Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-27 / 39. szám

s

т

<

ex

ъл

ъ

Э

UL

LT)

D

0 —■»

LO

ti 11

ISI

LU

1 ÚJ

2

UM

GUSTA FUÖKOVA

É

Ц A POKOL TORNÁCÁN

(Részletek)

АГ szégyenteljes megszállás negyedik nap- I jón valaki becsöngetett hozzánk. Mintha í tetőtől talpig villanyáram szaladt volna rajtam keresztül. Ekkor már tudtam, hogy a Gestapo sorban tartóztatja le elvtársainkat. A házak falán figyelmeztető felhívások jelentek meg.

Mentem ajtót nyitni. Nem, nem a Gestapo volt. Az ajtóban Julek édesanyja állt. Plzenből érkezett. Amikor bejött a szobába, óvatosan körülnézett, és halkan kérdezte: „Hol van Julecek?" így becézte őt gyermekkorában, így, amikor már felnőtt férfi volt, noha fia már két fejjel magasabb volt őnála. „Nincs itthon" — feleltem. „Hogyhogy nincs Itthon, hol van hát?" Hangja nyugtalanul remegett, s szeme kutatva nézett körül. „Minden rendben van, mama, de ő nincs itthon." Válaszom nem nyugtatta meg a mamát. Sejtette, hogy Julekot veszély fenyegeti. Kérte, követelte, sürgette, hogy beszélhessen vele, míg végül nem bírtam ellenállni, s elvittem őt Bohácékhoz. Ezzel azonban nagy hibát követtem el, mivel az illegális munka egyik szabálya volt, hogy a titkos lakásról senkinek sem szabad tudnia, csak a közvetlen összekötőnek. Nem volt szabad kivételt tenni még a legközelebbi hozzátartozókkal való személyes kapcsolat kedvéért sem. Ha ezt a szabályt megszegték, az illegális lakást azonnal mással kellett felcserélni. Ezért Juleknak még aznap el kellett mennie Bobócéktól, nehogy veszélybe döntse magát és házigazdáját. A mama azonban boldogan utazott haza, boldogan, hogy beszélhetett szeretett fiával.

Julekot szomszédunk, Holy építész fogadta be magához. Lakásából egy kis erkély vezetett éléskamránk ablakához. Nem tartott sokáig, amíg Julek felfedezte ezt az összeköttetést. Kiment az erkélyre — a legfelső emeleten laktunk, így lentről senki sem láthatta meg —, bedugta fejét az éléskamra szűk ablakán, s halkan fütyülni kezdte az „Ezernyi ököl" kezdetű forradalmi dal első taktusait. Ez volt a mi jelünk. Odasiettem, és aztán suttogva beszélgettünk: ő a kis erkélyen, én az éléskamrában. Az ablakon át adtam ki neki az ennivalót, az újságokat és a könyveket a könyvtárunkból. Akkoriban, a megszállás első napjaiban, éppen úgy, mint a Münchent követő Időben, sokat olvasta Viktor Dyk és Jan Neruda verseit, melyekből újabb és újabb erőt merített. Nehéz kifejezni, mit szenvedett attól, hogy 1938 őszén nem fogtunk fegyvert. Nem mondhatom azonban, hogy bármikor is reményvesztettnek, megtörtnek vagy beletörődöttnek láttam volna.

Holyéknál egy hétig bírta ki. S amikor úgy tűnt, hogy tiszta a levegő, tizenegy napi rejtőzés után hazajött, visszatért barátai és elvtársai körébe.

A megszállók bevonulása után egy darabig még megjelent a „Svét v obrazech" (Képes Világ) című hetilap, a párt egyetlen legális lapja (Libuse Trnecková fedőneve alatt). Julek 1938 őszétől kezdve írt ebbe a hetilapba, A náci megszállás alatt én vittem el kéziratait a szerkesztőségbe. Ekkoriban az alábbi cikkei jelentek meg benne: „Hírlapi szenzáció", „A világ és a költő" (1939. március 19.), „Mit olvassunk a cseh irodalomból" és a „F. L. Celakovsky" (április 2.), „Jan Amos Komensky és a béke", és „Otokar Brezina" (április 9.), valamennyi aláírás nélkül.

A hetilap 1939. évi 15. száma volt az utolsó. Ekkor a nácik betiltották megjelenését. Julek még a 14. számban ezt írta: „A viszonyok az utóbbi időben igen gyorsan változnak, s úgyanígy változik az olvasók érdeklődése, változnak ebből kifolyólag kérdései is. Gyakran nem győzünk rájuk válaszolni. Hiszen még a rotációs gépek gyorsan forgó hengerei sem győzik az események menetét, s nincs kétség afelől, hogy a jövőben sem fogják győzni."

Az olvasók jól értették, mi rejlik e szavak mögött: hogy hazánk megszállása nem tart örökké. A „Mit olvassunk a cseh irodalomból" című cikkében Julek azt javasolta, hogy a cseh íróknak azokat a műveit olvassák, amelyek bemutatják a nép erejét. Ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy „a kiadói tevékenységet is úgy keli majd megszervezni, hogy kielégítse a cseh olvasók hő vágyát: segítséget, erőt meríteni a könyvből, hogy népszerű kiadásban kell megjelentetni a cseh klasszikusokat, s főleg a „Pénteki dalok"-at, prózájából pedig a „Történetek a régi Prágából" című munkát és hírlapi tárcáit, Fr. Palacky nagy müvéből, „A cseh nemzet történeté"-bői főleg a negyedik és az ötödik részt, vagyis a huszita kort és még másokat.

Irt F. L. Celakovsky verseiről, melyekben sok gondolatot találni a szabadságról. Megismertette az olvasókat a költő nehéz életévei, elmondta, mennyit kellett harcolnia a cenzúrával, amely akkoriban nem engedett ót egyetlen szabadabb szót sem. Az olvasók megértették, hogy Julek a fasiszta cenzúrára céloz, amely még szigorúbb, még gonoszabb. Cikkét így fejezte be: „A cári abszolutizmus nyomtatásban megjelent bírálatért Celakovskyt megfosztották tanári hivatalától, súlyos nyomorba döntötték. De sohasem adta be a derekát, sohasem hátrált meg félelemből." Ezekkel a szavakkal és az egyes cikkek még számos más célzásával bátorította Julek az embereket, hogy ne békéljenek meg a megszállással, hogy félelmükben ne hátráljanak meg előtte, hogy harcoljanak Hitler ellen.

Ekkoriban igen sokat olvastak az emberek, de a legfontosabb az volt, hogy az olvasók minden elolvasott mondaton mélyen elgondolkoztak, és benne bátorítást, támogatást kerestek. Julek is sokat gondolkodott minden cikkén, hogyan írja meg, hogy az olvasó megértse, de emellett a mondanivaló Igaz értelme rejtve maradjon a fasiszta cenzor előtt.

F

elkerestem Jaroslav Hóra volt cseh rendőrt is, aki a Gestapo pankráci börtönében mindössze tíz hónapig szolgált: 1943 februárjától decemberig. Azért, mert segített a foglyoknak, letartóztatták, és koncentrációs táborba küldték, először Mauthausenba, később Gusenba.

Hóra is elmondja, hogyan keletkezett a „Riport az akasztófa tövéből"

„Kolínskyval egy folyosón szolgáltunk a pankráci börtönben, így kölcsönösen segítettük egymást. Barátságunk azonban a többi SS-börtönőr előtt hamarosan gyanússá vált. Valaki közülük felhívta ránk Soppa igazgató figyelmét. 1943 április elején történt, hoqy Soppa maga is együtt látott minket. Behívatta Kolínskyt az őrszobába, és németül valamit kiabált neki. Aztán engem is hívatott, és rám is kiabált németül, de én nem értettem, mert egy szót sem tudok ezen a nyelven, Így hát gondoltam a magamét, és amit magamban gondoltam, azt meg ő nem tudta. Az egésznek az lett a következménye, hogy Kolínskvt egy emelettel feljebb, a második emeletre helyezték. De ez nem zavart minket.

Nyomban a Soppával lezajlott incidens utón Kolinsky azt mondta nekem, hogy Fucík, akinek zárkája az első emeleten volt, valamit ír, adjak hát be neki a zárkába papírt és ceruzát, és vigyázzak, rajta ne kapják. Akkoriban, 1943 áprilisában, nem tudtam, miről van szó, mivel a pankráci börtönben sok fogoly akart írni a maga ügyéről, verset meg effélét. Fuéík esetében, mondta Kolinsky, ez olyasmi, amit egy író és újságíró írhat. Megegyezett Kolínskyval, hogy a teleírt papírlapokat Kolinsky elrejti, és egyszer maid a felszabadulás után valakinek átadja. Amikor aztán erről beszéltem Fuéíkkal, egyenesen el volt ragadtatva. Papír és ceruza, mondta, ez a két varázslatos szó, amelyről csak álmodozott, valósággá vált.

Aztán már ment minden a maga rendje s módja szerint. Vittem neki ceruzát, tulajdonképpen csak eqv kis ceruzacsonkot, néha pedig csak ceruzabelet, írni pedig azokra a papírszeletekre írt, amiket a foglyok a zárkában kaptak. Fuéíknak lehetőleg mindiq szélesebb papírszeleteket adtam a zárkába. Aztán már csak arról volt szó, hogy vigyázzak, nehogy rajtakapják az íráson. Kolinsky helyett most más SS- börtönőrökkel szolgáltam, többnyire Hanauerrel, de

hamar rájöttem, hogy őt át tudom ejteni, s ha veszélyes lenne a helyzet, idejében figyelmeztetni tudom Fuéíkot. Hogy a cellában egy kissé leplezze az írást, az asztalra lepedőt tett, ez volt az abrosz. Háttal ült a zárkaajtónak, a lepedőt felhajtotta, és a csupasz asztallapon írt. Ha SS-őr lépett volna be hirtelen a zárkába, Fucík a lepedővel letakarhatta a papírlapot, Az öreg Pesek többnyire a zárkaajtónál tartózkodott, és éberen fülelt. Ha a kulccsal egyet koppantottam a zárkaajtón, ez azt jelentette, hogy írhat, ha kettőt: hagyja abba, mert vagy el kell mennem, vagy itt a veszély, SS-őr közeledik, Ha egy, legfeljebb két lapot teleírt, észrevétlenül klvittem a zárkából, nehogy ott maradjon, amit nem kockáztathattunk, s aztán eldugtam a klozettban, amely a folyosó végén volt, s amely tisztítószerek raktárául szolgált. Ha Fucík befejezte az írást, visszaadta a ceruzát is, s aztán valóban ezek voltak a legszebb pillanatok mindhármunk számára, hogy azon a napon minden jól ment. Az öreg Peseknek néha könny ült a szemében, mivel Jula mindig felolvasta neki, amit írt, s aztán megint számolták, mikor leszek szolgálatban, és mikor írhat ismét.

A teleírt papírlapokat néha még a börtönben átadtam Kolínskynak, de — hogy magunkra ne vonjuk a figyelmet — többnyire reggel vittem ki magammal, amikor a szolgálatból távoztam, s csak az utcán adtam oda neki, amikor együtt mentünk, vagy a villamoson. Hogy Kolinsky hová rakta el őket, azt nem tudtam, de nem is akartam tudni.

Nem is lett volna az a Jula íróember, aki — ha egyszer már volt ceruzája és papírja —, ne mondogatta volna, hogy a teljes írói boldogsághoz még egy sóvárgó kívánsága lenne egy icike-picike cigaretta képében, amely meghozza a múzsát. A cigarettafüst mellett a gondolatok maguktól jönnének. De „írni a börtönben, méghozzá cigaretta mellett", ez még álomnak Is szép, ilyesmire már nem is mer gondolni. Emlékszem, tnllyen szenvedéllyel beszélt a cigarettáról, amit én, mint nemdohányos, sosem tudtam megérteni. De ha már olyan vágyakozva beszélt róla, egy alkalommal, anélkül, hogy előre tudott volna róla, észrevétlenül két cigerattát dugtam oda, két szál gyufát és egy darabot egy gyufaskatulya oldalából. Most is előttem van, milyen élvezettel szívta a cigarettát, amikor az asztalnál ült. De hogy a zárkát tele ne füstölje, az öreg Pesek törülközővel hajtotta a „szelet", hogy a füst kimenjen a zárka kis ablakán.

Lehetetlen mindent elmondani, milyen kalandok és veszélyek közt írt Fucík. Egy alkalommal majdhogynem megesett a baj. Hanauer, az SS-börtönőr, a földszintről felrohant az első emeletre, s egyenesen arrafelé tartott, ahol Fuöík zárkája volt. Egyáltalában nem volt időm, hogy Fuőíkot figyelmeztessem. Csak azt láttam, amint Hanauer megáll Fuéík zárkájánál, gyorsan bedugja a kulcsot a zárba, kinyitja, aztán németül káromkodik valamit. Ezután megint bezárja az ajtót, és a szomszéd zárkába ment be, ahol új fogoly volt, akit kihallgatásra kellett vinnie. Odasiettem Fucík zárkájához; már csak akkor értem oda, amikor Hanauer éppen becsukta a zárkaajtót, de még láttam, amint az öreg Pesek falfehéren áll az ajtónál, Jula mögötte szintén sápadtan, de bennem sem találtak volna egy csepp vért sem.

1943 májusában Fucíkot váratlanul kihallgatásra rendelték a Petschek-palotába, s ott a rendőrblztos közölte vele, hogy az ügyét átteszik a bírósághoz. Több alkalommal vitték át a vizsgálóbíró elé, s ez a tény arra mutatott, hogy Jula hamarosan elhagyja a pankráci börtönt, s Németországba viszik, hogy bíróság elé állítsák. Ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy a művet, amit a Pankrácban írt, alaposan meg kellett rövidítenie, hogy egy váratlan utazás ne érje meglepetésként, és a mű ne maradjon befejezetlen. Tényleg, hamarosan, június közepén, a dátumra nem emlékszem pontosan, parancs érkezett, hogy Julát másnap reggel elviszik. Én voltam aznap szolgálatban, amikor az úgynevezett „kammerba" küldték a holmijáért, s ez már azt jelentette, hogy néhány óra múlva útnak indul. Most is szemem előtt van az utolsó éjszaka, amikor ott aludt, Illetve nem aludt, sem 6, sem Peäek, A transzportba beosztott foglyok számára hajnali három órakor volt ébresztő, azután már csak néhány rövid perc maradt öltözködésre és búcsúzkodásra. Jula gyorsan felkelt, az útra egy darab kenyeret kapott, s a földszintről már hallatszott is a német kiáltás: „Transport, antretenl" Néhány pillanatot hagytam arra, hogy Jula és az öreg Pesek — már a nyitott zórkaajtóban — utoljára megölelje egymást, aztán eloltottam a villanyt, gyorsan én is besurrantam a zárkába, utoljára szorítottunk kezet, Jula megölelt, megcsókoltuk egymást, s két halk szó hangzott: ő nekem — „Jardol", én neki — „Julol"

Aztán már csak gyorsan le a lépcsőn, arccal a fal mellett állni és várni, amikor a nevét olvassák, aztán felelni „Hier!", gyorsan beállni a sorba és várni, míg az utolsó nevet is szólítják. Ezután pedig: „Futólépésben Induljl" Az emeletről néztem le, és amikor a menet elindult, Jula még óvatosan felnézett, s egy pillanat múlva becsapódott az ajtó. így indult el utoljára Fuéík a pankráci börtönből."