Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-30 / 35. szám
országba deportált foglyok szökését segítette elő. — Mindenki ezt tette volna a helyemben — mondja a főnővér, és egyetlen mondatával hidalja át a harminc esztendős távolságpt múltból a jelenbe. — Az a lényeges, hogy amire az életünket tettük, megvalósult. Nézze ezt a szép egészségügyi intézetet, ezt a korszerű berendezést, a kiváló gyógyszereket... A felszabadulás után hadat üzentünk a tüdőbajnak, és ezt a csatát is megnyertük. Végigvezet a folyosón, minden ajtón benyit, úgy mutat meg mindent, mint a saját otthonában. Azután köpenye zsebéből egy borítékot vesz elő, rajta a Nőszövetség Központi Bizottságának a pecsétje. Meghívó a jubileumi ünnepségekre. Nagy megtisztelés. És jóleső figyelmesség, az egészségügyi intézet igazgatója részéről, hogy erre a neves alkalomra két nap rendkívüli szabadságot adott Pavla Ondraáikovának. Három lány egy családból — Menjetek lányaim, én már fáradt vagyok, de nektek közöttük a helyetek — küldte három lányát az apa a felkelők közé, aki maga is vörös katona volt, és a faluban csak „bolseviki“-nek nevezték. A három Masaryk lány — tizennyolc, húsz, huszonkét évesek — nem vártak több biztatást. Fogtatok már fegyvert? Tudtok lőni? Villám kiképzés következett: fegyverforgatés, sebesült kötözés, tájékozódás, és egyéb szükséges tudnivaló, ami nélkül egy frontkatona nem lehetett meg. Emlékszem, az első páciensem MiSo Filip volt... átlőtt lábbal került a handlovai kórházba. Reszketett a kezem, amikor átkötöttem vérző sebét — emlékezik a legidősebb Masaryk lány, most Mária Hnúítavová, akit galántai otthonában kerestünk fel. — De a legnehezebb napokat Staré Ногу környékén éltük ét. Micsoda harcok dúltak a Prasivá hegyen és a Dumbier alatt... a lábaink tönkrementek a hidegtől, meg a sok járástól... Mennyire féltem azelőtt a sötét erdőtől, s akkor ezek a félelmetesen susogó lombok vigyáztak ránk, óvtak bennünket, menedéket adtak ... Fényképeket, régi emlékeket' vesz elő. — A húgom, Valika a vőlegényével felderítő szolgálatot teljesítettek. Mennyire féltünk mindig Terkával, a kisebbik húgommal, amikor elmentek, vajon látjuk-e még egymást? Egy csoportképet nézegetünk. Katonaruhában, majd térdig érő bakancsban, gránátokkal tele akasztva látjuk rajta a huszonkét éves Máriát. — Mindig magunknál hordtuk a fegyvereinket, a lőszereket, mert bizony néha több volt az ember, mint a puska. Ha az egyik letette, a másik felkapta és futott vele, hogy saját kezével irthassa a gyűlölt fasisztákat. Sokan voltunk, francia és magyar, román és német antifasisztákkal működtünk együtt a hegyekben. Milyen könnyen megértettük egymást. A tekintetekből Is lehet olvasni, ha egy célért küzdenek az emberek ... Sokszor lehúzódtunk a faluba, ha tudtuk, hogy nincs közvetlen veszély... Ma is hálóval gondolunk Kalinovékra, akik Tajovban sokszor menedéket adtak ... Mégsem voltunk elég óvatosak, mert olyan jelentett fel, akiről azt hittük, közülünk való. Ruzomberokra vittek a Gestapóhoz. Sok vallatás után hazatoloncoltak Hlohovecre, de állandó felügyelet alatt voltunk, egészen a felszabadulásig ... A férj, Ján Hnúáfava is aktív részvevője volt a felkelésnek. Három gyermeküknek, mikor még kicsinyek voltak, sokszor meséltek igaz mesét az erdőről, ahol az állatkák ki sem jöhettek az odújukból, mert állandóan ropogtak a puskák. Mint annak idején a harcból, ma a társadalmi munkából veszi ki részét aktívan Mária HnúSfavová. A városi nemzeti bizottság képviselője, és tevékeny munkát fejt ki a párt lakóhelyi szerpolitikai egységének megszilárdításáért is küzdöttünk. S ezt az egységet ma is állandóan szilárdítani kell... Férjemet az illegális pártmunka során ismertem meg. Együtt mentünk a hegyekbe, de a feladatokat mór külön-külön teljesítettük. Összekötő, felderítő, és híradó voltam. Gyakran küldtek a frontvonal mögé, mert beszéltem németül, meg aztán akárhová is „dobtak be“, visszapattantam, mint a bumeráng. Olyan tizenöt évesnek látszottam, népviseletben jártam, jól tudtam színészkedni, keleti tájszólással is beszéltem, naivnak, butácskának tetettem magam, így sikerült sokszor átejtenem a fasisztákat, meg a gárdistákat is. Arra nagyon kellett vigyáznom, hogy mindig tudjam ki vagyok, mert ötször változtattam nevet. Lívia Weilovónak születtem, de voltam Helena Demková, Aurélia Sabolová, Katarina Borecká, Júlia Kovaléíková is ... — ... annyira gyűlöltem a fasizmust, hogy nem ismertem lehetetlent, ha a megsemmisítéséről volt szó. SlavoSovce, Cierna Lehota, Banské Bystrica hegyeit úgy ismerem, mint a saját tenyeremet ... A felderítő munkában nagyon fontos a jó tájékozódás a sötétben is. Nekem mutatták az utat a csillagok, vezetett a csobogó patak, irányt szabtak az erdő fái. Mindig eljutottam a kijelölt helyre. Nem féltem a veszélytől, ha kellett a fegyvert is használtam. Hogy kikkel harcoltam együtt? Látja, erre a 1. A Felkelés emlékeit őrző múzeum Banskó Bystricán 2. Sok hazafi életét oltották ki a fasiszták a Nemecká-i mészégetőben 3. A Hnusfava partizán-házaspár és középső gyermekük, a főiskolás Danka 4. — Arra nagyon kellett vigyáznom, hogy mindig tudjam, ki vagyok... — emlékezik Demianová Lívia 5. Pavla Ondrasiková, a galántai tüdőgondozó főnővére l'Wl VlM VIKI) VILI •O SbtAMJ-bC Fényképezte: F. Spacil és I. Grossmann vezetőben is. A kitüntetéseket, melyeket az egyes évfordulókon hősies magatartásáért kapott, sokszor előveszi a Jegorov-brigád volt tagja. De talán a legbüszkébb a partizánkönyvére, amelyben ez áll: Neve: Mária Masaryková Rangja: partizán Beosztása: ápolónő 1944. augusztus 28-tól 1944. november 20-ig aktív részvevője volt a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. Ötször változtatott nevet — Hát te mit csinálsz itt, Pici — kérdezte meglepetten Fábry József elvtárs, amikor meglátott a párt járási bizottságán. — Felvettek a párttagok közé és most itt teljesítek szolgálatot — válaszoltam és talán egy kicsit ki is húztam magam, mert huszonkét évesen valóban csak egy arasznyi voltam. — Szlovákia keleti csücskében születtem. Kóficén, az ifjú munkások között lettem kommunistává. Szívesen jártam el oda. Szórakoztunk és sokat tanultunk. Szinte habzsoltuk az ismereteket. A magyar elvtársaktól fél év alatt megtanultam magyarul. Azt mondták, nyelvtehetség vagyok. Talán igazuk volt... Nem tudom, de azt az egyet éreztem, hogy nagyon összetartozunk, köztünk a nyelvtudás sem lehet akadály... Mi kommunisták, a fasizmus megsemmisítése mellett az egy hazában élő nemzetiségek erkölcsi és kérdésre nem könnyű válaszolnom. Ha egy elvtársammal találkozom az utcán, megismerem, tudom, hogy együtt teljesítettünk egy-egy fontos küldetést, de a nevét... a nevét hiába kérdezik tőlem. A harcban csak a parancsot ismertük, a baj társ neve után senki sem tudakolózott. Hármas, vagy legfeljebb ötös csoportokban dolgoztunk. És szinte egytől-egyig álnéven. A férjem még ma is csak Julkának hív, pedig Líviát vett feleségül... Mosolyog, de látszik rajta, hogy a hosszúra nyúlt emlékezés kissé kifárasztotta a törékeny asszonyt, akinek egészségét a frontszolgálat viszontagságai rendkívül megviselték. Mégis három gyermeket nevelt fel, és amellett dolgozott, termelő, társadalmi és politikai munkát is végzett és végez ma is. Teli várakozással készülődik az országos ünnepre, a nagy évfordulóra a férjével Ján Demiannal együtt. Megkeresik azokat az ösvényeket, amelyeken minden lépés közelebb hozta a szabadsághoz... És milyen jó lesz ismét találkozni a bajtórsakkal, akiket harminc év óta nem láttak, nem is hallottak róluk, mert akkor csak álnéven ismerték egymást... TOLLAL és MIKROFONNAL
