Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-13 / 50. szám

minél előbb befejezni. A radiátorok nagyon sokba kerültek volna, akkor erre nem futotta. Most már meglenne rá a pénz, csak nincs aki utána járjon . . . Fával, szénnel tüzelünk, de még ezt is magamnak kell előkészíteni.

Hat szoba, konyha, mellékhelyiségek . . . Van tennivalója a háziasszonynak, ha rendben akarja tartani . . . Mindehhez ott a sok baromfi; tyúkok, libák, kacsák, pulykák, az istállóban a tehén, és a nagy zöldséges, meg gyümölcsöskert. Na és a két gyerek, a 12 éves Dórika és a 4 éves Pétiké. Szobonyáné emellett állásban is van, a szomszéd község élelmiszerboltjának a vezetője.

— Hogyan győzi mindezt?

— Sajnos, mindent egyedül kell elvégeznem. Nincs nagymama, aki segítene — a férjemről meg már nem is beszélek! . . . Ő csak aludni jár haza, úgy el van foglalva a szövetkezet ügyeivel. Amit nem tudok reggel elintézni, azt éjszaka és vasárnap pótolom.

— Igaza van a feleségemnek, de hát mikor segítsek neki? A szövetkezetben nekem kell elsőnek ott lennem, és utolsónak távoznom. Néha annyi a gondom, hogy azt se tudom, hol áll a fejem . . . Nem elég a szövetkezet problémája, este még ilyen gyűlés, olyan gyűlés a szövetkezet elnökének mindenről kell tudnia, semmiből sem maradhatok ki. Éjfél előtt ritkán kerülök ágyba. A feleségem eleinte átsírta

az éjszakát, hogy ő ezt így nem bírja ki, még a gyerekekre sem szakítok időt — aztán lassan hozzászokott. Most már szó nélkül tűri, de tudom, nem mindegy neki. . .

Szobonya Viktor itt Drzkovce (Dereske) községben nőtt fel, innen ment el a kétéves gépészeti mesteriskolára, majd az itteni szövetkezetben dolgozott mint gépjavító. Ügyességére és szorgalmára felfigyelt az akkori vezetőség és elküldte a Rimavská Sobota-i (rimaszombati) mezőgazdasági technikumba, ahol érettségi bizonyítványt szerzett. Amikor visszajött, mechanizátor lett. 1971-ben egyesült a négy község — Sankovce (Sánkfalva), Strelnice (Levárt), Hrkác (Harkács) és Drzkovce (Dereske) — Gemerská Vés lett belőlük, a szövetkezet pedig az „Új idők“ elnevezést kapta. Szobonya Viktort alelnökké választották. Tavaly decemberben pedig ő került a szövetkezet élére. Nem volt véletlen, hogy a járási szervek ezt a 34 éves fiatalembert választották a kétezer hektáros szövetkezet elnökévé. Ismeri a helyi problémákat, az embereket, kitartó és körültekintő. Kommunista magatartásával, szakmai felkészültségével minden előfeltétele megvolt ahhoz, hogy a járás leggyöngébb szövetkezetét a jó közepesek közé emelje.

Segítséget is kapott hozzá, egy mérnökagronómust és egy mérnök-zootechnikust. Csak az volt a baj, hogy egyikük sem tudott magyarul. Márpedig itt a tagság

Ritka szép pillanat. Együtt van a család

zöme idős ember, akik alig tudnak szlovákul. S ezért, ha kora reggel a zootechnikus az istállóba megy, az elnöknek vele kell tartania, hogy a fejőnőkkel megértethesse magát. A tejtermelést növelni kell, enélkül pedig ez nem megy.

Ugyanígy a mezei munkákat, a gépek elosztását is ellenőrizni akarja, látnia kell, hogy hol mi történik. S ez nem olyan egyszerű, már azért sem, mert a négy falu között több mint 16 kilométer a távolság. De kitartó munkájának eredménye már az első évben jelentkezett. A gabonaneműek hektárhozama az előző évhez viszonyítva 24,6 mázsáról 40,5 mázsára emelkedett! Ez a siker boldoggá tette, hiszen ilyen magas hektárhozam még nem volt ebben a szövetkezetben. A legnagyobb vágya, hogy minden egyes termelési ágban ilyen gyors fejlődést érjenek el.

— Beszél e ezekről a gondokról, örömökről a férje itthon?

— Futtában. Mert sokszor még arra sincs idő, hogy a legfontosabb családi ügyeket megbeszéljük. Inkább a szomszédoktól, a szövetkezeti tagoktól tudom meg, mi hogy van. Azt, mondják, túl sokat is törődik a közössel, mindenütt ott akar lenni, azt szeretné, ha minden a legnagyobb rendben történne. Az az érzésem, hogy elégedett vele a tagság, s ez aztán kicsit engem is megvigasztal.

— Az idei év rendkívül nehéz volt. A szövetkezetben egyenlőtlen a munkaerőmegosztás, nincs egyesítve a gépcsoport, káderhiány van, helyiség hiányában az adminisztrációs munkát több helyen végzik. Ez mind nagyon megnehezíti a munkaszervezést. Sok jó dolgozónk van, akik akarnak és tudnak jó eredményt felmutatni, de valahogy még kevés a szocialista öntudat bennük. Sokan a magukét nézik, s először azt kérdezik, mit fizettek érte?! Ügy érzem, nekem mindenben példát kell mutatnom, mert az emberekre legjobban a jó példa hat. Bízom az akaratomban és az egészségemben — és természetesen a vezetőség és a tagság segítőkészségében — hogy a szövetkezetét magasabb szintre emeljük.

De addig, amíg ezeken a problémákon túl lesznek, a feleségének és a gyerekeknek egyedül kell tölteniük a délutánokat és az estéket. Nem készíthetnek közös programot szabad szombatra, sem vasárnapra. Még csak abban sem reménykedhetnek, hogy télen nincs a mezőn munka, mert jön az év végi mérlegkészítés, tervezés. És az irodaépületnek is tavaszig készen kell lennie. Ha mégis akad egy szabad délután vagy este, akkor Dórikának segít majd a tanulásban, vagy Petikének olvas mesét . . .

— Júliusban hoztam a Szovjetunióból a gyerekeknek egy filmvetítőt és sok diapozitív filmet. De még nem volt annyi időm, hogy leüljek velük s megmutassam nekik, merre jártunk, mit csináltunk. Már a gyerekek el is feledkeztek róla — mondja bűnbánóan az apa.

— Az autónk már hat éve megvan, a sok határjárástól már tönkre is ment, de még nem töltöttünk együtt egy rendes szabadságot. Fiatalok vagyunk, de sehová sem jutunk el. Tegnap például itt volt a színház Harkácson, szerettem volna elmenni, de a férjemnek nem futotta az idejéből, hogy elvigyen. Gyűlésekre sem járhatok, pedig tagja vagyok a nőszervezetnek, a Csehszlovák Szovjet Barátsági Szervezetnek, a Vöröskeresztnek —, mert nincs, aki a gyerekekkel legyen — panaszkodik Szobonyáné.

— Nekem meg már olyan régen ígéri apuka, hogy elvisz a borbély bácsihoz — az óvodában azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy kislány —, de soha sincs rá ideje ... — szól közbe Pétiké is.

Szobonya Viktor válalta a harcot, amelyet szövetkezeteink huszonöt éves fennállása alatt előtte annyian végigküzdöttek. Ma is, ugyanúgy mint szövetkezeteink megalakulásának első éveiben, nehéz a családi és a szövetkezeti ügyeket úgy összehangolni, hogy mindenre jusson idő. De a családban most még nagyobb lett az igény a szabad idővel szemben, mint egy évtizeddel ezelőtt. A feleség és a gyerekek igénylik az apa munkaidő utáni szabad idejét. Sajnos, ez a szabad idő egy elnök esetében csak elképzelt. A közös érdek háttérbe szorítja a családi érdeket. Mégis, az a munka, melyet az elnök végez, hasznos nemcsak a tagság számára, hanem erkölcsileg a család, a gyerekek szempontjából is magasan értékelhető. És ha minden egyes munkatársa hozzá hasonló aktivitással vesz majd részt a közös munkában, akkor talán ő is több szabad időt tud majd családjával tölteni . . .

H. ZSEBIK SAROLTA

VONAL ALATT

nem felejtik-e el a vásárlók, hogy még ilyesmire is szükségük van?

Az én emberpéldányom — ez esetben egy már meglehetősen élemedett asszonyság — feneketlen táskájába rámolva a pulton felhalmozott árucikkeket, szünet nélkül „szövegelt":

— Ha maga tudná — így az elárusitónőhöz —, hogy milyen nagyszerű kiszolgálásban részesültem a házunk melletti tejboltban. Egy egészen fiatal nő volt ott, de micsoda gyorsan dolgozott! Csak fordult ide, fordult oda, már előttem is volt amit kértem, már be is csomagolta, összeszámolta, már fizettem is. Csuda ügyes nő volt. De most már pár napja hiányzik. Azt mondják, férjhezment és máshová helyeztette magát. Nagyon sajnálom .. .

Így hadarta a magáét. Az elárusitánő türelmesen hallgatta, még mosolygott

is hozzá, és amikor a bőbeszédű vevő éppen lélegzetet vett, gyorsan megkérdezte, kér-e még valamit?

— Hogy még valamit?... Ja, igaz is, adhat nekem néhány kiflit. Hogy menynyit? Lehet vagy tizet. De van vajas kiflije? Látja, az a másik elárusitánő már tudja, hogy én csak azt szeretem.

A pult mögött álló eladó ekkor rám nézett, és mikor én együttérzéssel rákacsintottam, megkockáztatta:

— Azért talán itt sem olyan rossz a kiszolgálás, nem gondolja, asszonyom?

— Hát, olyan, amilyen. Szóval, mit is akartam még venni?

— Talán tejfölt, túrót, cukrot... — sorolta türelmesen az elárusitánő.

— Tejfölt adhat. Meg cukrot is. Hogy milyet? Hát kristálycukrot. Nálunk nem szeretik a kockacukrot, mert némelyik nehezen oldódik. Jaj, csak egy csomaggal hozott? Kettővel kérek, mert rétest is akarok sütni, márpedig a rétes csak édesen jó. Egyszer vittem a rétesemből kóstolót annak a fiatal elárusítónőnek. Nagyon ízlett neki. ..

Amikor a „bevásárlás" kezdődött, még csak én álltam az asszonyság háta mögött. Időközben azonban szépen felduzzadt a sor — türelmetlen nyüzsgés és pisszegés kísérte a bőbeszédű kommentárt. Végül is egy fiatalember megszólalt:

— Gyerünk, mama, nem érünk rá, minket vár a munka, maga meg estig ráér...

— Hogy én ráérek? — fordul harciason az ifjú felé, és szeme, amely eddig úgy futkosott a polcokon elhelyezett árun, mint a metronóm ingája, most vészjóslóan forogni kezdett. — Jobban tenné, ha borbélyhoz menne, ahelyett,

hogy szemtelenkedik. Csak növesztik azt a nagy hajat és semmi tisztelet nincs bennük az idősebbek iránt.

Az elárusítónő közben már összeadott, átnyújtotta a cédulát, az asszonyság dohogva fizetett és még egy mérges pillantást vetve az ifjúra, kivonul.

Nyomában — mondanom sem kell — harsogó kacagás tört ki. Az elárusítónő is mosolygott — az arca pirosabb volt a szokottnál — de híven a kereskedői udvariasság szabályaihoz, nem tett megjegyzést.

Annál kevésbé tartották vissza a véleményüket a sorbanállók. N.em tolmácsolom valamennyit, talán elég, ha a türelmetlen fiatalember megjegyzését írom ide:

— Ennek se szeretnék a veje lenni — mondta erős meggyőződéssel.