Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-23 / 34. szám

Néhány sor a szerzőről

Viem Svenková szlovák írónő első könyve, a Blela páni Zuzana (Zsuzsanna — fehér asszony) 1973-ban jelent meg a Mladá Tvorba kiadásában. Már ebben az elbeszéléskötetében is a Szlovák Nemzeti Felkelésnek a gyermeki meglátás priFtnájón átszűrt, megrázó erejű ábrázolását nyújtja. Az S'ZNF 30. évfotdúfója alkalmából jelenteti meg ezúttal a Slovensky spisovatef kiadóvállalat terjedelmesebb prózáját Limbovj) háj (Törpefenyő berek) címen, amelyben már szinte timravál jellemvonásokkal találkozunk és filozófiája olyannyira a valóságos megismerésre és a témában való komoly elmélyedésre törekszik, hogy túllépi a pszichológiai-morális keretet.

Az írónő erről a könyvéről így beszél: „Nem csodálkozom, hogy nem tudók felejteni és az elmúlt időkhöz egyre visszatérek; felkerestem embereket, írkik mindezt átélték, meghallgattam a visszaemlékezéseiket, késő éjszakáig jé'gyeztém azt, amit meséltek. Végül is a rengeteg anyagot megírtam ebben a könyvbén, amely talán nem a legjobb, magam sem tudom ... Én úgy fogom fel a dolgot, mint kötelességet, rá akartain irányítani a figyelmet az emberekre, akik ezeket a borzalmakat átélték, lemondtak a kényelmes életről és a döntő pillanatban nagy emberi helytállással túlnőttek önmagukon. Ha az irodalom úgy véli, hogy meg kell ismerni a mai embert, mert hiszen éppen ő áll az érdeklődés központjában, akkor nem mehet el ,a legértékesebb embertípusok és legszebb emberi tulajdonságok melleit. Ezért írtak nálunk eddig is oly sok könyvet a Felkelésről és minden bizonnyal írnak még a jövőben is." — nika —

nem várni az alkalmas pillanatra, hangulatra, a belső rend Jólfésült időszakára, amelyben csak giccses képek születtek. És így volt ez mindennel, ha tanítani akart, akkor arra kellett volna összpontosítani, egyedül eljutni a legfontosabb életigazságokhoz, a történelem értelméhez, ennek a századnak a törvényszerűségeihez, nem pedig kibeszélni magát arra, hogy nem képes tájékozódni. Ha pedig szeretni akart, már régen át kellett volna gondolnia, hogy ml a szerelem és mit igényel az embertől.

Ez az utolsó éjszaka, amikor a sötétbe bámult és hallgatta a Kicsi egyenletes lélegzését, valamennyi közt a legrosszabb volt. Az utóbbi napok testi kimerültsége után a felkorbácsolt szervezetben a tisztánlátás pillanatnyi rohama lett úrrá. De az, amit a tanító ebben a pillanatban látott és megsejtett, nem volt szívderítő. Úgy tűnt neki, hogy már mindenre késő, késő, késő van. Nem volt itt Zuzana, hogy extázisba sodorja, amelyben mindegy az idő, amely meggyőzné, hogy évszázadok sem adhatnak

VIERA SVENKOVA

T ÖRPEFENYÖ

(Részlet a regényből)

Virradatkor letértek az ösvényről és nekivágtak az erdőnek. A köd csaknem tapintható volt. Ahol felszakadozott, a fák között átvillantak a napfény szivárványos csíkjai.

Frissen lépkedtek. Elöl Stefan, fekete gumikabátjában, mögötte a Kicsi könynyű viharkabátban, végül a tanító. Alig győzte az előtte haladók iramát.

A megerőltető életmód már szinte gépekké változtatta őket, nem gondolkodtak, csak gépiesen járlak, ettek és minden adódó alkalommal aludtak, aludtak még állva is. Végre elérték a Fekete Völgyet. Ott kissé összeszedték magukat. Legalábbis azok ketten. Stefan most látta először a fiát, a Kicsi pedig hazaszaladt, azzal a hírrel tért vissza, hogy elvitték a bátyját. A boszszú gondolata hajtotta hát tovább, a völgykatlan másik oldalára, ahol állítólag népes és jól felszerelt partizáncsoport tevékenykedik. A tanítónak már mindegy volt. Legszívesebben ott maradt volna, ahol lakott, ha a helyi parancsnokság nem rendelte volna el minden személy jelentkezését a rendőrségen, és ha a papírjai rendben lettek volna. Az első, akire a Fekete Völgyben kérdezett, Zuzana volt. „Zuzana már nincs itt" — mondta a szigorú néni. — „Elment a sógornőjéhez és a bátyja gyerekeihez. Úgy vélte, Itt már nincs rá szükség." A tanító csalódott volt. Hát nem sejtette, nem jött rá, hogy várnia kell? Most, amikor éppen kialakulóban volt ez a kapcsolat, amely annyi mindent ígért, talán az egész élete jóra

fordulását, új tartalmát, teljességét, most nem lett volna szabad semmi másnak léteznie számára a tanítón kívül, semmiféle sógornőnek, testvérgyerekeknek I A néni gyógynövényekből illatos fürdőt készített neki, annyi fázás, mocsok és nyomorúság után élvezte a testi feloldódást, a pórusok kitágulását. Lenvászon törülközővel dörzsölte végig magát és tele volt vággyal a csíkos párnák közt rá váró álom után. De nem aludt. A szemét se hunyta le. Ismerte ezt az állapotot, az utóbbi években otthon is gyakran átélte. Az álmatlan éjszakákon úgy érezte, hogy semmit sem tud, hogy minden száz lakatra van zárva előle. Fel-alá járkált a fekete éjszaka igézetében, elveszve a saját életében, a közönyös világban. Reggel Júlia gúnyos pillantásával találkozott. Nem tudta őt megérteni. Szerinte este imádkozni kell, és azután eljön az álom, ha csak egy kicsit is akarja az ember, főleg, ha napközben legalább egy kevés testi munkát is végez. Ö maga mindig tökéletesen példázta a léleknek a test fölötti győzelmét. A következő éjszaka megint nem aludt, sőt elfogta az illúzió, hogy már csak hajszálnyira jár az igazságtól, elég összpontosítani és úgy felvillan előtte, mint egy hatalmas máglya lángja. Hány éjszakát virrasztó« így át, de semmi jelt nem kapott. Ellenkezőleg. Felidézte vágyódó pillantását, elszánt odaadását, lázas suttogását, hogy ő, csak ő az első és örökre egyetlen férfi az életében, történjen bármi, abban a pillanatban ő is fütyült a jövőre, abban a pillanatban ő is erős volt. Nem kellett

volna elmennie, .el kellett volna jutniuk a szerelem, a szenvedély a kéj csúcsaira, mielőtt a dolgok megállapodnak körülöttük, mert a környező világ rendje bizonyára hat majd Zuzanára, véget ér a háború és ő mindenre másképpen néz majd, talán rá is, meg erre a mostani megszállottságára. Félt ettől, de nem . ez volt az egyetlen félelem, ami miatt elkerülte az álom.

Fáradtságát vonszolta az őszi reggelben, a meredek lejtőn, várva, mikor ad Stefan Jelt a pihenőre. A völgy mélyén köd feküdt, de fokozatosan előbukkont belőle a malom piros teteje, a füst csíkja. A vízmosásból susogva ereszkedett alá a víz, gyöngyözött a levegőben, és mintha a nyirkos szél felkapná a könnyű cseppeket és ide hajtaná, fel, egészen az erdő szélére, a tanító szinte az arcán érezte őket, aprón, szúrósan, frissítőn.

— Este továbbmegyünk — mondta Stefan. — Ügy indulunk el, hogy még világosban átérjünk a katlan másik oldalára. Ott töltjük az éjszakát.

A tanító elaludt, alighogy leült, aludt, mint a tej.

Estefelé átkeltek a folyón, elérték a vasúti töltést.

— Most nem őrzik minden száz méteren, mint egy évvel ezelőtt — dörmögött a tanító.

— Egy évvel ezelőtt a gárdista uraknak nem volt más dolguk. A városi sétát már unták, hát kijártak a vasút mellé sétálni — nevetett Stefan.

— A sínek meg az orruk előtt robbantak fel — kacsintott a Kicsi. — Nem is egyszer.

A sínekhez értek, egyenként szaladtak át a túloldalra. Előbb a Kicsi, azután Stefan. Utolsónak a tanító. A sínpár közepén megbotlott, elterült, mint egy kis kölyök, a csomagjai szertegurultak. Még fel sem állt, amikor valahonnan lövés dörrent. Berohantald a bozótba. A másik oldalról, a vasút Kanyarodójánál levő dombról golyók süvítettek. A Kicsi egy szikla mögé bukott, feljajdult. Az istenit, ezt bekaptam! Egy ideig még ő is tüzelt, de mikor a nadrágja, a cipője és körülötte a föld is véres lett, elgyengült.

— Fussatok — mondta a tanító Stefannak. — Segíts a Kicsinek, én megpróbállak fedezni titeket.

— Nem - hagyhatjuk itt magát — mondta a Kicsi. — Vagy mind a hárman, vagy senki.

— Szót fogadsz, érted? Ne felejtsd el, hogy a tanítód voltam — mondta a tanító. Már világossá vált, hogy mennyien vannak a túloldalon, és az is, hogy hamarosan körülzárják a sziklákat. Hárman nem jutnak ki innen. — Mentek, érted? Stefan, vidd őt el, hallod? — Úgy parancsolgatott neki, mint kisfiúknak, utoljára a tanító szerepében, akinek mindig igaza kell hogy legyen, ha másképpen nem, hát tekintélyénél fogva. Most rá kell őket bírnia a visszavonulásra, rájuk kell kényszerítenie az akaratát. — Te vagy a felelős az életéért. Más lehetőség nincs, egynek itt kell maradnia! — kimondta, hogy lássák, semmit sem takargat, hogy most nyílt kártyákkal játszik.

Stefan megértette. Némán megszorította a tanító kezét, az állkapcsa rángatózott a dühtől és a tehetetlenségtől, karonfogta a Kicsit, de nemsokára a karjaiban kellett őt vinnie, saját hátával védelmezte ezt a vöröshajú fejet, nem törődve a lentről lövöldözőkkel. Végre eltűntek a sűrű bozótban. Stefan puskája még Tiallatszott egy Ideig, de azután elnémult. — Ez já — mondta magának a tanító —, így helyes, Stefan tegnap látta először a fiát, a Kicsinek pedig élnie kell a bátyja helyett, mindkettejüknek meg kell menekülniük és eljutni a partizáncsoporthoz, ha a túloldalon egyáltalán van valamilyen.

Most pontosan célzott, amilyen meggondoltan csak lehetett, figyelte a fától fáig futkosó kis alakokat, amelyek egyre közelebb lopakodtak, ő maga is változtatta a helyét és több irányból tüzelt, felhasználta a Stefantól tanult cseleket. Legalább egyszer az életben rendesen elvégzek valamit, ha soha semmi se sikerült, most sikerülni kell — mondta fennhangon, haragosan és öngúnnyal. íme egy élet végső és végleges célja: bátor katonaként meghalni, egy értelmetlen élet tökéletesen értelmetlen vége, meddig fog az emberiség ilyen értelmetlen végeket gyártani. Soha életében nem dolgozott Ilyen tisztán az agya, az aknák robbanásai se süketítették meg, nem izgatták fel. Meggondoltan mozgott a vízmosásban, szilárdan tartotta a fegyverét. Mintha ez a vidék, akárha egyetlen lövészárok lenne, erre a védekező harcra készült volna. Lassan haladt, nem engedhette meg, hogy golyó találja el, amíg nem teljesítette a feladatát, amíg azok ketten biztonságba nem érnek. Most szinte a vállán tartotta az időt, akár Atlasz az égboltot. El kell viselnie egy kis ideig azt, amit a Mennybolthordozó örökre kibír.

A nap véresen nyugodott le. A tanítónak izzadság csurgott végig az arcán, bár a szél még mindig frissítő permetet hozott a völgybe zuhogó vízáradatból. Az apró alakok egyre közeledtek, az első gránát robbanása után a domboldalon legurult egy páncélsisak, csengve-bongva ütődött a sziklának, azután már sietni kellett, hogy egy gránát se maradjon kihasználatlan, kár lenne érte. Amikor az utolsót vette kézbe, a szikla fölé ágaskodott, várta az ellenséges golyót, a szeme könnyezett a naptól, egyszerre tudta, hogy a mai szép idő és a véres napnyugta ajándék volt azok számára, akik szerették a napfényt. Megkönnyebbülten lélegzett, teljes tüdővel fogadta be a levegőt.

Fordította: L. Gály Olga