Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-06-14 / 24. szám

élelmen kívül nem jutott többre a keresetéből. Ami­kor megnősült, felesége szoba-konyhás lakásban szülte a gyerekeket. A szoba kicsi volt — a gyere­kek szaporodtak, de bizony nem volt miből a házhoz toldani. Közbe jött a háború is, s az ezt követő ne­héz évek. S amikor 1949-ben Doborpusztán felvető­dött a közös gazdálkodás lehetősége — első volt, aki meglátta benne sorsának könnyebbülését. Pedig ekkor még ez sem jelentett könnyebb mun­kát, mint amit a nagygazda földjén kellett végezni. Sőt, talán még nehezebb is volt, mert hiába kapták meg közös gazdálkodásra a kisajátított földet — nem volt mivel megművelni, mit a földbe vetni. De ez mégis az övék volt, nem parancsszóra, hanem saját belátásuk, határozatuk szerint cselekedtek. 1951-ben hozzájuk csatlakoztak a nagylúcsi parasztok is. A szövetkezetnek ökre, lova, ekéje, vetőmagja lett. Am hiába volt meg a jóakarat, az igyekezet — a föld sovány volt, kevés termést adott. Az állatok legyengülten, takarmányhiányban szenvedve álltak az istállóban. S így bizony nem volt, ami jövedelmez­zen, sokszor hónapok teltek el fizetés nélkül. A fél­hektár háztáji ekkor sokat segített. Megtermett rajta az aprójószágnak való, s minden zöldség, ami a konyhára kellett. S így, ha egy-egy hónapban késett is a fizetés, még mindig jobb volt, mintha a nagy­gazdától kellett volna várni a havi bért. ' Ahogy teltek az évek, úgy javult a termelési ered­mény is. Milyen öröm volt, amikor megjelent az első traktor, s utána az önkötözőgép!... A gépi munka iránt érzett bizalmatlanság úgy tűnt el, mint a reggeli napfény nyomán a harmat. Kaptak mór jó műtrágyát is, értékes vetőmagot. S a föld ezt a bőkezűséget gazdag terméssel jutalmazta. — Életem legboldogabb napjai közé tartozik az a nap is, amikor először kaptunk osztalékot. Nem sokat kerestünk havonta, egy munkaegységért alig kaptunk nyolc koronát, s bizony másfél munkaegységnél töb­bet naponta csak az állattenyésztők tudtak meg­keresni. S így a havi fizetésünk sem volt több ötszáz koronánál. Év végén, amikor megkaptuk a munka­egység értékének a másik felét — nagy volt a szövet­kezeti tagok öröme. Mi, hatezer koronát kaptunk — ennyi pénzt eddig még nem is láttam együtt! emlékszik vissza a kezdetre Mórocz bácsi. Volt már miből egy szobával bővíteni a házat, megvenni a mosógépet, a gyerekeknek ruhát, cipőt, játékot. Az utolsó tíz évben nagy léptekkel haladt előre a Lúc na Ostrove-i (nagylúcsi) szövetkezet. A termelési eredmény évről évre javult. Gazdagodott a szövetke­zet — gazdag lett a tagság is. A nádfedeles kunyhók helyébe „paloták" kerültek, az istállók helyét pedig a garázsok foglalták el. Ma már könnyebb azt meg­számolni, kinek nincs még autója, mint azt, kinek van. Móroczék nem építettek új házat, ahogy a gyerekek szaporodtak, úgy toldották meg egy-egy szobával a régit. Korszerűsítették, gépesítették. Megfelelt a követelményeknek. Aztán a gyerekek egymás után hagyták el a családi fészket, saját kezükkel maguk­nak teremtették meg otthonukat. A hat gyerek közül négy a szövetkezetben keresett megélhetést. Rájuk már más sors várt, mint apjukra, nagyapjukra. Mind a négyen olyan családi házat építettek maguknak, amilyenre csak a földesúrnak tellett volnál... A leg­idősebb fiának Bratislavában, a legkisebb lányának pedig Dun. Stredán (Dunaszerdahelyen). van szövet­kezeti lakása. — Most már üres, csendes lett a ház. Csak a hét végén és a nyári hónapokban van tele újra gyerme­kekkel az udvar. A húsz unoka közül mindig akad, aki fölkeres minket — mondja meleg hangon Mórocz mama. Mórocz bácsi már nyolcadik éve gondozza a szö­vetkezet növendékóllatait. Még másfél év van hátra a nyugdíjazásig. A garast már nem kell a fogukhoz verni, mint valamikor régen. Mindenük megvan, ami­re szükségük lehet — jövedelmükből még a gyerme­keknek, unokáknak is jut. A szórakozásra, utazásra sem sajnálják a pénzt. Jártak már a Szovjetunióban, Németországban, Magyarországon. Az öregségtől sem kell félniük. Az is biztosítva van. A nyugdíjból, ami Mórocz bácsira vár, nyugodtan megélhetnek Huszonöt évvel ezelőtt Mórocz bácsi — s vele együtt számtalan föld nélküli nincstelen — vágyai föl sem értek eddig. Jobb életről ábrándoztok, de hogy ez ilyen hamar, s ilyen gazdagon valóra is váljon, azt még remélni sem merték. Tavaly, amikor szövetkezetük megkapta a „Munkaérdemrendet" és elnyerték az ötödik ötéves terv vörös zászlaját, a nyolc alapító tag közül о hat, aki még életben van — sírt örömében, ök tudták igazán, mit jelent ez az elisme­rés, ez a magas fokú állami kitüntetés ... H. ZSEBIK SAROLTA (kevesebb mint 1 %), a beteg­ség tartós következményekkel jár. Ezért fontos, ha a kullancs­csípés után vagy nyers tej ivá­­sa után influenza tünetei lép­nek fel, keressük fel az orvost. Hogyan lehet védekezni ezzel a kellemetlen ragályos . beteg­séggel szemben? A vírus kör­forgásának bonyolultsága kor­látozza a hatásos beavatkozás lehetőségét. Az emberek sze­mélyes védelme a kullancsokat elűző szerekkel vagy legegy­szerűbben a ruházat, fehérnemű és test alapos átvizsgálásával és az összes rászívódott kul­lancs idejében történő eltávo­lításával lehetséges. A gazda­sági állatok (tehenek, kecskék, juhok) beoltásával csökken az emberek fertőzésének száma, amit a nyers tej ivása okozhat és egyidejűleg részlegesen fél­beszakad a vírus körforgása, mert ilyen állatokon a kullan­csok már nem fertőződhetnek meg. A legalkalmasabb védőszer a fertőzésnek kitett emberek beoltása. Megállapították, hogy az ellenanyagok, amelyek a kullancsenkephalitis vírusa ál­tali fertőzésnél keletkeznek, védenek az ismételt megbete­gedés ellen. A betegségen át­esett és az ellenanyagokkal rendelkező emberek vérsavójá­nak passzív beadása a kezdő stádiumban lévő pácienseknél enyhíti a betegség lefolyását, de nem alkalmas szélesebb körű használatra. A leghatáso­sabb a legyengített vírussal való beoltás, amely nem okoz kárt a beoltott szervezetében, de közben a vírus ellen védő ellenanyagok képzésére kény­szeríti. Az SZTA Víruskutató Intézete kutatóinak sok évi szí­vós laboratóriumi munka után sikerült előállítani olyan le­gyengített, Langat vírusnak el­nevezett vírus variánst, amely alkalmas nemcsak a gazdasági állatok, de az emberek védő­oltására is. A gazdasági állatok és emberek kísérleti beoltása eddigi eredményei nagyon ígé­retesek és a külföldi vírus­kutatók nagy érdeklődését kel­tették fel. Dr. Ján Kazár, CSc., az SZTA Víruskutató Intézetének dolgozója ií(H az igazsághoz Az ankét során érdekes vallomásokat olvas­tam fiataloktól, idősebbektől egyaránt. Ami engem írásra késztet, az a mi kor­osztályunk sajátságos helyzetének érzékelteté­se. Azt hiszem, éppen ezt a korosztályt kép­viselők mondanának tanulságos történeteket arról, mennyi kétely, vívódás, csalódás és bizalomvesztés árán jutottak el a materialista meggyőződéshez. Ez a korosztály a mai har­minc év körüliek nemzedéke. Mi, szüléinktől többnyire vallásos világnéze­tet kaptunk „örökségbe“. Amikor iskolába kezdtünk járni, a tantárgyakon keresztül meg­ismerkedtünk a tudomány alapjaival, a világ keletkezésével, az emberiség fejlődésével, ennek keretében a vallás kialakulásával, for­máival, s ez mind alakította világnézetünket. Csakhogy emellett vallásoktatásban is része­sítettek bennünket, és szabad időnk nagy részét a vallásgyakorlás különféle formái töl­tötték ki. En sem voltam kivétel. Vasárnaponként fel­vettem a legszebb ruhám, és templomba men­tem. Szüleim parancsára. Nem ellenkeztem soha, de nem is érdekelt különösképpen. Anyám inkább csak szokásból küldött bennün­ket templomba. Apám nagyon vallásos volt. Mégsem lettem olyan ember, amilyet szere­tett volna belőlem nevelni. Nagyon korán sza­kítottam a vallással, s bár a materialista meg­győződésig jóval később jutottam el, gyermek­koromtól ez az út volt számomra járhatóbb. Nehéz volna megmondani, mi volt a döntő tényező, ami erre az útra téritett. Az iskola, a barátok, egy-egy jó tanítóm emléke, az ol­vasmányaim, anyám „életszagú“ filozófiája — talán mindez együttesen. Tudom, apámnak sokáig fájt, hogy négy gyermeke közül végül is mindegyik szakított a vallással, de ezt-a,.íej­­lődést a mai fejlett társadalmunkban, emberi közösségünkben törvényszerűnek tartom. S nemcsak törvényszerűnek, hanem egyben elkerülhetetlennek is. Mert lehetetlen, hogy a mai fiatalok, akik általános ismeretekkel, tu­dással felvértezve kerülnek ki az életbe, akik előtt a megismerés minden kapuja nyitva van, — lehetetlen, hogy sötétségben éljenek, több ezer éves dogmákban higgyenek, és ne az emberiség és a világ egyetemes fejlődésében. Sokan azt mondták, mindegy, hogy miben hisz valaki, fontos, hogy a munkáját elvégezte, így is hasznos tagja lehet a társadalomnak, az emberiségnek. Ez, szerintem téves nézet, mert a belső meggyőződésünk, a világnézetünk mindenkor meghatározza cselekedeteinket, kapcsolatainkat a külvilággal, embertársaink­kal, életcélunkat... S még egy lényeges moz­zanat: minden ember célja szerintem a boldog, szabad emberi élet... S vajon a vallásos ember, aki minden cselekedetét isten akaratá­nak rendeli alá, aki a büntetés vagy bünhődés félelmétől erkölcsi korlátok közé szorul, — mennyire szabad és boldog ember? Boldog csakis az lehet, aki nem egy földöntúli lény parancsára cselekszik jót, hanem saját erkölcsi meggyőződése diktálja cselekedeteit, — és máshogy viselkedni, dolgozni, élni képtelen, mert akkor meghasonlik önmagával, a belső énjével. Én pedig nem tudom elképzelni, hogy az életet érintő minden kérdésben ne legyek egészen tisztában önmagámmal. Ez a lelki egyensúly a boldog emberi élet alapja. HORVATH IRÉN, pedagógus

Next

/
Oldalképek
Tartalom