Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-09 / 2. szám

ALBERTO JACOMETTI

Szegeden, ezerkilencszáztizenháromban születtem. Szüleim munkésemberek voltak. Édesanyám dolgozni járt Szegedre a kendergyárba, apám íiákeros volt, mint ahogy akkor a kocsisokat hívták. Sokszor visszagondolok a gyermekkoromra és a régi Horthy-rezsimre. Soha nem felejtettem el, már az elemi iskolában számon tartották, hogy melyik gyermeknek kik voltak a szülei és milyen cipőben és ruhában ment iskolába. Sajnos a mezítlábas gyerekek csak a hátsó padokban ülhettek, mert a tanító néni nem bírta elöl látni és szagolni a szegény gyerekek szagát. Bármilyen jól is tanult a szegény gyerek, csak a hátsó padokban volt a helye. Hát én is közéjük tartoztam. Megmaradt egy iskolai csoportképem a negyedik osztályból. Összekötött kis copfjaimmal ülök, mezítláb a sor szélén. A tanító néni először jól megrángatta a copfjaimat, mivel tudtam, hogy ma fényképezés lesz és mégis mezítláb jöttem iskolába. De mit tehettem, mikor nem volt otthon sem cipőm. Anyámnak meg pénze éppen akkor nem volt cipőt venni. Sok ilyen kis epizód jut az eszembe ma, amikor boldogan nézem kis unokámat, hogy milyen szépen öltöztetve jár ma az ötödik osztályba.

Sokan kérdezik tőlem, hogyan is tudok ilyen életkedvvel 60 éves koromban ennyit dolgozni? Azért, mert ez a rendszer nekem csak jót adott — felelem.

Aki végigélte volna az én életemet, az úgy tudna dolgozni és gondolkodni, mint én.

1927-ben meghalt az édesanyám, én akkor 13 éves voltam. Nekem is, mint a velem egykorúaknak, dolgozni kellett mennem. A gyárba mentem. Kicsi is voltam, sovány is, hát el lehet gondolni, hogy keveset kerestem. Heti nyolc pengő fizetésből mit is tudtam venni?!

Apám kórházba került, két éven belül a nővérem is meghalt. Így ott maradtam egyedül, a rokonok segítségére voltam rászorulva. Hol az egyik, hol a másik rokon könyörült meg rajtam, Így ide-oda vetődtem, mint a vándormadár. Így kerültem tizenhét éves koromban Budapestre, egy bankigazgató két gyermeke mellé pesztonkának. Budapesten ismerkedtem meg férjemmel is. Tizennyolc éves koromban men-.* tem férjhez. Amikor megszerettük egymást, nem is tudtam, ml az, hogy kommunista. Talán ezt a szót a férjem szájából hallottam először. Férjem kijelentette, megesküszünk, de csak polgárilag, mert ő a papokat ki nem állhatja. Gondoltam, nekem mindegy, hogy hol esküszünk, csak már legyen otthonom. 1933-ban megesküdtünk Budapesten a VI. kerületi anyakönyvvezetőnél. Eleinte nem tudtam, hogy a férjem munka után hová, merre jár. Este, mikor hazajött, kérdeztem tőle, hol voltál? Azt

felelte, a sütők szakosztályában. Én is eljártam dolgozni, mert albérletben laktunk egy kis cselédszobában. Dolgozni kellett, hogy először lakást, azután bútort vegyünk. Nem értem én rá azzal sokat törődni, hogy az uram délután és este merre jár. Egyszer csak látom, hogy a kezében egy folyóirat van, a neve Szocializmus. Kérdezem tőle, hát ez milyen újság? Azt mondja, minden munkás, aki a jobb sorsért harcol, csak a Szocializmust olvassa. Gondoltam magamban, tőlem olvashatod, engem ez nem érdekel. Esténként megkérdeztem: már megint hol jártál? Gyűlésen, felelte. Én meg csak mérgelődtem, hogy ők

csak örökké gyűléseznek, nem ér rá soha velem is foglalkozni. Azután beszélt nekem Marxról, Engelsről, Leninről.

Én mindig azt hittem, ezek az ő barátai, akikkel együtt gyűléseznek. Egyszer azzal a hírrel jött haza a munkából, hogy elbocsátották a pékségből. Kérdeztem, miért, hát mit csináltál?

Tudod, sokat beszéltem a pékségben a munkásoknak a kizsákmányolókról és a főnök azt mondta, hogy kommunista vagyok. Rontom az üzemben a munkamenetet, és ezért elbocsájt. Én akkor megkérdeztem tőle, hát kik azok a kommunisták. Azok rossz emberek, ha ezért téged elbocsájtanak. Akkor kezdődött az én igazi tanulásom. A férjem látta, hogy érdekelni kezd, amit nekem elmond, Így bátrabban kezdett nekem a kommunistákról beszélni. Egyszer megmondta, hogy 6 a kommunistákkal együtt dolgozik, éjjel gyűlésekre jár. Azt mondta, jó lesz, ha keresünk egy házmesterséget, mert soha sem lehet tudni, vele mi történik és nekem legyen miből megélnem. Rajta is tudok majd segíteni, ha szüksége lesz rá. 1937-ben a Pusztaszeri úton találtunk is egy házmesterséget . . . Hogy ez az elgondolás milyen jó volt, erre csak akkor jöttem rá, mikor a férjemet egymás után elbocsájtották a munkahelyekről, és nekem kellett a házmesterségből fenntartani magunkat.

1938-ban Hitler megkezdte a felvidéki

bevonulást. Vettünk egy nagy rádiót, esténként a férjem barátai is hozzánk szállingóztak és együtt hallgattuk a moszkvai magyar adást. Én először nem is tudtam megérteni, mit is akarnak ezek az emberek. Az éjjeli adásokból lassan kezdtem megérteni az elgondolásukat. Hogy ők ezektől az elvtársaktól várják a szegény munkásembereknek az elnyomatás alól való felszabadítását.

Hát ez a megértés nagyon sok álmatlan éjszakámba került. A férjem bekapcsolódott a kommunisták földalatti mozgalmába. Olyan időszak kezdődött életünkben, amelyet soha sem lehet elfelejteni. Férjem,

a barátaival együtt fekete listára került, ami azt jelentette, hogy rendőri felügyelet alá, és vele jómagam is. Férjemnek hetenként a Mosoni úti fegyházban kellett jelentkeznie, nekem sem villamossal, sem moziba, tömeg közé nem volt szabad mennem. Megkezdődtek lakásunkban az éjjeli házkutatások. Mindig röpcédulákat kerestek. Férjem 1940-ben lebukott, a zsebében megtalálták az Internacionálét, amit a mi lakásunkban gépeltek le. A régi Erika Írógépet elvitték a detektívek, egyben a rádiónkat is, azt mondták, a büdös kommunistáknak csak azért kell ilyen nagy rádió, mert ezzel hallgatják a moszkvai adást.

Akinél egyszer éjjeli házkutatás volt, az nem felejtheti el soha. A szekrényekből mindent a földre dobálnak, az ember legbizalmasabb levelét is elolvassák, és tiltakozni nem lehet, mert a pofonok gyorsan repülnek.

Így kezdődött az én fiatal életem a Mosoni fegyház és a Zrínyi utcai rendőrfőkapitányság között. Gondoskodtak arról, hogy minden fogda tele legyen. Schönherz Zoltán 1942-ben bukott le. Férjem aznap nem volt otthon, éjjel tizenegykor jött haza. Alighogy hazaérkezett, utána szólt a kapucsengő. Kimentem, azt hittem valamelyik lakó jön haza. Az a nagy fekete autó állt ott, mindjárt tudtam, hogy a férjemért jöttek. Elvitték, szerencsére házkutatás nem volt. Ahogy elmentek, összeszedtem a pincében eldugott folyóiratokat, röpcédulákat. Éjjel elástam a kertben. Nem tudtam, ml fog történni, ezért úgy gondoltam, ha vissza is jönnek, ne találjanak meg semmit. Másnap elmentem az elvtársakhoz, mindenütt csak az asszonyok voltak otthon. Megbeszéltük, hogy várunk még egy pár napot és utána elmegyünk a Mosonlba érdeklődni. Sajnos hiába is kerestük a férjünket, egyik helyről a másikra küldözgettek bennünket, rthol sem találtuk Őket. A Hadik laktanyában is naponta azt felelték, itt nincsenek kommunisták. Végül nagyon sok várakozás és szaladgálás után kaptam egy lapot, hogy: itt vagyunk a Margit körúti fegyházban, gyere, látogassál meg, de előbb kérjél engedélyt a Hadik laktanyában. Előtte már legalább húszszor is összejártuk mi kommunista asszonyok az összes börtönt, de mindenütt kitérő választ kaptunk.

Ma, amikor előveszem ezeket a leveleket, amiket a Margit körúti fegyházból irt a férjem és a válaszaimat, arra gondolok, hogy akkor milyen boldog voltam, hogy végre életjelt adtak a jő barátok, elvtársak magukról. «

Még ma is eszembe jut, hogy futottam Nörer elvtárs feleségéhez, és együtt örültünk annak, hogy végre tudjuk, hol vannak az embereink. Másnap sokan felsorakoztunk a Hadik laktanya előtt, mind asszonyok. Sok ismerőssel találkoztunk össze, de csak jelekkel mertünk egymásnak inteni, mert kint katonák álltak puskával. Csak kettesével engedtek be bennünket az engedélyért. Hogy mekkora tortúrán mentünk keresztül, azt le sem lehet Írni. Mi ezzel nem törődtünk, csak már legyen meg az engedély.

Szombat reggel felsorakoztunk a Margit körúti fegyház előtt, tele izgalommal és azzal a kevés holmival, amit a levélben kértek: borotvaszappan, Nivea-krém és tiz pengő spejzolásra. Sajnös nem adhattuk át személyesen, a katonák mindent elszedtek tőlünk és ellenőrizték. Mi meg az első épület folyosóján vártunk, hogy hívjanak. Végre szólítottak egy másik elvtárs feleségével együtt, majd nyílt a kapu, a másik udvaron keresztül át kellett mennünk, ott egy terembe, végül még ott is megmotoztak bennünket és így engedtek be az őrökkel. Előttünk állt egy drótozott fal, alul fölül drót. A túlsó oldalon hozták be a politikai foglyokat. Azok háta mögé is őrök álltak. Le kellett ülnünk nekünk is. A férjem igen sovány volt, az orra átragasztva. Megkérdeztem: mit csináltál vele? De az őrök rögtön ránkszóltak, hogy nem szabad ilyesmit kérdezni, csak a legszükségesebbet. A férjem azt mondta, ha tudsz, küldjél hetente tíz pengőt. Paradicsomot, paprikát és olcsó kolbászt, kenyeret szabad behozatni magunknak. Még azt mondta: kérd ki a kabátomat és vidd el a tisztítóba.

az emberek már torkig ették magukat, a maradék a tyúkoké. Ez távol tartja a baromfivészt.

A tyúkok nagy ünneplésben részesítették anyámat, és ami a nénivel soha nem történt meg, a karjára, vállára, fejére szálltak, elborították remegő, Izgatott testükkel, barnásvörös, iromba, fehérlő tyúkózön vette körül, amely hullámzott, egymást törte, taposta. A len-Három tyúkól volt a „miénk" Grompában: egyik volt a keltető, a másik kettő tágas nagy helyiség, körös-körül combmagasságig fészkek sora, a tojás tyúkoknak.

Mégis, mondtam, anyám csak évente egyszer, karácsonykor lépett be ide. A karácsony a pulyka napja és a szárnyas rlzottóé. Kétszer annyit készítenek belőle, mint amennyi kell, és amikor

gedező, íves farktollú nagy, vörös kakasok felágaskodtak sarkantyúikon, és kukorékoltak.

Felismerték volna?

Emberek és állatok, bizonyos emberek és állatok között, akár háziállatok, akár vadak, vannak megmagyarázhatatlan felismerések, ösztönös és váratlan szimpátiák. Mondhatnánk úgy Is, hogy vannak kiválasztott személyek. Haragos természetükről közismert kutyák, amelyek vicsorognak, szőrüket borzolják, ha egy falevél megmoccan, egyszerre csak lecsendesednek, kezesek lesznek, mint a bárány, előrenyújtják lehajtott fejüket, kilógatják nyelvüket, farkukat csáválják. Csodái Vad természetű macskák hagyják magukat megfogni és megslmogatnl, makacs csődörök engedik simogatni a sörényüket, és megveregetni a nyakukat, és a galambok, és a gerlék, még a verebek Is, csapatostul jönnek, hogy a tenyeréből csipegessenek. Sőt, a félénk rigók Is, óvatos pislogással, de hagyják magukat megközelíteni költés közben, és a nyulak odajönnek, és megszagolgatják a kezet, amely káposztatorzsát nyújt feléjük.

Mesélnek váratlanul kezessé vált vadállatokról, egy kézmozdulattal megszelídített bikákról, vadkanokról, amelyek odatartották a nyakukat, hogy „az a bizonyos kéz" megvakarhassa.

Anyám ilyen kiválasztott volt: tyúkok, kacsák, az udvar összes állata elébe szaladt, és ha belépett az Istállóba, a tehenek felbődültek.

Ezt a varázst örökölte a nővérem Is, aki mindenfajta madarat könnyűszerrel megszelídített: szajkót, seregélyt, vadgalambokat, amelyek mind leszálltak a levegőből, ha hívta őket, mint szelíd galambok, vágyuktól űzve.

Anyám maga volt az otthon, amely

nélküle üres volt, sötét és halott: nagyon nagy házunk volt: végeérhetetlen konyha, a tűzhely szinte egy egész falat elfoglalt, aztán a pince, aztán az emelet, aztán a gerendák alatt a magtár; a kertet, a veteményest és a gyümölcsöst nem is említve.

Dt árakor kelt — néhány évvel később vettem ezt észre* amikor egyszer háromkor kellett kelnem —, ilyenkor, a nyári hónapokat kivéve, még sötét volt, és a ház vele ébredt. Mindenütt jelen volt, mindent ő csinált, a konyhában, a hálószobákban, a magtárban, és jutott Ideje mosásra, vasalásra és a veteményes gondozására Is. Ez lehetett a szórakozása, Itt pihenhette ki magát. Ö, a grampai kerti A Crosa egyik ága, ahogy már elmondtam, két részre osztotta: egyik oldalon a rózsakert, amely márciustól novemberig csupa virág volt, yöngyvlrág, Ibolya, szegfű, mindenféle, zabodon, mazsolaszőlő-sorok, a hoszszú bukszus-sövény és a virágágyak; a másik oldalon meg a gyümölcsös, a sok öreg és fiatal, egyenes és görbe, nyesett és dús koronájú gyümölcsfa; körte, alma, szilva, barack, cseresznye, egy se hiányzott, mandula, naspolya, sorba ültetve, kisebbek, nagyobbak,' és mindegyik körül rajzanak a méhek, darazsak, dongók. Es ha valaki kételkednék abban, amit az Imént elmondtam, most jöjjön, és mondja meg, miért, hogy