Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-07-12 / 28. szám
Négyen a fil'akovói -A (füleki) Kovosmaltból Csányiék örülnek, hogy részt vehettek a találkozón set láttunk a város nevezetességeiből. A mostani városnézés pótolta a mulasztást. Még esti kivilágításban szeretnénk megnézni az új hidat, a várat és a Nemzeti Színház épületét. — Mind a ketten részt vettek a versenyben. Melyikük fejtett meg több kérdést? — Ezt nehéz lenne megállapítani, — felelte mosolyogva Szuja Gyula. — Hiszen az ember nem anyagiasságból játszik, hanem kíváncsiságból, hogy kipróbálja a szerencsét, meg hogy egy kicsit drukkoljon ... és szórakozás közben tanuljon is. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem örülünk az ajándéknak. Szuja Gyuláné elmondotta, hogy egy nagy ládában gondosan őrzi a Dolgozó Nő és a Nö csaknem valamennyi példányszámát. A régebbi lapokat az édesanyjától kapta és fokozatosan azokat is mind elolvasta. Az idén odahaza üdülnek, és valószínűleg jövőre is. Családi házukat építik át. Mindkét nyertes házaspárnak azt kívánjuk, hogy továbbra is kísérje őket a szerencse. GÁL ETA Szuja Gyula és felesége Grossmann I. felvételei Vonal alatt anyagi helyzetüket. Sajnos, általános emberi jellemvonássá vált a hivalkodás, a gőg, és ez közrejátszik az alkoholizmus terjesztésében is. Ha valaki házat épit, mind a fizetett, mind az önkéntes munkást igyekszik elkápráztatni a jó ellátással. Legfőképpen pedig' elegendő alkohollal. Rokonok és munkatársak számára egyaránt legjobb csalétek a pia. Ha ez megvan, nincs hiány segítő kézben. Vajon az újdonsült háztulajdonosok beveszik-e a költségvetésbe az elfogyasztott szeszes ital árát? Érdemes lenne statisztikát készíteni, hogy az építőanyag és munkadij mellett milyen összeget emészt föl a „reprezentációs kiadás"? No, de sebaj, hadd lássa a világ . . . Üzemekben, hivatalokban általánossá vált, hogy egy-egy munkatárs születés- vagy névnapját kollektive megünnepelik. Ez alapjában véve dicséretes lenne, hiszen azt jelenti, hogy az emberek nem úgy állanak helyükön mint a gépek, vagy az Íróasztalok — mereven, egymás iránt közönbösen. A baj ott kezdődik, hogy az ünnepeltek ilyen alkalmakkor igyekeznek „kivágni a rezet“. Bámulatos szakértelemmel válogatják össze a különleges márkájú szeszes italokat, hadd lássák a kollégák, hogy ők tudják, mi a módi. Ha akad a társaságban olyan is, aki nem szokott alkoholt fogyasztani, lehurrogják. Hasztalan szabadkozik a jámbor, beleráncigálják az ivászalba. Elvégre a kollektívához tartozik, ne vonja ki magát semmiből, sőt tanulja meg, hogyan kell azt csinálni. Mire elérkezik az ö születésnapja, ő is kitesz magáért. Elvégre a mi társadalmunkban mindenki megengedheti magának az ilyesmit. Hány ember kóstol bele ilyen alkalmadkor az alkoholmámorba. Megteszi az első lépést, hiszen a munkatársai egyengetik útját. Azután ki ilyen, ki olyan tempóban halad a delirium tremens felé. Mert az üzemi muri az italboltban folytatódik, sőt napirenddé válik, hogy a szakik munkaidő alatt is átruccannak a közeli kocsmába. Az eredmény? Selejttermelés, üzemi baleset, családi perpatvar, karambol és még ki tudja micsoda. Nem mondtam semmi újat. Ez a helyzet évek óta fennáll, és érdekes módon nem változik meg, pedig az ember természetszerűleg mindig újra vágyik. Mi lenne, ha nem illetnék lekicsinylő megjegyzések azt a házépítőt, aki hűsítő itallal vendégeli meg a segítőtársakat? Nem azért teszi mert „sóher, koldus", hanem esetleg nem akar ártani társai egészségének, — és a munka minőségének. Üzemi összejövetel alkalmával száműzni kellene az alkoholt. Pompás vendégséget lehet csapni ételekkel és gyümölcslével is. Mi szükség van az alkoholra? Emeli a hangulatot? Szánalomra méltó ember az, akinek csupán akkor van jókedve ha iszik. Tudjuk, hogy jól élünk, fölösleges márkás palackokkal bizonyítani. Ne magasztaljuk égig azt, aki grúz konyakkal kínál, és ne nézzük le azt, aki nem szeszbarát. Ne vigyük egymást kisértésbe, ne gyaparitsuk az alkoholisták táborát. Alkohol nélkül is szép és gazdag a mi világunk. 'K n fM az igazsághoz Figyelmesen olvasok végig minden újabb vallomást, és szeretnék én is néhány sort Írni az én utamról. Falun nőttem fel. Kiskoromban mint minden „rendes" gyermek, és is jártam hitoktatásra, templomba. Most már a felnőttkor küszöbén állok, sok mindent máshogy látok, értékelek. A pedagógiai iskola növendéke vagyok. Az órákon gyakran vitatkozunk mi is, elsősorban a materialista és az idealista világnézet közti különbségről. Keressük a materialista világszemlélethez vezető utat. Ezért csodálkozom azon, hogy még ma is vannak szülők, — fiatalokra gondolok — akik vallásos világnézetben nevelik gyermeküket, s ezáltal ellentétbe kerülnek az iskolával, a tudomány állításával, vívmányaival, a haladással. Vagyis több lépést tesznek hátra, mint előre. Mire ráébrednek, hogy rossz úton járnak, rendszerint már késő. Késő, mert addigra a fiatal sok tévedésen vergődik keresztül, csalódhat a felnőttekben, elveszítheti a bizalmát szüleivel szemben. Mi, fiatalok tudjuk, hogy nekünk kell tovább építeni az országot, mi vagyunk felelősek az emberiség, a világ további sorsának alakulásáért. Ez a tudat pedig óriási felelősséget ró ránk, amit ki-ki tehetsége szerint érez át. És így kerülök vissza újra a valláshoz: Mert ha a haladásról esik szó, akkor a vallást azonnal elvetem, hiszen ez a haladás legelemibb kerékkötője. Én eleinte nem is ilyen tudatosan szakítottam a vallással. Inkább úgy kezdődött, hogy untam az egyhangú, semmi újat nem mondó prédikációkat, a templom hideg, dermesztő légkörét, inkább ültem volna otthon, a meleg szobában. S amikor ezt szüleim tudomására adtam, édesapám azonnal megértette, pártfogásába vett, s többé nem is kényszeritettek erre. Eleinte az ismerős öreg nénik szóvá tették, sőt szóbeszéd tárgya is lettem. De ez is elmúlt, elég hamar. Fiatal vagyok, nem éltem át a háborút. Ebből következik az is, hogy szüleim nem voltak földhözragadt szegény emberek, amikor születtem. Szüleimtől mindent megkaptam, amire szükségem volt. Ezért arra sem volt szükségem, hogy imádkozzam, hogy földöntúli lénytől várjak segítséget, könyörületet. Ezzel ellentétben megtanultam tisztelni a dolgos embereket, a teremtő, alkotó erőt, a fejlődés, a haladás fáklyavivőit. És természetesen meggyőződésem, hogy a világ anyagi, hogy azt mi formáljuk, és a fejlődés mindig csak előremutató lehet. Túl fiatal vagyok még, talán nem is mondhatom el magamról, hogy már kialakult a világnézetem, hogy már nincsenek kételyeim, hogy minden kérdést tisztáztam magamban. De azt biztosan érzem, hogy jó úton járok, hogy szüleim és tanítóim jó tanácsokkal látnak el, s az én utam az igazsághoz töretlen volt. Kiss Erika, Dvory nad 2itavou (Udvard)
