Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-09 / 32. szám
NEM NAGY ÜGY? Sok tekintetben érdekesnek tartom a vitát, a felvetett kérdésről pedig véleményem szerint szükségszerű beszélni. A munkatársi viszony íratlan törvényei minden dolgozó emberre vonatkoznak, ezért jó, ha időnként számot vetünk magunkban, vajon mennyire teszünk eleget ezeknek a törvényeknek. Persze, ezt a számvetést még a Csilla és Imre esetében hasonló ügyek előtt kellene megtennünk. Sok szó esett már arról, milyen a jó munkatárs, és melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek segítik kialakítani és fenntartani a jó munkahelyi légkört. Ezért nem is a munkatársak közötti kapcsolathoz szeretnék szólni, hanem a vezető beosztású dolgozók és a beosztottak munkatársi viszonyához. Vezető beosztásban dolgozom egy nagy üzemben. Hatáskörömbe csak harminc ember tartozik közvetlenül. Ám, ha arra gondolok, hogy minden ember más személyi tulajdonságokkal rendelkezik, a harminc beosztott is éppen elég feladatot ró rám. Helyzetemet nehezíti (vagy könnyíti) az is, hogy a feleségem is a beosztottjaim között van. Ebben a környezetben dolgozom húsz éve, azt mondhatom törzsgárdával, mert nálunk nem divat a munkaerő-vándorlás. Mint említettem, megkönnyíti helyzetem, hogy a feleségemmel együtt dolgozom. Együtt járunk a munkába, egyszerre Jövünk haza, csaknem minden témánk közös, szakmai dolgokban egyetértünk. Talán nem túlzók, ha azt állítom', hogy ezek a tényezők nagyban hozzájárultak harmonikus családi életünk kialakításához, Ugyanakkor nem hallgathatom el azt sem, hogy éppen emiatt (főként a kezdeti időben) meg is nehezült a kapcsolatom munkatársaimmal. Kezdetben bizony kritikus szemmel néztek rám az asszonyok (mert nőkből áll a munkacsoportunk), és nyomban észrevették volna, ha a munkatársi kapcsolatokat kihasználtam volna a házastársi kapcsolatunk javára. Nem tehettem, még ha olykor nehéz is volt a saját feleségemet megróni, nehezebb munkát adni neki, szigorúan betarttatni vele a munkaidőt... Nehéz volt, de megint csak azt állítom, könnyített ’is feladatomon. Mert rajta keresztül mértem le, milyen csoportvezetőre van szüksége egy dolgozó nőnek, többgyermekes anyának. Ha kedveztem valamiben az asszonyoknak, eleinte azért tettem, mert tudtam, hogy az én feleségem is rászorul néha arra, hogy elnézőbb legyek vele szemben, hogy megértsem lelkiállapotát, ha gyermeke éppen betegen fekszik otthon egyedül, vagy napközi otthon hiányában az utcán csavarog ... Nekem tehát könnyű volt megtanulni, hogy mint vezető beosztású dolgozó, egy percre se feledkezzek meg arról, beosztottjaimnak családi problémáik, gondjaik is vannak, és embereknek kell tekintenem őket, nem pedig automata gépalkatrésznek. Lehet, hogy másnak mindez jelentéktelen tényezőnek tűnik. Én mégis hiszem azt, hogy mindez hozzájárul az üzemünkben érezhető jó munkatársi viszonyhoz. Ahhoz, hogy mindenki szereti munkahelyét, nem vágyódnak el innen az emberek, többen már a nyugdíj felé közelednek. S ahhoz, hogy eredményesen dolgozó szocialista munkabrigádunk van, hogy nemcsak a munkahelyen vagyunk jó viszonyban egymással, de együtt örülünk annak is, ha valamelyik fiatalabb szaktárs levizsgázott, ha az idősebbnek unokája született, ha a fiát promoválták, ha valaki újítási javaslatot nyújtott be, vagy valakit kitüntettek. Azt hiszem, húsz-harminc évet egy munkahelyen csakis ilyen körülmények között lehet eltölteni, és azt bátran nevezhetem jó munkahelyi környezetnek. Németi József, Bratislava I 01 > 1» s > Vonal alatt NEM AKAROK VINETU LENNI! Földbegyökerezett о lábam, mégállt a szívverésem, amikor találkoztam Vinetuval. Wem a regény lapjairól, nem a filmvászonról toppant elém, hanem Nővé Zámky-ban (Érsekújvárod), az egyik állomás felé vezető modern utcán próbálgatta nagyobb sebességre ösztökélni a rollerét bizony, mert ez az én Vinetum cingár kis szőke gyerek volt, úgy ötéves forma. Arról, hogy tényleg ez a személyneve, hiteles forrásból értesültem: közvetlenül mellettem álló szülei ezen a néven hívták haza. Nem hagytam annyiba, s dolgom végeztével benéztem az anyakönyvvezetőhöz. Saját szememmel láttam, fehérenfeketén, hogy ezt a kis emberkét valóban ilyen képtelen névvel verte meg az ostoba szülői nagyravágyás. Nomen est omen — mondták nagyon bölcsen a régi rómaiak, ami annyit tesz magyarul, hogy „a név: sors“. Ha nem Is éppenséggel „sors", de kétségtelen, hogy a személynév kihat viselőjére és annak környezetére is. A túlságosan szokatlan, sőt kifejezetten furcsa személynevek gúnyolódásra, sőt durva tréfákra ingerelhetnek egyeseket. Gondoljuk csak el: ezt az újvári fiúcskát mennyi fájó kellemetlenség várja még az életbe Az iskolában már csak e miatt a név miatt „kilóg" majd a közösségből, serdülőkorban a lányok gúnyolódásának a céltáblája lehet (ilyesmiben ■ a bakfisok nagymesterek), és, irgalom atyja ne hagyj el, még elgondolni is. rossz, hogy milyen vesszőfutás várhat egy esetleg félszeg, dib-dáb, netán gyávácsko Vinetura a katonaságnál. Jancsi lehet egy kicsit félénk, Józsi lehet kétbalkezes, Laci pedig begyulladós — megússzák a megszokott ugratásokkal. De egy Vinetu?! A kedves szülők rosszul teszik, sőt vétenek gyermekük ellen, ha ilyen elképesztő neveket aggatnak rájuk. Hagyják meg a regényhősöket és regényhősnőket a könyvek, a filmek világában, ne akarják, hogy a gyerek talmi cslllogású személynévvel tűnjön ki társai közül, hanem azokkal о jó tulajdonságokkal, amelyeket a helyes, gondos, szeretetteljes neveléssel fejlesztenek ki bennük. Orfeusz és Eurüdiké a mitológiában vannak otthon, Aida és Amnerisz о Verdi-operában, Rosita és Carlos Spanyolhonban vagy Dél-Amerikában, Jaqueline és Jeanette Párizsban. Mi itt hazánkban szintén maradjunk csak meg a saját portónkon, s ha valaki mégis érdekes, szépen hangzó, szokatlan névvel akorja megajándékozni gyermekét, választhat klasszikus vagy modern nevet a névtárból. Csak ne olyat, amivel egy életre nevetségessé teheti a saját csemetéjét. Hatvanhat éves. Ebben a korban sokan azt mondják: „Öreg vagyok már, elfáradtam, pihenni szeretnék. Dolgozzanak a fiatalok, mi már megtettük a magunkét, eleget küszködtünk." E- leget ... Tulajdonképpen menynyi is az elég? Viszonylagos fogalom ez. Valaki kevéssel is megelégszik, míg mások a sokat sem tartják elegendőnek, A KIS ÉPÍTŐK Bognárék Gyuszija büszkén lépegetett felfelé a lépcsőn. Hóna alatt egy nagy fehér tégla, szépen bekötve nylonzacskóba. Az áttetsző anyag alatt még nagyobbnak, fehérebbnek és szebbnek is látszott. Tágra nyílt Var-
