette el. Soha nem felejtem el a tekintetét, amikor berohant a pincébe. — Emberek, elpucoltak a németek. Üres már a mi udvarunk is. Rimaszombat felé vonulnak vissza. A szivünk a torkunkban dobogott. Senki nem tudott szólni, csak ültünk egymás mellett és hallgattuk a német tehergépkocsik, lánctalpas járművek robogáaát a közeledő ágyúdörejjel ellenkező irányból. 1944. december 18-án késő este rettenetes robbanás rázta meg a pince falait. Azt hittük, menten ránk szakad a tető. — Az átkozottak, felrobbantották maguk mögött a Sájóhidat — állapította meg az apám, Nehezen múltak a percek a feszült várakozás közepette. Délelőtt tíz óra lehetett, amikor erőteljesen kivágódott a pinceajtó. Fiatal, magas katona állt a küszöbön, kezében géppisztollyal; prémes sapkáján megcsillant a vörös csillag. GÁL ETA
