Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-30 / 35. szám
A falusi udvarok, kertek kedvelt szép virága a dallamos nevű rozmaring. Leggyakrabban rózsa, viola, majoránna, tulipán társaságában virít a házak előtti kiskertekben ez a különös formájú, karcsú virág. A rozmaring a Földközi-tenger mellékéről került hozzánk és már századokkal ezelőtt meghonosodott. Szép alakja, halványkék virága, kellemes illata miatt hamar közvedveltté vált nemcsak az elegáns, gondosan rendezett polgári kertekben, hanem a kis paraszti udvarokban is. Népdalainkban a virágok közül a rózsa és a viola mellett a rozmaringot idézik a legtöbben, de találkozunk vele a díszítőmotívumokban, a szokásokban, a hiedelmekben s a népi gyógyászatban egyaránt. ősszel a rozmaringot cserépbe ültetik, s így télen is kis zöldet, tavaszt lop be a szobába. Ez a mindennapos dolog a népdalban költészetté válva így hangzik. Rozmaringot ültettem cserépbe, betettem a kertem közepébe. Rozmaringszál fölnőtt az ég felé. Gyönge vagyok a szeretőm mellé. Közismert, hogy a népdalok természeti képpel kezdődnek', hangula-rozmaring, rozmaring tilag előkészítik a következő gondolatokat. Az ismeretlen szerző a rozmaring tulajdonságait használja fel. hogy szerelmes szívének szomorúságát érthetőbbé tegye. Rozmaringnak olyan a szokása, télen-nyáron zöldellik az ága. Leszakasztják, kóróvá változik. Az én szívem hozzád kívánkozik Lehullott a rozmaring levele, magam is elhervadok mellette. Mellemre tűzöm száraz kóróját, úgy várom el halálom óráját. A népköltészet gyakran él virághasonlatokkal. A lányt zöldellő virágszálnak nevezi, akinek liliom a karja, rozmaring a szája. Ez a virág különösen kedves a lányoknak, hiszen a hagyományos szokás szerint vasárnap rozmaringot tartottak a kezükben, s ha délután sétálás közben az a legény, aki tetszett nekik, kísérgette őket, ezzel a virággal ajándékozták meg. Fontos szerepe van a lakodalomkor is: a menyaszszony rozmaringot tűz a vőlegény kabátjára, kalapjára, s a lakodalmi vendégek szépen feldíszített lakodalmi kalácsában is ott ékeskedik a rozmaringszál. Udvarhely megyében a vőlegény kalapjára tűztek gyöngyös rozmaringkoszorút. Baranyában sok helyen a lakodalomba hívogatáskor rozmaringos botot tartott a vőfély a kezében. Heves megyében kis rozmaringbokrot vitt a vőfély, amelyet piros almába szúrtak, néha aranyozott diót is aggattak rá, s a lakodalmi vacsorán a főhelyre tették, a menyasszony elébe. S hogy milyen sokféle módon szerepel ez a virág a lakodalomban, mutatja az is, hogy sok helyen a vacsora végén az ún. „rozmaringost“ tálaltak fel, amely úgy készült, hogy apróra vágott rozmaringot tettek a mártásba. A vőfély a következő kis versike elmondásával teszi az asztalra: Behoztam a rozmaringost, jól el vagyon készítve, semmiféle jó füszerszám nem hibádzik belőle, A rozmaring a menyasszonyság jele, s ezért került át azokba a temetési szokásokba, amikor fiatal lányt temetnek el. A borsodi palócok köréből ismert az a szokás, hogy a fiatal lány temetési menetében egy fehérbe öltözött lány egy cserép rozmaringot vitt a koporsó után; máshol, például az Alföldön egy kispárnára helyezik a rozmaringot, amit aztán bedobnak a sírba. Ez minden bizonnyal azt jelképezi, hogy ha már életében nem lehetett menyasszony, akkor a menyasszonyságot jelképező rozmaringgal így tiszteljék meg. De egyébként is jelentheti a bánatot, szomorúságot. Így szerepel Arany János Toldi c. elbeszélő költeményében is: Ott van Toldinénak a hálószobája; rozmarinbokor van gyászos ablakában Ezeken a szokásokon kívül a népi kultúrában még másutt is találkozunk a rozmaring valamilyen felhasználásával. A tiszta ágynemű közé tett rozmaringszál jó illatot ad a ruhának, főzetét régen különféle betegségek ellen használták. A népi díszítőművészet is igen kedveli. A vőfély kicifrázott kulcsán rozmaring díszeleg, s a bundák, subák, szűrök kedvelt díszítménye a karcsú, különös virágú, szép rozmaring. SZEMERKÉNYI ÁGNES A Valentyina Tyereskova, a világ első női űrhajósa. Nagyszerű hőstettét a Vosztok-6 fedélzetén hajtotta végre, a Valerij Bikovszkij vezette Vosztok-5 űrhajóval együtt. A szovjet kormány nagyra értékelte az űrhajósok kiváló teljesítményét. Valentyina Tyereskovát és Valerij Bikovszkijt a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Ezen a felvételen a kitüntetés átadása után látjuk őket Leonyid Brezsnyewel. XX. század a tudományosműszaki forradalom, a nagyszerű felfedezések százada. Nemzedékünk új tudományágak születésének lehet tanúja. A rádioelektronika, a telemechanika, az automatizálás, a fizikai a kémia, a biológia, az atomenergia felhasználása és a világűrkutatásban elért sikerek merőben új távlatokat nyitnak az emberiség előtt. Ennek a tudományos-műszaki fejlődésnek mai, rohamos üteme mélyrehatóan és lényegében megváltoztatja az emberi munka jellegét. Az automatizálás, a gépesítés, a kemizálás, egyáltalán az új műszaki folyamatok, technológiák bevezetése a termelésben megköveteli, hogy maga az ember, a munka végzője is gyorsan alkalmazkodjon az állandóan változó követelményekhez. A termelési folyamatok mindjobban specializálódnak, és ez megint csak megkívánja a dolgozók halmozódó ismeretekhez igazodó szakosítását. A tudományban és a termelésben végbemenő, sokszor meglepő változások elsősorban a legfőbb munkaerőt, az embert érintik, hiszen mélyen kihat gazdasági és társadalmi életére, anyagi és szellemi körülményeire, egész gondolkodásmódjára. Joggal nevezhetjük tehát ezt, az emberélet minden síkját átfogó fejlődést forradalminak, forradalmasítónak. A tudományos-műszaki fejlődés egyaránt zajlik a szocialista és a kapitalista országokban. De mivel a társadalmi fejlődés törvényei és a társadalmi termelés célja alapvetően más a szocialista és más a kapitalista államokban, mások a tényezők is, amelyek a tudományosműszaki előrehaladást szolgálják és irányítják. És ami a legfontosabb: ennek a nagy előretörésnek gyümölcsöztetése mind gazdasági, mind szociális téren különböző célokat követ. A szocialista társadalmi és persze, termelési rendszerben a tudományos-műszaki forradalom ura az ember, a haladás Őt szolgálja. Pozitív hatásként könnyebbé válik a munka, sőt elmossa az eddigi korokban oly élesen szembetűnő határt a fizikai és a szellemi munka között, eltörli a munkálkodó ember rangsorolását is „alacsonyabb" vagy „magasabb" kategóriákba. Ez a pozitív hatás csakis abban a társadalomban érvényesülhet, amely a termelőeszközök köztulajdonba helyezésével megszüntette az embernek ember által való kizsákmányolását, és ahol a gazdasági élet alapja a tervgazdálkodás. A szovjet nők előtt is — akiknek előző nemzedéke még ismerte a legsötétebb feudalizmust — tág és ragyogó távlatokat nyitott a tudományos-műszaki forradalom. A Szovjetunióban a nők helyzetének, életvitelének meghatározója az, hogy túlnyomó többségük bekapcsolódik a társadalmi termelésbe. A legutóbbi adatok szerint a munkaképes korban levő nők 93 százaléka dolgozik vagy tanul. Többségében nők dolgoznak az egészségügyben, a szociális munkaágazatokban, a népművelésben és a kultúrában (72 százalék), vagy például a posta- és távbeszélő szolgálatban (68 százalék). Figyelemreméltó, hogy a gépiparban és a fémipari termelésben — amelyek magas fokú szakképzettséget követelnek — 41 százalékos arányban dolgoznak a nők. A precíziós gépiparban és a rádiógyártásban a dolgozók 65—75 százaléka nő. A nagy változásra jellemző, hogy 1939-től 1959-ig a fizikai munkát végző nők százalékaránya 45 %-ról csupán 46 %-ra emelkedett, ezzel szemben a szellemileg dolgozóké 33°/o*ról 54 %-ra. Az, hogy vezető beosztásban Is dolgoznak nők, ékes bizonyítéka a szocialista társadalmi rendnek. Több mint félmillió szovjet nő dolgozik ipari és mezőgazdasági üzemek igazgatója vagy vezetőjeként. A vezető beosztásúak — osztályvezetők,
