Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-24 / 4. szám
ALBERTO JACOMETTI Hetvennégy éves koróban elhunyt ILLÉS BÉLA, Kossuth-díjas fró, a szocialista realizmus egyik úttörője. A proletárdiktatúra bukása után először Kárpót- Ukrajnában tevékenykedett politikai téren azután Bécsbe, majd a Szovjetunióba emigrált. A Vörös Hadsereg tagjaként tért vissza Magyarországra. Regényeinek témája a magyarországi forradalom, a proletárdiktatúra, a történelmi változások kora. A Tanácsköztársaságról szól az £g a Tisza című regénye. Legnagyobb műve a Kárpáti rapszódia, további művel a Fegyvert s vitézt éneklek, A vígszínházi csata, Harminchat esztendő, a Honfoglalás című trilógiája, továbbiak a Válaszúton, az Anekdoták könyve stb. Az események résztvevőjeként, pártos meggyőződéssel, szinte dokumentumszerűen dolgozta fel műveit. Itt közölt írása a Találkozások című könyvéből való. A kertben néhány nagy, sötétlombú fa áll. Árnyékukban virágzó bokrok és sok, nagyon sok élénk színű virág. A tengert nem látni, de morajlása olyan közelről hallik, mintha a hullámok a kertet körülfogó mohos kőfalat ostromolnák. A hatablakos dolgozószoba nem kisebb a kertnél. Falait mennyezetig érő könyvállvány futja körül. Az állvány csak egy helyen szakad meg. Ott a falon, üveg alatt egy távirat függ. Ezt a táviratot Lenin küldte Martin Andersen Nexőnek, amikor elolvasta a nagy dán Írónak Hódító Pelle című regényét, amelyet Skandináviában Munkás-Bibliának neveznek. Andersen Nexő a táviratot 1914. augusztus 1-én kapta meg. Választ 1917. november 8-án küldött: felajánlva a Szocialista Tanácsköztársaság kormányelnökének minden tudását és erejét, ha kell — az életét. Koppenhága utcáin minden ember köszön Andersen Nexőnek. Ő levett kalappal sétál és a köszönésekre hatalmas, fehérre üstökű fejének egy-egy biccentésével válaszol. A miniszterelnöknek sem jár több. De ha gyerekek köszönnek neki, azok számára mindig van néhány barátságos szava. A várost mutatja meg nekem. Megnézzük a házat, melyben Lenin lakott néhány napig. Megnézünk egy viking-hajót, amely állítólag még Kolumbus előtt járt Amerikában. Megcsodáljuk a másik Andersennek, a nagy mesemondónak szobrát. Kint vagyunk a külvárosban. Itt lakott Andersen Nexő, amikor már nem tehénpásztor volt, hanem suszter és amikor első könyveit irta, még — ahogyan ő mondja — gyakorló suszterlegény volt, amikor a dán sajtó már a skandináv irodalom reménységének nevezte. Egy délelőtt váratlan vendéget kapott, — Képzeld — meséli Andersen Nexő — a király adjutánsa keresett fel, a király adjutánsához illő aranyos ruhában. £n nem egészen tiszta, kék munkakötényben állottam előtte. Az aranyruhás úr közölte, hogy őfelsége, Dánország királya szeretne velem megismerkedni. „Kész örömmel állok őfelsége rendelkezésére“ — válaszoltam én. „Reggel 8-tól délután 5-ig itt talál a műhelyben, 6-tól 8-ig pedig a Bőrmúhkások Szakszervezetében dolgozom. Itt is, ott is örömmel látom.“ Amint látod, én nagyon barátságos voltam őfelségéhez és az aranyruhás katonához is, de az aranyruhás úr válaszomat hallva, mégis olyan zavarba jött, hogy felelni sem tudott. Talán azért, mert körülöttem hangosan nevettek kollégáim, a suszterlegények és az egyik suszterinas — Isten tudja miért — hangosan fütyült. Nexő megmutatta a házat, ahol mint suszterlegény dolgozott— Azóta már harminc esztendő múlt el, de a házon semmi sem változott. Igaz, valamivel öregebb, mint akkor volt, — de ezt magamról is elmondhatom. 1920-ban Lenin meghívta Andersen Nexőt Moszkvába. A szovjet nép ekkor tizennégy állam hadseregei ellen védte földjét és fiatal szabadságát. A tengereken hadihajók százai ügyeltek arra, hogy egy lélek se jusson be a szovjet földre és hogy onnét ne juthasson ki a legveszélyesebb szovjet áru: a szabadság gondolata. Andersen Nexő mégis eleget tett a meghívásnak. Svédországból halászbárkán tette meg az utat a Szovjetunió északi kikötőjéig, Archangelszkig. A Nexőt szállító norvég halászbárka sikeresen áttörte a blokádot és néhány kilométerre Archangelszktől sötét éjszaka partra tette Lenin vendégét. Hajnalban Andersen Nexőt letartóztatta — a szovjet határőrség. Lenin vendége dánul, angolul, franciául és németül magyarázta a vörös határőröknek, hogy ő nem ellenség, hanem Lenin vendége; — Lenin katonái oroszul, ukránul és finnül válaszoltak. A tárgyaló felek sehogy sem értették meg egymást. Andersen Nexőt bezárták egy üres iskolaépületbe. Négy napig volt a határőrség foglya. A négy nap alatt azzal szórakozott, hogy megfoltozta és megtalpalta őreinek csizmáit. Négy nap után távirat jött Moszkvából és pár órával a távirat vétele után megérkezett a repülőgép is, amelyet Lenin küldött Andersen Nexőért. Mindezt akkor mesélte el nekem Andersen Nexő, amikor Archangelszkben sétáltunk. Kirándultunk oda, ahol azt a nevezetes négy napot töltötte. Meg akartuk nézni a „fogdát“, de hiába kerestük. A kis faház helyén gyönyörű, hatemeletes épület állott: az új iskola —. felnőttek számára. Kirándultunk Andersen Nexővel egy Rosztovtól nem messze lévő kolhozba. Nexőnek nagyon tetszett az, hogy minden munkát géppel végeznek, nagyon tetszettek neki a lakóházak, az iskolák, a klub, az emberek — de azután egyszerre dühbe gurult. Ez akkor történt, amikor a tehénistállót látogattuk meg, Mi tagadás benne, a tehenek piszkosak voltak. — Na, te kutyafülű — mordult rá a tehenek őrére — nem sül le a bőr a képedről, hogy ilyen rosszul gondozod a kolhoz teheneit? A megtámadott „tehéngondnok“, egy ravaszképű kis öreg, türelmetlenül hallgatta a „kövér, külföldi burzsuj" szidalmait. Azután — hogy Nexő elhallgatott — fölényes hangon válaszolt: — Ha az úr csak egy porszemnyit is értene a tehenekhez, akkor tudná, hogy a tehén szereti a piszkot. Több tejet ad, ha piszkos. Nem is szólva arról, hogy ez a piszok olyan természetű, hogy nem lehet lemosni. — Mindjárt meglátjuk! — rikoltott Nexő. És már le is dobta kabátját. Súrolókefét és meleg vizet követelt. Nekifeküdt — és a volt tehénpásztor szakértelmével, ragyogóra súrolt három- tehenet. — Na látod, tehángyilkos! — fordult a megdöbbent tehéngazdához. — Megmutattam, hogyan kell dolgozni. Folytasd! Rövidesen visszajövök, lehet, hogy csak egy év múlva, de lehet, hogy már holnap és ha a teheneid nem lesznek ragyogó tiszták, akkor téged súrollak tisztára -forró vízzel és drótkefével. Egyszerre vádlón kiböktem: — Miért csinál így a papa? — Nem rossz ember a te apád. — De miért csinál így? — Néha kiabálnia kell, felszabadulni egy kicsit, mint a rugó, ha túlságosan leszorítják, és kiugrik az ember keze Később a még remegő térdeire borultam: — Mama! — Kisfiam! — fejemet ölébe fúrtam, belerejtőztem, és hallgattam. — Mit akarsz mondani? Valamit akartál mondani. alól, de nála elmúlik egy perc alatt, és nem marad benne harag. — Nem nagyon tudott meggyőzni, hallgattam, és remegtem. Anyám még hozzátette: — Aztán rosszul érzi magát, és bántja, amit tett, tudod, hogy aztán rosszul érzi magát. — Hát akkor miért csinálja? — Talán, mert nem tehet mást, erős, sűrű vérű, és a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő szeretné, minden gondotbajt magára vesz, de soha senkinek nem tett rosszat, soha egy ujját sem emelte rátok. Ez igaz volt. Akkor felegyenesedtem, és a szemébe néztem: — És terád? — Énrám? — Igen, terád. Téged már ... téged már megütött, mama? Igen, ettől rettegtem, ha erre vetemedett volna, biztos, hogy odarohanok, és egy kutya dühével belemarok a kezébe. — Mi jut eszedbe? Soha, soha. — Esküszöl? — Soha, soha, esküszöm neked, fiacskám. Szeret engem, nagyon szeret minket. A zokogás lassan lecsendesedik, egyre ritkábbak a hüppögések. — Én, ha megtenné . . . BOGUSLAW KOGUT A LENINMAUZÖLEUM ELŐTT A kövek némák, s a márvány hüvöslön hallgat; lucfenyők köviXnek így, és katonák I* állnak így őrhelyükön. S ahogy a vízbe fény merül, s tompa tükrébe a kőnek, égre sugározva a Kreml tornyain úgy tündököl öt vörös csillag, s rajta öt szétágazó kar; a merev márványban öt betű; nekünk e század, mely véle jött aranytól püffedt várakat döntve. Felhők széledtek, míg a tétova történelem vonultának rést ütött. S most él a város, csillanó hóval hintve él, s növekszik. Okos csillag a föld felett: példájára megtanít. Hát hallgatag kő, így maradj mondója hűségtől tüzes versnek, mely tiszta, mint magad s egyszerű, mint szavai. M ........................ — Te! Micsodát? Neked tisztelned és szeretned kell apádat, ö csak miértünk él. A sírás átengedte helyét az álomnak. — Ha nagy leszek, elveszlek feleségül. Anyám mosolygott, — Megvédlek. És már a széles álomfolyó túlsó partján jártam, — Miért csinál így? — Ha nagy leszel, majd megítélheted. Most megítélem. Sokáig azt hittem, hogy mindaz a jó, ami bennem van, anyámtól származik. Ez nem így van, apámtól kaptam a hevességet, a munkalendületet, és azt a parancsoló kényszert, hogy kerek perec megmondjam a véleményemet, ami annyi bajt szerzett már nekem, de mégis, olyan büszkén hordozom, mint egy szerencsebélyeget. Régi vágású férfi volt, az volt a baja, hogy nem vette észre az idők változását, nem vette tudomásul, v