Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-24 / 4. szám
BOLDOG AKAR LENNI... A partnerek kölcsönös megismerésének időszakára mondjuk, hogy „együtt járnak“. Ez az idő, különösen a fiataloknál, telve van illúziókkal, túlzásokkal, a hibákkal szembeni vaksággal. Egyszóval az „ismeretség“ még távolról sem megismerés. A serdülő ifjúság még nem tudja felmérni saját érzelmeinek az erejét, az érzelem rendszerint gyorsan fellobban s aztán ugyanolyan gyorsan kialszik. Ezért a fiataloknak mindenképpen fontolóra kellene venniük környezetük véleményét, az elhangzott kritikus észrevételeket, s amit mondanak, össze kellene hasonlítaniuk saját tapasztalataikkal. S ami a legfontosabb: hogy a partnerek minél alaposabban megismerhessék egymást, az ismeretségnek legalább egy vagy két évig kellene tartania, miközben elengedhetetlenek a sűrű találkozások, közös programok (csak a levélváltás, akármilyen hosszú ideig tart, s akármilyen tartalmas is, nem pótolhatja a személyes kapcsolatot). Nos, és ha ez alatt az egy vagy két év alatt a két fiatal nem távolodott el egymástól s kapcsolatuk összhangját semmilyen súlyosabb ellentét sem törte meg — akkor jó előfeltételekkel indulnak a házasságba. Határozottan elítélendők azok a néhány hetes vagy éppenséggel napos ismeretségek, amelyek nemi kapcsolattal végződnek. Eltekintve attól, hogy az ilyen ismeretség (vagy ismeretségek) érzelmi eltompuláshoz vezet, messzemenő, súlyos következménye is lehet: a nem kívánt, váratlan terhesség. És az ilyen ingatag alapra épített házasságok már eleve felbomlásra vannak ítélve. A házasság előtti tanácsadóban a párválasztással kapcsolatban olyan vitás kérdéseket is igyekszünk tisztázni, mint a korkülönbség, a partnerek eltérő műveltségi színvonala, a genetikus problémák (erre később még visszatérünk), az érdeklődési kör különbözősége, világnézeti ellentétek, a szülőkkel kapcsolatos konfliktusok, az életstílus különbözősége s hasonlók. Eléggé népes azoknak a fiataloknak a csoportja, akik azzal fordulnak a tanácsadóhoz, hogy magányosak, nem képesek megfelelő partnert találni ... miért ? Ezek egy részénél a hiba ott van, hogy erősen hajlamosak a visszahúzódásra, nem tudnak kapcsolatot teremteni a környezetükkel. Az egyívásúakhoz fűződő viszonyuk legtöbbször formális, életükből hiányzanak a bizalmas kapcsolatok — s mindez egy befelé forduló típusú egyén lelkivilágára igen rossz hatással van, „Nincsenek barátaim, úgy élek a fiatalok között, mint vadidegen“ — panaszkodnak. A tanácsadóban az ilyen természetű problémákon ún. támogató terápiával igyekszünk segíteni. Megfelelő ösztönzéssel azt akarjuk elérni, hogy ezek a fiatalok nyíltabban közeledjenek a környezetükhöz (elsősorban az ellenkező neműekhez), és hogy rendszeresen vegyenek részt a korukhoz illő fiatalok társadalmi életében. A partnert nem találó fiatalok egy másik csoportjába tartoznak azok, akiket a szülők már kiskoruktól kezdve túlságosan „odaláncoltak“ a családhoz. Emiatt az erős érzelmi függés miatt lényegesen korlátozottak párválasztási lehetőségeik is. Ezek a fiatalok még szabad idejükben sem tudnak „beférkőzni“ és „megkapaszkodni“ társaik körében, mindenhova a szüleik társaságában járnak, minden szabad percüket a szülőkkel töltik, s így egyáltalán vagy csak elvétve akad alkalmuk arra, hogy hasonló korú fiatalokkal megismerkedhessenek. Ezeket a fiatalokat igyekszünk meggyőzni arról, hogy felnőtt korukban már ne csüngjenek annyira a szüleiken, hanem legyenek önállóak, különben problémáik idővel még csak súlyosabbak lesznek. A házasság előtti tanácsadó ifjú látogatóinak egy része azokból a fiatalokból kerül ki, akik a párválasztásban túlzott igényekkel lépnek föl — túlzottan, lehetőségeikhez mérten. Ezek a túlzott igények voltaképpen még a serdülőkorban keletkeznek, amikor a fiatalok első ábrándképei a filmszínészek, táncdalénekesek, élsportolók. Ha a fiatal ragaszkodik ehhez a serdülőkorban dédelgetett eszményképhez, s annak vonásait reméli fellelni társai között, vagyis pontosan „olyannak“ képzeli el jövendő partnerét, akkor óhatatlanul konfliktushelyzetbe kerül önmagával: a környezetéhez, társaságához tartozó fiatalokat jelentéktelenül szürkének látja, észre sem veszi azok egyéniségét, pozitív tulajdonságait. Ezzel szemben viszont eszébe sem jut, hogy önmagától megkérdezze, vajon mi jogon követelhet meg a másiktól ilyen maximalitást, van-e egyáltalán joga ilyen magasra emelni a mércét? Nyújthat-e ő is annyit, amennyit a partnertől elvár? Ezeknek a fiataloknak a „gyógykezelése“ abban áll, hogy rávezetjük őket arra: vegyék tudomásul adott, reális lehetőségeiket és a fellengzős álmokból térjenek viszsza a valóság talajára. Sok azoknak a fiataloknak is a száma, akik éppen a párválasztás kapcsán döbbennek rá, hogy szexuális problémáik vannak. Ezeknek a megoldásával a házasság előtti tanácsadóban főleg az orvos és a szexuál-pszichológus foglalkozik. Az eddigi tapasztalatok szerint ha időben szánják rá magukat a tanácskérésre, akkor a feltétlen és kölcsönös bizalom alapján ezek a gondok megoldhatók. JÁN GABURA, oki. bölcsész AZ OLVASÓ KÉRDEZ A NO VÁLASZOL Elég gyakran járok vidéken — írja egyik városi olvasónk — és az a tapasztalatom, hogy községeink, falvaink külseje szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. A régi íöldhözragadt házikók helyét tágas, nagyablakos, sokszor villának is beillő családi házak foglalták el, amelyekben napfényes, levegős otthont találnak öregek, fiatalok, gyerekek. Alkalmam volt egyes otthonok belsejével is megismerkedni — és éppen erről szeretném a szerkesztőség véleményét hallani. Azt láttam ugyanis, hogy a szép házak berendezése szinte hajszálpontosan egyforma: a hagyományos hálószoba a szülőknek, közös nappali a családnak és esetenként a gyerekszoba. Nem is ebben látom a vitatni valót, hanem abban, ahogyan a szép és többnyire drága bútorokat kiegészítik. Ezalatt a lakások díszítését értem. A modern, sima vonalú bútorokhoz ugyanis a legtöbb lakásban még mindig a ma már teljesen divatjamúlt csipkés vagy horgolt ágyterítőket használják a szokásos színes alátéttel; az ágy közepén nagyon gyakran ott ül a horgolt ruhájú vásári kaucsuk baba, az ablakon sem ritka a fodros függöny. A nappali szobákból szinte sehol sem hiányzik a „vitrines szekrény", amelynek polcain ugyancsak előírásosan ott villog a sok drága kristályedény. A szekrények tetején pedig — lehet, hogy nászajándékba kapott dicstelen díszekként — tömegével legelésznek a fényesre mázolt kerámiaszarvasok, őzikék, negédes mozdulattal emelik csipkekendőiket a táncosnőfigurák ... A falakon csak ritkán láttam a bútorhoz illő modern grafikát vagy festményt, nagyon sok még a házilag kivarrt gicscses gobelin, vagy valami műkedvelő festőcske eredeti „műve". A parketten drága szőnyegek — nagyon kultiválják a tarka mintás plüss szőnyegeket, és csak ritkán találkozom a bútorhuzathoz, vagy a szoba falához illő színösszeállítású szőttesekkel, esetleg a praktikus faltól-falig érő kovrallal. Mit gondolnak, mi az oka annak, hogy ma, amikor a falvak lakosságának, a szövetkezeti dolgozóknak olyan nagyszerű anyagi lehetőségeik vannak, enynyire uniformizálódik az ízlés? Kedves Olvasónk! Szükségesnek tartottuk levelét teljes egészében közölni, mivel a felvetett
