Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-13 / 50. szám

JUHÁSZ FERENC ó, milyen fiatal nagymama, a drága, pedig nyílik körülötte kilenc unokája. Futkos, mint a szellő, ki hinné, a kedves közeledik már a hetvenkilenchez. Reggel, mikor fodros rékliben mosakszik, amikor a ház még hortyog, mélyen alszik, s az ég kék ingéből ugrálnak a csillagok, mint bolhák, a nap az ablakhoz nyomja tüzes orrát, begyújt, föltűzdeli kicsi, fehér kontyát, sürög, forog, gyorsan fölmossa a konyhát, repked ki az ajtón, megfejni a kecskét, feje fölött bukdosnak, csivognak a fecskék. A ház előtt a kukoricák kardjai csörögnek, a kottásra kiált: „Te, a babot ne edd meg!H Pelyhes kis csibéi kiáltoznak: csip-csép, s a kéklő pocsolyába hímezik a csipkét. Egész nap kapálgat, krumplit, kukoricát, kötözi a szőlőt, megszidja a kutyát, szusszant, sóhajtozik: „Jó uram, szegényke. Jaj, csak szállhatnék már hozzád föl az égbe." Mikor hazamegyek, őszidőn, ha járok, s fogadnak a kertben dérverte virágok, elémfut nevetve: „Te csavargó fölhő, csókolj meg már kócos kommonista költő." Egyszer például odaállt eléje: — Apu, adj húsz fillértI — Oda­­dörzsölődött a kabátjához, és olyan gyönyörűen nézett, ahogy csak tu­dott. — Elkényeztetett, büdös kölyök! — kiabált apu. — Mert mindenki pénz­zel tömi. Nem adok! Egy fityinget sem. — Apu nekivörösödött, elrán­totta a karját. Anyu szemrehányóan nézett mindkettőjükre, Péter pedig elsomfordált. Ám negyedóra múlva ismét apu elé állt: — Apu, adj húsz fillért! Apja erre ránevetett, a zsebébe nyúlt, s Péter máris rohant a húszas­sal a boltba. Ahogy kifelé iszkirizett, látta anyu lesújtó tekintetét, hallotta a hangját: — Tamás, szégyelld magad! — Majd bolond leszek fukarkod­ni — húzogatta vállát az apa. — Mindenki elkényezteti, pont rám ha­ragudjék?! Péter akkor még nagyon kis fiú volt. Aztán egyszer csak apu haza­jött. Velük lakott az Aradi utcában, Aurél nagyapáéknál. Ez nagyon jó volt. Anyu és apu sokat játszott vele. Anyu mindig vidám volt. Szombat délután, amikor mosott, engedte, dulások, a nagy hancúrozások hár­masban I Apu hangos vidámsága! Igaz, amikor veszekedtek, az mind­ennél rosszabb volt. S most már napok óta nem látta anyut. — Nagyapa! Nem a Görgey Artúr utcába megyünk, anyuhoz? — fag­gatta az öreget. — Nem oda megyünk, kisfiam! Anyád megint valami állás után futkos. Csak azt nem értem: miért nem járt nálunk napok óta? —- Biztosan a pártban van dolga! — mondta nagyon komolyan, fon­toskodva Péter. Nagyapa megszorí­totta az okos kis kezet. — Mi dolga lehet a pártban? — Nem érted? Ezt még te se érted? Tegnap mondtad nagymamá­nak, hogy ez a háború egyre veszé­lyesebb, már Józsi bácsit is kivitték a frontra, és apuékat is kiviszik. Hát nem tudod? Anyu jár a pártba, ott összegyűjtik az asszonyokat, és ők nem engedik, hogy továbbra is há­ború legyen. Sudár Aurél felkapta unokáját, és megcsókolta: — Erről nem szabad ilyen hango­san beszélni! DÖME PIROSKA hogy Péter segítsen. Negyszerű szó­rakozás volt! Együtt énekeltek, és sokat beszélgettek. Vasárnap reggel pedig átmehetett apuék ágyába. Ott hancúrozott az egész család, míg nagymama rájuk nem kiáltott. Ilyen­kor apu elkomorult: — Látod, már megint. Ezt nem lehet kibírni. Anyu a párnába fúrta a fejét, és sírt. Péter simogatta, mire anyu rá­nevetett, és mesét olvasott. Apu ko­moran feküdt tovább. Egyik cigaret­tát szívta a másik után, és bámulta a mennyezetet. Egyszer meg ezt hallotta Péter: — Anyád újra megjegyzéseket tesz. Ezt már nem lehet tűrni. Inkább albérletbe megyek. Ezután költöztek Kiss néniékhez, a Hernád utcába. Szürke, sötét szo­bába, Péternek mindig kussolnia kellett. Anyu is folyton riadtnak lát­szott. A gyárból hazajőve a petro­­fóron főzte a vacsorát. Péter az idő­ben még jobban szerette az óvodát, mert az otthonra kedvtelenség szállt, apu veszekedett, anyu folyton sírt. Péter egyszer beteg lett. Piroslott a teste. Az orvos azt mondta: skar­lát, azonnal kórházba kell vinni. Anyu becsomagolta, mint valami nagyobb babát vagy mackót, és úgy vitte apuval a kórházba. Mikor Péter hazajött, apu már nem lakott velük. Anyu elmagyarázta: nagyon sokat veszekedtek, és az neki, a gye­reknek is rossz volt. így talán jobb lesz. Ez nagyon fájt Péternek. Olyan jó volt, amikor együtt éltek, a kirán­Amikor hazaértek, csillogó szem­mel újságolta feleségének: — Ilyen okos gyerek nincs még egy a világon! A szobából ekkor már Péter dia­dalüvöltése hallatszott: — Apu! Apu! Tamás várta odabenn a fiát. Bú­csúzni jött, holnap indul a frontra. Sudár tanár úr széttárta karját. — Isten hozott, kedves fiam! — s megölelte vejét. Sem Sudárék, sem Bencsáthék nem tudtak belenyugodni a fiatalok válásába. Tamás szülei változatla­nul lányuknak tekintették Annát, akárcsak a Sudár-házaspár fiúknak Tamást, Az asszonyok ellenkezése ragaszkodásra váltódott a válóper után, a férfiak pedig valósággal tüntettek szereltükkel. Mindebben Péter játszotta a főszerepet. Körülülték a nagy ebédlőasztalt. Péter megnyergelte apja térdét, így vizsgálgatta a katonazubbony fényes gombjait. — Holnap indulunk — kezdte Ta­más, és apósára tekintve arra gon­dolt: milyen derék ember az öreg. Csupa szív. Rábízhatja a fiát. — Ugye, vigyáznak apuék Péterre? — lovagoltatta a gyereket, és simogat­ta barna fürtös fejét. — És Annára is — tette hozzá majdnem félénken, mint akinek ehhez már nincs joga. Sudárné kifakadt: — Arra ugyan vigyázhatunk! — Teasüteménnyel kínálta nehezen be­fogadott, ám annál inkább meg­kedvelt vejét. — Köszönöm, csak egyet — ro­pogtatta a süteményt Tamás. — Sie­tek vissza az öregekhez. Szeretném elvinni Pétert. Ugye, velem jöhet? A fiú körültáncolta apját. Rep­­desve keltek útra kettesben, oz Ara­di utcából a közeli Csengery utcába, Bencsáth nagyapáékhoz. Péternél felettébb tetszett az egyenruha, s ugyancsak büszkélkedett, hogy ka­tonával parádézhat az úton. Bencsáth Tamásné a konyhában sürgölődött-forgolódott, sütötte ai útravalót szerelmetes fiának, cocskái megteltek az öröm fényeivel, amikor az 7 ifjabb és legifjabb Ben­csáth rá nyitotta az ajtót. Csupán vörös szeme árulkodott a sírásról. Irma, Tamás zöldeskék szemű, szőke húga, ügyefogyott szemrehá­nyásba burkolta szorongását: — Te mindig elkeseríted a ma­­muskát. Alighogy levette a vizes­­borogatást a szívéről. Tamás felkapta a törékeny asz­­szonyt a levegőbe: — Nincs semmi baj, mamzikám! Péter tapsolt, mamuska nevetett: — Te bolondos. Idősebb Bencsáth Tamás kinézett a szobából: — Igazad van, fiam. Csak a jó­kedvedet ne veszítsd el. Hát te? - fordult unokája felé. — Anyádat I hagytad? — Biztosan a pártban van! vágta oda Péter. Mindannyian derültek, csak Irma szaladt a kisszobába, annyira meg­döbbentette az életveszélyes gyerek­játék. Tamás ingujjra vetkezve végig­nyúlt a díványon. Péter Bencsáth­­nagyapával a pamlag szélére tele­pedett. Mamuska épp a süteményt vette ki a sütőből, amikor nyílt o konyhaajtó. Péter kilesett a szobá­ból, s kurjongatva kirohant: — Anyu! Anyui Bencsáthné az asztalra tette o tepsit, és megölelte menyét. — Végre, hogy eszedbe jutottunk Anna elpirult, amikor Tamás fel­emelkedett a heverőről: — Erre nem számítottam. — Holnap mennek a frontra - magyarázgatta mamuska, szinte mentegetve a fiát, mintha erre szük­ség volna. — Én meg Erdélybe utazom! - dobta oda Anna, szándéka ellenére kissé hegyesen. Felkavarta a várat­lan találkozás. Zavarát leplezve, majdnem nyersen beszélt, ami nősen idegen volt szelíd s megfon­tolt alkatától. — Gyapjút kell be­szereznem — fűzte hozzá, csöppet sem meggyőzőn. A nehezen fékezhető Tamásból felszabadult a hirtelen harag: — Megint marhaságot csinálszl És mi lesz a gyerekkel? Újra a sze­gény öregekre akarod hagyni o fiunkat? — Hallgass, Tamás! — támadt bátyjára Irma. — Nem tudod, beszélsz! Péter riadtan fúrta fejét anyja szoknyájába. Gyermekszívvel gyű­lölte a veszekedést, szülei már-már feledett fájdalmas viaskodásót, A család most mérhette fel igazán; miért kellett válniuk a fiataloknak A marakodás nem szokatlan a sze­génység háza táján, szülője majd mindig a nyomorúság, de ezúttal tanúi lehettek: nem a szokványos ellentét mérgezte a fiatalok életét Sokkal mélyebb a szakadék, sem­mint sejtették. Bencsáthné szomorú készséggel békítgetett, Tamás elfor­dult, Anna leszegett fejjel hallgatott, végül enyhe szégyenkezéssel, olto­­gatva az indulat feltört lángjait, színleg megnyugodtak. Anna arról beszélt, hogy a gyár megbízásából készül Erdélybe. — Hivatalos út — magyarázgatta, Tamás a menetszázadról mesélt A Nyugati pályaudvar külső vágá­nyáról, a Ferdinánd-híd alól indul a katonaszerelvény. — így hozta a sors. Harcolni I kell ... Nekem is — gondolta Anna. - J Más csatamezőn. A háború ellen,

Next

/
Oldalképek
Tartalom