Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-02-01 / 5. szám

Indiáihói[ Indiába

BEPILLANTÁSINDIA FILMMŰVÉSZETÉBE

„Árun Kául producer tisztelettel meghívja önt a »Felvételi beszélgetés« című indiai versenyíilm utáni sajtókonferenciára ..— szólt a meghívó szövege a legutóbbi Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon.

A sajtókonferencia a várakozásnak megfelelően érdekes volt: egy távoli, nagy ország filmművészetébe nyújtott betekintést.

— Filmgyártásunk egyike a legrégibbeknek — mondta a producer —, még a Lumiére testvérek idején kezdődött. Mivel azonban a filmek finanszírozása problematikus volt — nem tudott fejlődni. Pedig filmeseink szüntelenül keresték a kifejezési eszközöket az elnyomott nép szenvedéseinek feltárásához. Ez a keresés mindmáig tart, de az igazság az, hogy nálunk nagyon sokáig rossz filmek készültek. Igyekeztünk Indiába jó külföldi filmeket becsempészni és ezek gyakran diplomáciai csomagokban, erősen megrongálva érkeztek. Így kerültek el hozzánk kubai, ceyloni, kelet-európai, szép számmal csehszlovákiai filmek is, jóval előbb, mint ahogy erről az országaink közötti egyezmény létrejött. Ezzel akartuk és sikerült is befolyásolni filmeseinket olyan filmek gyártására, mint az itt bemutatott „Felvételi beszélgetés“. A film rendezője, Mrinal Sen egyébként cseh regényt is lefordított már bengál nyelvre és ugyancsak bengálul feldolgozta Charlie Chaplin életét és munkásságát.

— Ma már működik egy. bizottság, amely Indiában a film helyzetének vizsgálatával foglalkozik. Eleinte túl költséges filmeket válogattak ki, amelyekre az állam ráfizetett és így ismét megvonták a támogatást. 1968-ban kértük a bizottság munkájának revízióját és elértük, hogy fú feltétel lett a film minősége, nem pedig az, hogy milyen hasznot hoz. Azóta sok szép eredményt könyvelhetünk már el nemzetközi méretben, így Cannes-ban, Locarnoban és itt Karlovy Vary-ban is. Egyik neves rendezőnk, aki egyszemélyben a kamerát is ellátja — Yavar Abbas — az fndiai valóságról, a bengáliai éhségről stb. készített rövidfilmjeivel nagy nemzetközi sikereket ért el: 1968-ban a New York-i Nemzetközi Film- és Tv-Fesztiválon aranyérmet kapott, 1970-ben pedig a VI. Hollywoodi Televíziós Világfesztiválon a „Legjobb színes műsor“ díját nyerte el. Ugyancsak figyelemre méltó Mrinal Sen rendező „Calcutta 71“ c. filmje, amely a mai társadalmi és politikai mozgást mutatja be öt történetben.

— Mostanában fiatal filmszakembereink állami támogatással kezdtek dolgozni és először mentek ki a műtermekből az élő valóságot filmezni.

GANGA MAVYA (GANGESZ ANYA)

A fesztiválon a producer által említett Yavar Abbas személyesen is jelen volt és valóban lebilincselő hatású rövidfilmjei bemutatása után alkalmam volt vele beszélgetést folytatni. Yavar Abbas 1947 óta 17 évig élt politikai száműzetésben hazája határain kívül, főleg Angliában. Nagy honvágy és az a vágy is kínozta, hogy filmre vigye India népének mindennapi életét, azt a hullámzást, amelyben ez a sok milliós nép él.

— Indiára a falut tartom jellemzőnek — mondta Yvar Abbas. — Az országban 700 ezer falu van, ott él az egész nép 80—90 százaléka.

— Nem félt attól, hogy a külföldön töltött 17 év alatt Indiában bekövetkezett változások megnehezítik az ön számára az új, mai valóság meglátását? — kérdeztem.

— Én sem a nyelvet nem felejtettem el, sem a gyökeret, amelyből eredtem — felelte. — Jobban megértem az indiai embereket, mint azok, akik akadémikus módszerrel készítik dokumentumfilmjeiket, nem hatolva a problémák mélyére. Filmjeim nem „cinéma vérité“-k, annál többek: én barátja vagyok a családoknak, részt veszek az életükben. Az „India! My India!“ (India! Az én Indiám!) c. rövidfilmemben főleg gyermokkori emlékeimet dolgozom fel, mégsem csak egy férfi története, hanem sok hasonló emberé, akinek el kellett hagynia a hazáját. A „Ganga Mayya“ (Gangesz anya) c. színes filmem két évig készült. Végigkíséri az 1500 mérföld hosszú folyót és a partjain élő, vándorló tömegeket a Himalájában eredő ; forrásától a Bengáli-öbölig. Megmutatom benne, hogy a Gangesz nemcsak folyó, de csaknem 200 millió ember el- » tartója, éltetője is. Félórás színes filmem az „India called them“ (India

hív), amely a jóga tudományával és filozófiájával foglalkozik. És a negyedik, a „Faces of India“ (Indiai arcok), amelyben érdekes típusokat mutatok be, köztük egy rendkívüli egyéniséget:

Rajah Mahendra Pratap egykori radzsát, aki most 85 éves és 1905-ben el kellett hagynia Indiát, mivel forradalmár lett. Előbb Németországba ment, onnan Amerikába, majd a Szovjetunióba, hogy onnan harcoljon India függetlenségének ügyéért.

— Mindezt összevetve — fejezte be Yavar Abbas —, az életemben és a filmjeimben is megtettem a magam körútját: Indiából indultam el és viszszatértem Indiába.

L. GÁLY OLGA

az igazsághoz

Tizéves lehettem, amikor megkérdeztem édesanyámtól, miért csak apu jár velünk a templomba? Miért nem lépi át anyu soha, még a legnagyobb ünnepnapon sem a templom küszöbét? Azt is elárultam neki, hogy a szomszéd fiú azt állítja: az anyám kommunista. Anyám rámnézett, meleg tekintetével végigsimogatott, aztán csendesen mondta: Tudjátok-e ti, mit jelent az a szó, hogy kommunista? A kérdésre nem várt választ, hanem maga elé ültetett és elmesélte: azért tartják kommunistának, mert nem jár templomba. Eltűnődve maga elé nézett és így folytatta: Ugyan minek is járnék oda? Senkivel sem veszekedtem, rosszat nem tettem, nekem nincs mit meggyónni vagy leimádkozni. így élt a nagyanyád is. Nem járt templomba és nem fizetett egyházi adót sem, pedig azt abban az időben szigorúan megkövetelték. A kisbiró, meg a harangozó járt házról házra és beszedte a családoktól. Pedig nagyon sok helyen sokkal nagyobb szükség lett volna arra az élelmiszerre, meg miegyébre, mint a parókián. Hozzánk azonban hiába jöttek a plébános emberei, mindig üres kézzel távoztak. Anyám nem ijedt meg a fenyegetéseiktől, nem volt hajlandó lemondani a néhány szakajtó lisztről, kukoricáról, krumpliról, babról és másról, hiszen ezekben mi is szükséget szenvedtünk. Nagyanyád kijelentette: Minek fizessen? Neki még egyszer sem prédikált a tisztelendő úr, és ne is prédikáljon, mert nincs szüksége rá!

— Egy napon aztán nemcsak a kisbíró meg a harangozó jött az egyházi adóért, hanem a végrehajtó is beállított — beszélte tovább anyám. — Rettegett ember volt az akkoriban, az utolsó párnát is könyörtelenül elvitte a szegények feje alól. A foglalásra eljött a plébános is, hogy kiválassza az adósságtörlesztésre legmegfelelőbb tárgyat. A mi szegényes házunkban csak két dolog jöhetett ebből a szempontból számításba: az ócska varrógép, meg az elnyűtt bölcső. Ezeket foglalták le. Nyolcán voltunk testvérek, a sarokba húzódva szemléltük az eseményeket. Anyám, aki határozott természetű, szókimondó asszony volt, igen nagy méregbe jött. Nem tett lakatot a szájára. Kivette a lefoglalt bölcsőből a legkisebb gyereket, és az ágyra tette. A harangozó felemelte a rozoga tárgyat és kifelé igyekezett vele a házból. Anyám azonban utána lépett, elkapta a bölcsőt és a plébános hátára tette. „Nesze, itt van, vidd te magad, ne mással cipeltesd!"

Safárikovón (Tornaiján) jártam iskolába. A helység már akkoriban mezővároska jellegű volt. Polgári iskolája is volt és vásárokat is tartottak ott. Olyankor a városka kocsmái megteltek duhajkodó részegekkel, kupecekkel, kártyázó emberekkel. Néhány orvos, építészmérnök, állatorvos, ügyvéd, a szolgabiró, a postamester és tisztviselők, katonatisztek, csendőrök, tanítók, papok, kereskedők, vendéglősök, meg egy pár módos, „befogadott" iparos jelentette a polgárságot. A néhány földesúr külön elszigetelt világban élt a kastélyok,, falai mögött. A városkában minden vallásfelekezet külön iskolát tartott fenn, amelyben mindegyik a saját „nevelési módszerével” foglalkozott a gyerekekkel és az volt a legfőbb cél, hogy a hitvallás dogmáit gondolkodás nélkül elfogadtassák velük. En és a testvéreim csak római katolikus iskolába járhattunk, mert a gazda, akinél édesapám szolgált, ezt szigorúan megkövetelte.

A római katolikus iskola fanatikus idealista eszmei nevelése, a más vallást követők elleni gyűlölet szítása, a hitoktatók és o kántortanítók kettős és nem éppen erkölcsös magánéletének meglátása nyitotta fel a szememet. Talán éppen a mi felekezeti iskolánkban nyilvánult meg a legjobban a szociális megkülönböztetés. Az úri gyerekeket soha nem vonták felelősségre azért, ha nem vettek részt vasárnap a szentmisén, de ha miközülünk valaki elmulasztotta, másnap a tisztelendő úr befelé fordított pecsétgyűrűvel o kezén oktatta ki a tízparancsolat vonatkozó utasításának tiszteletben tartására.

Azt tanították, hogy isten előtt minden ember egyforma. Ugyanakkor minden nap az ellenkezőjéről győztek meg bennünket azok, akiknek jó példával kellett volna elöljárniuk. A tanítók nem tartottak cselédet, de nem is ők végezték el a ház körüli nehéz munkát. Erre volt elég szegény gyerek, akik megtisztították az ablakot, kitakarították a lakást, felsikálták a padwt, megművelték a kertet, őértük nem volt kár, ha ilyen okok miatt elmulasztották a tanítást. A padokba is rang szerint ültették a diákokat és az osztályzatot is eszerint mérték. A cselédházak dohos levegőjét árasztó gyerekektől elhúzódtak a jobb ruhásak, és ha bármiféle nézeteltérésre került sor közöttünk, a tanító igazságtételénél mindig mi húztuk a rövidebbet. Mesélhettek nekünk a „földöntúli boldogságról", amikor azt láttuk, hogy a gazdagok itt e földön dúskálkodnak az anyagi javakban, és túlvilági sorsukat illetően egy cseppet sem aggasztja őket az a tanítás, miszerint „ a szegényeké a mennyek országa”.

A katolikus egylet gyakorta rendezett teadélutánokat. Ezeken a rendezvékenyen az iskolai énekkar szólóénekeseként többször részt vettem. A finom csokoládétól, süteményektől roskadozó asztalok, a csipke és bársonyruhák világában még kopottabbnak éreztem magam, mint egyébkor. Mindezeknek a benyomásoknak az összessége megérlelte bennem azt a meggyőződést, amelynek csirája kicsi korom óta bennem élt, és amelyet a felszabadulás után tanítóim, elvtársaim felismertek és tovább fejlesztettek. Kemény és elvhü tanításuknak köszönhetem, hogy kommunistává váltam. Jó útravalót kaptam tőlük.

GÁL ETA