Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-16 / 3. szám

ALBERTO JACOMETTI

ALBERTO MORAVIA

En és o vőlegényem, Vittorio, kitaláltunk egy játékot. Csak magunknak: a közhely-vadászatot. így kezdődött. Egy napon Vittorio azt mondta:

— Hiába, csak egy anya érthet meg bizonyos dolgokat.

Nem tudom, miért, hirtelen felcsattantam:

— Ez közhely.

— Miért volna közhely?

— Gondolj egy pillanatra a te anyádra, aztán mondd meg, nincs-e igazam.

— De én nem a saját anyámról beszéltem.

— Mindegy. Ha nincs valamiről semmi olyan mondanivalód, amiről biztos vagy, hogy eredeti, jobb, ha nem mondasz semmit.

— Inkább hallgassak?

— Ne hallgass. De igyekezz teljesen jelentéktelen dolgokról beszélni.

— Például.

— Tudom is én: ma csütörtök van, az ég kék; hideg van; délután öt óra van.

— Értem. De bizonyos vagy benne, hogy t e sohasem beszélsz közhelyekben?

— Egyáltalán nem. Egyébként felszólítlak, hogy mindig javíts ki, valahányszor közhely szalad ki a szájamon.

így kezdődött a játék. Eleinte Vittorio állt rosszabbul. Már csak azért is, mivel mind a ketten ugyanabban a minisztériumban dolgozunk, és én három egyetemi évvel, amelyet az irodalmi fakultáson töltöttem, előnyben vagyok vele szemben: nekem a nyelvi problémákhoz kifinomodott a hallásom. Mint a nyári legyek azokon a gumírozott papírcsíkokon, amelyeket mostanság a vidéki trafikokban használnak, a közhelyek és az előregyártott mondatok úgy tapadtak rajokban Vittorio beszédéhez. Nem ^ győztem rajtakapni: „Állj!: kispolgári kifejezés. Vigyázz: vezércikk-ízű jelszó. Újra visszaestél: sznobisztikus-nagyvilági beszédmodor. Na, már megint: bürokrata nyelvezet. Joj, jaj: politikai zsargon formula." Elkeseredve ettől az akadályversennyé változott beszélgetéstől, végül is Vittorio követte a tanácsomat, és mindinkább funkcionális mondatokkal fejezte ki magát. A velem folytatott beszélgetése így efféle mondatok sorozatává vált: „Ma csütörtök van. Az ég kék. Hideg van. Délután öt óra van." Unatkoztam, de nem tehettem szemrehányást neki, mert én terrorizáltam őt, én

kezdeményeztem, hogy a beszédét egy sereg jelentéktelen állításra korlátozza, így ment ez egy ideig, aztán megértettem, hogy Vittorio, amíg közhelyekkel fejezte ki magát, úgy látszott, mintha szeretne engem, most pedig, mióta funkcionálisan beszél, ki tudja, miért, egyre hidegebb és távolabb lesz. Egy szép napon aztán nem bírtam legyőzni magamban a sötét féltékenységet, ami kínzott, és azt mondtam neki:

— Ide hallgass. A te szívedet egy másik nő bitorolja.

— Most ki beszél közhelyekben?

— Lehet, hogy közhely, de ez az igazság.

— Miféle igazság? A San Remó-i dalfesztiválon hangzanak el ilyesfajta igazságok.

— Borzasztó banális.

— Vittorio, felelj erre a kérdésre: Képes vagy még emberi melegségre, vagy a szíved már teljesen jéggé vált?

— Ponyva.

— Vittorio, ne tréfálj: számomra ez élet vagy halál kérdése.

— Romantikus vagy.

— Vittorio, valid be: te tudat alatt gyűlölsz engem.

— Érzelgős pszichologizólás.

— Vittorio, ne taszíts a kétségbeesésbe.

— Melodramatikus.

— A végén még valami meggondolatlanságra ragadtatom el magam.

— A bűnügyi krónika zsurnalisztastílusa.

Bosszút állt. Ettől a naptól kezdve mindinkább elvesztettem a talajt a lábam alól, és többé nem is tértem magamhoz. Igen, mert miután még néhány hónapig kíméletlenül gyomláltam a stílusát, egyszerre csak rájöttem, hogy én is rabja vagyok a közhelyeknek. A különbség közte és köztem csak abban volt, hogy nála a közhelyek a közéletre vonatkoztak: politikára, társadalomra, kultúrára, munkára. Ezzel szemben nálam a magánéletre, vagy ahogyan közhelyesen, szokványosán mondani szokás: a szívügyekre. Nem volt kétséges; amint szerelemről beszéltünk, nemcsak, hogy úgy fűztem a legkészebb, a legelcsépeltebb frázisokat, egyiket a másik után, mint a gyöngyszemeket; de még ezek a csinált mondatok tetszettek is nekem, magamra ismertem bennük, s a kifejezés pillanatában egyenesen

a legmegalapozottabban valódiaknak éreztem őket.

Egyikén ezeknek a kétségbeesett estéknek, elhatároztam, hogy döntésre viszem a dolgot. Vlttorionak választania kell: vagy én ... vagy az a nő, aki kétségkívül már-már elfoglalja a helyemet a szívében. Nálam van a lakásának a kulcsa, beosontam hozzá, leültem a nappalijában. Este volt, nem gyújtottam villanyt, azt gondoltam, ha belép, úgy talál rám a félhomályban, mint egy hallgatag és mozdulatlan kísérteire; mint arra a kísértetre, aki voltam számára, és aki tudtam, hogy ezentúl nem leszek többé. Erre a gondolatra hevesen sírva fakadtam, sajnáltam is magam, meg dühös is voltam, mert előre láttam, hogy ez alkalommal sem fogom kikerülni a ponyvák stílusát. Azután arra gondoltam, ha a szerelem — amint látszik — arra van ítélve, hogy konvencionális legyen, kárpótlásképpen a tett nem lehet konvencionális semmi esetre sem, amenynyiben közvetlenül az érzelem mélységéből fakad. A szavakat bárki képes kimondani. Ám kevesen cselekszenek, és mindenki csak a maga módján. De mifajta cselekvés legyen ez? Zokogva, a már sűrű homályban, azt gondoltam magamban, hogy az öngyilkosság lenne az egyedüli tett, ami megfelelne annak a helyzetnek, amiben vagyok. Igen, csak ha megölöm magam, tudom bebizonyítani Vlttorionak, de saját magamnak is, hogy az én szerelmem, ha közhelyekkel fejezte Is ki magát, mégiscsak őszinte és valódi. Pontosabban, mivel a célom nem az volt, hogy meghaljak, hanem hogy meggyőzzek, meg kell elégednem az öngyilkosság kísérletével. De komolyan kell megkísérelnem, minden fenntartás nélkül. Olyan komolysággal, amely a negyven napon belül gyógyuló gyomormosásig, lábtörlésig, pisztolylövésig terjéd.

Már jó Ideje felkészültem erre a lehetőségre, A táskámban volt a revolverem és egy tubus altatószer. Először is, még mindig a sötétben ülve, megragadtam a kis rövid, súlyos pisztolyt, és a szivem alá, a bordámnak szegeztem. Képzeletbeli szememmel azonnal láttam magamat, hanyatt fekve, a blú-. zom csupa vér, kezemben még mindig a revolver. De voltak bizonyos kellemetlenségek: először is annak a veszélye, hogy a vérveszteségtől meghalok, ha Vittorio, amint szokott, késlekedne. Másodszor ki biztosít arról, hogy ahová a pisztolycsövet irányítottam, nem valami életfontosságú szerv. Visszatettem a pisztolyt a táskámba, és még mindig a sötétben mesterkedve, elővettem a tubust az altatókkal, tapogatózva kiöntöttem az asztalkán levő kancsóból a vizet egy pohárba, lecsavartam a tubus fedelét ... De akkor rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom, mennyi a halálos dózis, és mennyi, mondjuk az, ami csak elkábít. Egyszóval — a tubus csatlakozott a pisztolyhoz a táskám mélyén. Ebben a pillanatban a bejárat felől hallani lehetett, hogy nyílik az ajtó.

Vittorio, mert ő volt az, bekukkantott az előszobából, a fény kissé rám esett; ő meglátott, és meglepetten felkiáltott:

— Te vagy az? Ugyan, mit csinálsz itt a sötétben?

Síri hangon válaszoltam, akárcsak valami kísértet:

— Vittorio, ez így nem mehet tovább.

— Előregyártott frázisok.

— Vittorio, az én életem már nem élet.

— Közhely.

— Vittorio, Isten veled, az én vérem a fejedre hull vissza.

Felálltam, egyenesen a fürdőszobába mentem, kulcsra zártam az ajtót, felgyújtottam a villanyt. Az ablak ki volt tárva, a második emeleten voltunk, szerettem volna levetni magam: tudtam, ha talpra esem, egy virágágyra zuhanok, és legrosszabb esetben o lábamat törhetem csak ki. Az iskolában rúdugró bajnok vdltam, ehhez értettem. Könnycfztatta arccal az ablakhoz léptem, kihajoltam, hogy felmérjem a magasságot. Ekkor, éppen abban a pillanatban, amikor ki akartam ugrani, az ablakpárkány márványán megpillantottam egy képeslapot, amelyben képregények voltak. Bizonyára Vittorio szobalánya, aki, mint tudtam, falta ezeket, hagyta ott. De maga Vittorio is bevallotta nekem egyszer, hogy a képregény az ő nagy, bár titkolt és szégyenteljes szenvedélye, A borítólapon egy fénykép volt. A hősnő, szép, barna, jól fésült lány, ablakpárkányon állt, és szájából a következő ponyvaízű mondat hangzik el: „Isten veled, gondolj rám néha." A lány mögött, a nyitott ajtóban riadt fiatalember képe. A fiú így szól: „Gilda, az Isten szerelmére, mit teszel, megőrültél?" Csak egy pillanatig tartott, az a pillanat azonban, mint mondani szokás, egy egész élet perspektíváját ölelte fel. Azután leléptem a párkányról, és nem törődve azzal, hogy Vittorio gz ajtón dörömböl, a tükör elé álltam és belenéztem. Szóval — gondoltam — még a legmélyebben átérzett és legvalódibb cselekedet is végül nem egyéb, csak paródia; a legőszintébb halálvágy is nélkülözi a hitelességet. Néhány pillanatig pedig azt mondtam:

— Vége a játéknak.

— Milyen játéknak?

— A közhelyek játékának. Ezentúl úgy beszélünk, ahogyan jön, és úgy is cselekszünk.

Döbbenten nézett rám. En pedig átöleltem és befejezésül ezt mondtam:

— Két szegény ördög vagyunk, akik napilapokon, ponyván, tévén, rádión, filmen és konzumregényeken nőttünk fel. Ismerjük ezt el végre, törődjünk bele, és ne gondoljunk rá többet.

Mágori Erzsébet fordítása

volt, amilyen: munka és ismét csak munka, aztán este egy fél óra vagy egy óra nyugalom, könyveket olvasott fel nekem, aztán elérkezett a lefekvés ideje. Hétfőtől szombatig. Vasárnap a délelőtti mise hozott változatosságot: félórás séta nyáron, és télen is, ha nem volt hó (ha volt hó — isten áldása —, akkor fedeles kocsin mentünk, úgy nézegettünk kifelé a járókelőkre, mint valami barlang torkából), aztán egy óra a mise — és milyen-hideg volt télen ott álldogálni a padló cementkockáin —, és végül megint egy fél óra, míg hazavonultunk. Ezzel a vasárnap véget ért.

épeSAi/wi

Színházba, mikor még fiatalabb volt, talán csak eljutott évente egyszer vagy kétszer, moziba soha. Harminchárom éves volt, mikor születtem, nem volt öreg. De Grampában lakott már több mint négy éve, és a grampai élet olyan

Milyen élet volt ez?

Időnként jött egy verklis vagy egy harmonikás: milyen szórakozás volt ez? Nyekergették öt-tíz percig, amíg a házból ki nem jött valaki a néhány fillérrel, aztán odébbálltak.

A rizshántolónők szombatonként táncoltak a szérűn, ő soha nem ment oda.

Igaz, hallgatta a madarak csicsergését. És talán ez volt a legnagyobb szórakozása huszonöt éven keresztül: se varrónő, se üzletjárás, se sétifikálás, se tenger, se hegyvidék, nyáron se. A munka. A férj. A gyerekek. A csillagok. Ha éjszaka felébredt, a csalogány trillázása a kertben. Es a szél, az eső, a hó és a napsütés.

Mindaz a jó, amit a természet nyújt nekünk, de hát érjétek be ezzel, ti, derék, igénytelen, szerény emberek!

Mégsem hallottam soha panaszkodni, lehetséges még az is, hogy más örömökre, szórakozásra, pihenésre nem is gondolt egyáltalán.

Könnyű azt mondani: másfajta emberek voltak; vagy azt: más idők; és kötelességről, belenyugvásról szónokolni. A nők, úgy mondják, hetven, nyolcvan évvel ezelőtt még tudtak a családjuknak élni. Szép kis férfi-kifogás, jó kifogás azoknak, akik századokon keresztül rabszolgaságra ítélték az emberiség felét.

Nagy dolog a vallás — mondják ugyanezek, még ha ateisták Is —, kitűnő eszköze a parancsolásnak, a saját, zavartalan kényelmünk biztosításának.

Ami a vallást illeti, anyám mélyen vallásos volt, de világos fejjel, nem bigott módon, Ily kevéssé iskolázott aszszonytól meglepő ítélőképességgel és rostálókészséggel. Vallásos volt, de ha a vallás túllépett a határán, hogy idegen területre taposson, anyám Istenhez, a nagy bíróhoz fordult; és Isten minden bizonnyal rámosolygott, hiszen lelkiismerete mindig tiszta volt, még negyvenhatban is, amikor már hetvenhét éves korában, rám szavazott, a szocialistára, a legcsekélyebb habozás nélkül, és ugyanezt tette ötvenegyben és ötvenháromban, nyolcvanadik évén túl, az ezerkilencszóznegyvenkilences híres egyházi kiátkozás után.

Apám nagyjából ugyanolyan volt, mint a többi férfi, nem jobb, nem is rosszabb, minden hibájával, erényével együtt — mindenekelőtt becsületes volt —, családjának élő, de hirtelen haragú. Egyik első könyvemben írtam a Cordiók vörös dühéről: apámra gondoltam és egy kicsit ránk is, mert a lobbanékonyságot mi is örököltük az apai vérrel.

Talán évenként egyszer tört ki csak rajta, talán még ritkábban, bár a nyu»