Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-30 / 35. szám

DÖME PIROSKA

A báróné szalonja

Június lángolón ölelgette a Rózsadomb derekát. A gondosan ápolt, bőven locsolt kertekben pompázott a bazsarózsa, nyiladozott a tulipán, szórta édes illatát a jázmin. Vörösbegy kalandozott Gülbaba türbéje és a Vérhalom tér fái között. A béke vendégeskedett az előkelő villanegyedben, nyugalom és jólét, mintha nem is perzselne a második világháború tüze kelettől nyugatig, a La Manche-csatorna partvidékétől a Krím-félszigetig.

Anna a vadgesztenye-pagodák piros és fehér virággyertyái alatt bandukolt. A neki-nekimozdilló szél a testéhez tapasztotta virágmintás nyári ruháját, gesztenyeszín haja maga& homlokába csapódott. Meleg fényű szürkés szeme ráragyogott a világra, mintha ünnepelné a nyár belépőjét. Gondtalanul sétálgató úrinőnek tetszett, vendégségbe vagy légyottra készülődő társaságbeli asszonynak. Amikor a Zárda utcából a Szemlóhegyi útra tért, könnyedén, ám mégis figyelmesen körülpillantott, mintha attól tartana: követi valaki. Vagy csupán nem tudna elszakadni a meghitt látképtől. S azután befordult az árnyas Áldás utcába, amely mint zöldellő szalag fonódott a domb oldalára. A piros téglás iskolával átellenben megállt az egyik kétemeletes villa előtt. Csengetett.

Bóbitás szobalány nyitott ajtót:

— Kézit csókolom, Annuska nagysága! — lelkendezett, s ahogy összekapcsolta a keresztnevet a nagysága titulussal, meghittség, valóságos cinkosság érződött a hangján. Kati nagyon szerette Pásztélyi báróné unokahúgát és keresztlányát, a ritkán látott, án annál kedvesebb rokont, Anna pedig úgy beszélt a Fejér megyei parasztlánnyal, mint kedves földijével.

— A báró úr? — érdeklődött. — Idehaza van?

— Fehérvárra ment, onnan biztosan Balinkára.

— Persze, a birtokra. És Zsófi néni?

— Vendégei vannak. Bejelentsem a kisnagyságost? Vagy csak szóljak a méltónak?

— Felesleges, Katikám. Megvárom a konyhában, amíg elmennek. Mit gondol, sokáig maradnak?

— Nem hiszem, csak ebédre jöttek. Ezek nem olyan örökülők — kacsintott 9 lány Annára. — Tessék addig bejönni hozzám... Hogy van az aranyos Péterke, tessék mondani?

— Nagy fiú! — tündöklőit az asszony szürkéskék szeme. — ősszel már iskolába jár!

Anna már indult volna a konyhába, amikor nyílt a hall szárnyas ajtaja, és megjelent az előszobában Pásztélyi Kázmér báró felesége. Afféle begyes galamb, *Smaragd szemű, meghatározhatatlan korú asszony. Cseppet sem arisztokratikus jelenség, csupán jól ápolt, illatos, lábujjhegyen pipiskedő dáma. Santungkosztümöt viselt, melynek kabátja ügyesen elfedte domború tomporát. Túlzottan egyenes dereka fűzőre vallott, porcelánsima arca a kozmetikus avatott kezére. Édeskésen szép lehetett fiatal lány korában.

— Micsoda bolondéria ez megint? — háborgott, majdhogynem hápogott. — Száz évben egyszer nézel felém, s akkor is a konyhába akarsz telepedni! Hozzám jöttél, vagy Katihoz? — Megölelve testi és lelki rokonát, cipelte magával.

Négyen üldögéltek a krémsárga szalonban a rokokót utánzó székeken. Egy monoklis katonatiszt és két civil. Az ólrokokó kanapén csupa tüli, csupa hab, erősen kikészített, markotányos korú dáma -kecseskedett, mint a színpadtól éppen búcsúzó prímabalerina, még inkább: visszavonult cirkuszi lovarnő.

A báróné a társasághoz fordult:

— Anna az unokahúgom és keresztlányom! Kis Vadóc! Mintha menyasszony lenne, nem pedig elvált asszony — az urakra csippentett egykor oly ábrándos szemével, s megállt a szófa előtt. — Kéreti magát... — A tüllruhás dáma kissé felemelkedett, jobbról-balról arcon csókolta az előkelő ház előkelőnek sejtett rokonát:

— Ügy hiszem — negédeskedett —, már hallottam felőled kedves Anna. Lehet, hogy találkoztunk is valamikor, csak akkor még nagyon kislány voltál. Én pedig folyvást külföldön léptem fel, csak ritkán pihentem meg itthon.

— Táncosnő voltál? — akadozott Anna, nem tudván, hogy szólítsa a javakorabeli hölgyet, hiszen még a nevét sem hallotta.

— Catherine — folytatta a bemutatást Zsófi néni —, lánykori barátnőm. Hosszú időre elszakadtunk egymástól, az ura impresszárió volt, vele utazott. Különös foglalkozás, nemde? Ám legalább bejárták a világot. Most pedig hadd mutassam be az urakat.

A férfiak sorra felálltak.

— Csávossy István tüzérfőhadnagy! — csapta össze szalonsarkantyúját a tiszt, leejtve monokliját, mely mint néma inga fityegett a fekete zsinóron. — Csókolom a kisztihandját! — s kezet csókolt a tiltakozó Annának.

A másik kettő is bemutatkozott, Dorombay Károly, a téglapiros képű, szőke, kék szemű bankfiú, mélyen meghajolva csókolt kezet. Dongó Gyuri, a kissé testes, óm mégse kövér újságíró, hanyagul köszönt, csupán kezet fogva, szemébe hulló sötétlő haját hátradobva. Anna őt tartotta a legelviselhetóbbnek. A többiektől az első pillanattól viszolygott. A lovarnő hívó mozdulattal mutatott helyet maga mellett. Zsófi néni Dorombay és a tüzérfőhadnagy közé akarta ültetni unokahúgát, csakhogy Anna a hírlapíró mellé telepedett.

Kati friss kávét hozott és likőrt kínált, meg konyakot. Catherine kisujját magasra tartva szürcsölte a feketét:

— Csak a nagyvilág színpadán forogtam, szegény Johann nem engedett a kulisszák világába, Nagyon féltékeny volt.

— Bizonnyal nem alaptalanul — csevegett hanyagul Csávossy.

A világlátott hölgynek torkán akadt a korty kávé.

Hogy értsem ezt, főhadnagy úr?

Csak egyféleképpen lehet, madame! — segített Csávossynak nagy ármányosan Dongó Gyurka. — Az ön szépsége állandó szolgálatra kényszerítette a zöld szemű szörnyeteget.

— Bizonyára több párbajt vívtak önért, nagyságos asszonyom! — bonyolódott bókjai béklyóiba a tüzértiszt. — Mint ahogy . .. alkalmasint önnél is a zöld szemű kígyó lehetett a válóok, baronesz! — fordult Anna felé, megragadva az egyik konyakospohárkát.

— Nem vagyok bárónő — húzta félre száját Anna —, és a válóperemben nem szerepeltek kígyók. Sem kardbojtok, sem társasági pletykák.

— Akkor bizonyára valami új szerelem! — rohamozott ernyedetlenül a főhadnagy. — Vagyis a háttérben mégiscsak sziszeghetett a kígyó.

— Hagyja mór.a kígyókat és a házasságomat! intette le alig titkolt megvetéssel Anna.

— Unokahúgom rangján alul ment férjhez — szólt közbe báróné —, és egészen természetes, hogy ez lett a vége. De igazad van, Anna, ez nem társasági téma... Meddig tart a szabadsága, főhadnagy úr? — pillantott Csávossyra —, remélem, a nyarat még idehaza tölti?

— Az ön kedvéért, méltóságos asszonyom, e társaságban kétszeres örömmel maradnék, de a harctérre szólít a haza. Valójában nem is vagyok szabadságon. Már a második magyar hadsereggel kellett volna visszamennem, csakhogy új beosztást kaptam. A haditudósító osztályhoz vezényeltek.

— Főhadnagy úr civilben újságíró? — csodálkozott az impresszárió negédes özvegye.

— Ludovikás tiszt vagyok! — válaszolta fensőbbségesen Csávossy. — A vezérkari főnökséghez vezényeltek, és onnan, mint mór említettem, a tudósítókhoz. Hivatásos katona is kell az újságírók, filmesek, fotósok, rádiósok hadának rendben tartására.

— Hogy is lehetne tudósítást írni vezényszó nélkül! — csipkelődött Dongó.

— Én csupán a fegyelmezésre szorítkozom. Az ellenőrzést a felsőbb parancsnokság végzi. Legfeljebb számon tartom, ki mennyit írt, hány méter filmet forgatott, milyen mennyiségű fényképet készített. Rád is sor kerül rövidesen, Gyurka!

— Akkor már nagy baj lehet, főhadnagy uram — mormolta Dongó. — Mit kezdenétek egy ilyen született civillel?

— Tudtommal voltál katona.

— Póttartalékos, őrvezérségig vittem.

— Szóval karpaszómányos őrvezető vagy? Éppen elegendő. írni tudsz, hangulatosan, kérlek, hogy úgy mondjam. Majd megírod a keleti fronton szerzett benyomásaidat. Viszlek magammal.

— Jobb nekem itt, a Rózsadomb alján — riadozott Gyurka.

— Azt megértem, kivált szépasszony mellett — nézett Annára a főhadnagy. — De tudtommal a Rózsadomb dereka táján vagyunk.

— A Peyerlire gondoltam.

— Kiskocsmára, persze — heherészett a tüzérfőhadnagy. — Biztosan valami bohémtanyára.

— Pennarágók, csepürágók és hasonló kapakasza kerülők menhelyére. Itt van alattunk a Margit utcában, Gülbaba sírjának tőszomszédságában.

— Jaj, de romantikus! — lelkendezett a tüllruhós, nyugalmazott, óm annál nyughatatlanabb démon. — Ott bizonyára rózsaolajjal koccintanak?

író.

Nyakolajjal, madame! — mókázott a hírlap-Maga mit ki nem talál, Gyurka! — mosolygott a háziasszony.

— A kadarkát és a rizlinget, sajna, nem én találtam fel. Hanem ha hinni lehet a bibliának, bizonyos Noé, az emberiség első igazi borisszája gondoskodott fennmaradásáról és elterjesztéséről. Bár azt sem tudom hitelt érdemlően, vajon virult már kadarka és rizling az 6 korában és főként hazánk táján.

— Ennek tisztázását bízzuk a papokra és a bortudósokra — szorongatta mind türelmetlenebbül a kupicáját Csávossy. — Odakinn majd én gondoskodom a testi-lelki munícióról. A kadarka- és rizlingütegekről. Még pezsgőről is. Addig is igyunk! — s felemelte a konyakospohárkát. — A győzelemre!

— A békére! — érintette ajkával a kupicát

Anna.- Hol van az még! — kortyintott Gyurka.

— Ha jól emlékszem, villámháborúról volt szó

— mukkant meg végre Dorombay Károly. — Én nem értek hozzá, csak úgy mondom.

— Mihez ért? — nézte a szőke aranyifjút Anna.

— Sok fontos dologhoz — nevetgélt Catherine.

— Bizonnyal udvarláshoz, bálrendezéshez, zsúrszolgálathoz. Csupa békés dolgokhoz.

— És valamit a bankszakmához. Ennek folytán tudom, hogy a háborúhoz három dolog kell. Miként tudatik: pénz, pénz, pénz! És azzal a szövetségesek rendelkeznek.

— A pénz nem minden! — csattant a főhadnagy hangja. — Elvégre a katonai tudás is számít valamit a háborúban. Ebben pedig a németek a mesterek. Meg a lelkesedés is jelent valamit. Ami a mi részünkről sem hiányzik az új keresztes háborúhoz.- folytatjuk