Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-08 / 10. szám

I

Irodalmi feldolgozásban is érzékeltetni kivontuk, milyen fejlődésen ment át szocialista társadalmi rendszerünkben az elmúlt 25 év alatt a nő. E célból hirdettük meg a múlt évben Korunk asszonya címmel irodalmi pályázatunkat. A beérkezett művek közül a bíráló bizottság a következő elbeszélés szerzőjének ítélte oda az első dijat:

Az ablakokon ragyogó őszi nap sütött be a dolgozószobába, a polcokon a könyvek színes borítói vidáman hunyorogtak a fényben. Az új polcok gyantás fenyőillatot árasztottak, mely összekeveredve a nap melegével, nagyon kellemessé tette a szoba levegőjét. A lány már az íróasztal melfett ült és a hátulról beáradó napsütésben szikrázni látszott hosszú, sötétszőke haja. Pizsamában tanult, egész halom bekötött egyetemi jegyzet állt előtte, néhányat kiteregetett az asztalon és kivonatokat készített belőíük. Az asszony a hálószobában ágyazott, ide nem sütött be a nap, ezért borzongató hűvös volt a levegője, melyet a nyitott ablakon beáramló, friss áramlat még csak növelt. A férfi a fürdőszobában borotválkozott.

— 01 és tanul — panaszkodott az asszony a férfinak —, egész éjjel világított, hajnalban feküdt le, és már fenn van. Meglátod, belebolondul vagy öszszeroppan. Legalább az ágyneműjét elrakná, de semmit sem segít, semmit . ..

— Talán elrakja ... — A férfi az állóról kaparta le a szakállát és nyugalomra vágyott. Félt a reggeli veszekedésektől, mert gyakran egész napját elrontották. Ma legalább szép az idő, de a sötét, hideg reggeleken, a készülődés sietségében majdnem mindig összeszólalkoztak ők hárman, a keserű szájízű, fáradt ébredés életre keltette bennük a türelmetlenség ördögét, s ilyenkor a nők haragjukban sírni kezdtek, a férfi pedig néha kiabált velük, amikor már nem bírta tovább szó nélkül hallgatni szeszélyes kitöréseiket. Igen, ma ugyan szép idő van, de a helyzet mégis feszült, mert a lány egész éjszaka világított és az asszony nem tudott miatta aludni, nem aludta ki magát. Ágyazás közben néha kimegy az előszobába és hangosan beszél, hogy a lány is hallja, mert sértőnek érzi a maga számára, hogy a lány csak tanul és semmit nem segít: nem takarít, nem mosogat, ruhadarabjait széthagyja maga után és elégedetlen az ebédekkel, válogatós. Az asszony bántani akarja a lányt, hogy elégtételt szerezzen önmagának.

— Semmit nem tesz el maga után, semmit... micsoda ember ez?

A férfi trikóban és papucsban bement a lányhoz és megállt az asztala előtt. Nézte sovány, kékeres csuklóját, fehér kezét, csontos vállát, és nagyon fáradtnak látta őt. A lány nem nézett fel, tovább írt.

— Rakd el az ágyneműdet, ne várd, hogy mindenre figyelmeztessenek!

— Majd elrakom ... — És tovább írt, a jegyzetekben lapozott, és nem nézett fel közben. A férfit egy pillanatra indulat fogta el, de legyűrte magában és kiment. Mosakodni kezdett. Az asszony keserűen és kissé gúnyosan megjegyezte.

— Rád sem hallgat már... azt teszi, amit akar. Nem becsül ez minket. . .

Ez a gondolat bántotta őket a legjobban; mindent megtesznek a lányukért s az nem tiszteli, sőt talán lenézi őket. Idegesen megtörülközött és újra bement a dolgozószobába.

— Rakd el az ágyneműdet és csinálj rendet a szobában . . . tegyél mór valami hasznosat, valamit, amiből arra következtethetünk, hogy minket is emberszámba veszel és nem tartasz a szolgáidnak. Hallod? Azonnal rakd el az ágyneműdetl...

A lány lecsapta a ceruzát, lelökött két jegyzetet az asztalról, felugrott és az

indulattól elvékonyodott hangon kiabálni kezdett.

— Hagyjátok békén ... hagyjatok engem békén, ne törődjetek mindig velem ... nyugalmat akarok . ..

Kirohant és becsapta maga után az ajtót. A lába is milyen fehér, ötlött fel a férfiban a gondolat, ahogy utána nézett, csak nem vérszegény? A lány a fürdőszobába rohant és magára zárta az ajtót. Az apja tovább nézte az ajtót, amely mögött a lány eltűnt és nem tudott szabadulni a gondolataitól: milyen szörnyen ideges . .. sovány, fáradt és ideges, rengeteget tanul, kímélnünk kellene őt. De a másik pillanatban már dühös sértettség öntötte el, a lány után sietett és megdöngette a fürdőszoba ajtaját.

— Ne csapkodd az ajtót, hallodd . . . én előttem ne csapkodd az ajtót!

— Nem bírunk már vele — mondta az asszony, aki eddig szótlanul figyelte őket —, azt tesz, amit ő akar. Pedig milyen gondosan neveltük ...

A lány addig nem jött ki a fürdőszobából, amíg az apja otthon volt, és mindketten tudták, hogy biztosan sír. Hangosán csorgatta a vizet, de a kulcsot nem forgatta vissza a zárban, életkiporszívózta a lakást. Nem rossz lány, csak bánni kellene tudnunk vele... az a baj, hogy nem tudunk vele bánni, feldühít, pedig mi lehetnénk az okosabbak .. .

— Igen — egyezett bele az aszszony —, néha elnézőbbek lehetnénk hozzá.

Az ablakba könyököltek és várták a lányt. Már nem beszélgettek, nyugtalanságuk nagyobb volt annál, hogysem közömbös dolgokról fecsegjenek, ördög vigye el, gondolta a férfi, akaratom ellenére is mindig a hatása alá kerülök, valahogy bennem is túl közel lakik a felszínhez a félelem. S az asszonyra gondolt, akit a szorongás és félelem legcsekélyebb indítéka is a hatalmába kerít. Ezért a férfi most a fürdőszobába ment és jobb elfoglaltság híján fogat mosott.

S akkor csengettek. Na, gondolta, itt van . ..

De csak a fiú jött, lányuk ismerőse. Gyakran jött hozzájuk, otthonosan, mert évek óta együtt jártak a lánnyal és komolyan vették az ismeretségüket. A férfi a fogát súrolta a szilonkefével és a víz csobogásán át hallotta, hogy az asszony és a fiú beszélgetnek. Később a feleDUBA GYULA

&

A szerelem

EGYnapja

jelt sem adott magáról. A férfi szótlanul és mogorván felöltözött és munkába indult.

— Egyezzetek ki egymással, ahogy tudtok — gondolta lefelé a lépcsőkön.

* * *

Aznap korábban ment haza ebédelni, mert délután még dolga akadt a hivatalban, tizenkettőkor már otthon volt. Az asszony nyitott ajtót, a lányt nem látta sehol. Abban reménykedett, hogy a lánya nyit neki ajtót és egymást köszöntve, feloldódik közöttük a feszült viszony. S ami még inkább meghökkentette őt, az ágynemű még mindig a dolgozószoba heverőjén feküdt, összegyűrve és napsugarakkal borítottan.

— Hozzá sem nyúlt... — mondta az asszony —, nyugodton és szépen kértem őt, hogy vigye be a hálószobába, az ágyneműtartóba. Nem szólt semmit, rám se nézett. Kilenc tájban telefonált a fiújának, de csak néhány szót beszéltek. Aztán tíz órakor sebbel-lobbat felöltözött és elrohant. Nem mondta, hová megy, el sem köszönt...

— Majd hgzajön — vélte a férfi —, ebédre visszajön . ..

— Meglátod, hogy valami baja történt . . . ilyen ideges állapotban nem tud magára vigyázni. Az iskolájuk előtt nagyon veszélyes az útkereszteződés, őrült sebességgel rohangálnak arrafelé az autók s ő közöttük fut át az úttesten ...

A férfi egy pillanatra látta, amint a kibomlott hajú, törékeny fehér lányalak az autók között fut. ö is nyugtalanná vált, amikor a lányuk képzelt veszélyben forgott, fenntartás nélkül szerették őt. Féltették, mert nem volt jelen, s ilyenkor bájos és engedelmes kislányként idéződön fel bennük az emléke s remegtek érte. Ha jelen volt és magabiztosan mozgott közöttük, zavorta és ingerelte őket a tekintet nélküli önzése, kissé tartottak is tőle ideges kitörései miatt. Különösen a férfi érezte ilyenkor, mint most, amikor nem tudják, hol jár és mit csinál, hogy több megértéssel és önfegyelemmel kellett volna vele együttélniük.

— Tegnap másfél órát dolgozott. . . a törött porszívóval, térden csúszkálva

sége hangját hallotta és azonnal kiérezte belőle, hogy valami történt.

—- Kérlek, gyere idei...

— Mi történt? — igyekezett nyugodt maradni. Az asszony szemében könnyei csillogó hártyája mögött nagy-nagy ijedtség remegett.

— Kórházban von ... fájdalmai vannak és vérezni kezdett, gyereket vár. . . Azonnal ott tartották a kórházban, haza sem engedték.

Erre miért nem gondoltunk, csodálkozott a férfi magában, mindenfélére gondoltunk, csak erre nem . .. Nézte a fiút, aki inkább meglepettnek és tanácstalannak látszott, mint ijedtnek, a belső feszültségtől kissé kipirult az arca és tekintete nyugtalanul ugrált a tárgyakon, de a hangján nem érződött, hogy tudná: a mindennapinak tűnő eset tragikusan is végződhet. A lány tavaly volt először küreten.

— Térdelve porszívózott — suttogta az asszony maga elé —, s közben fájdalmai voltak. Szegény... — A fiú azt is elmondta, hogy a lány már napok óta fájdalmakat érzett és ezért őrültül félt, féltette a magzatot.

— Buta, önfejű gyerek . . . hát miért nem szólt?

— Attól tartott, hogy újra orvoshoz kell mennie — mondta a fiú —, s ő szülni akar.

Uramisten, gondolta a férfi, hát van még a mi gyerekeinknél hebehurgyább, felelőtlenebb és naivabb emberfajta valahol? Bárcsak többet tudnának, vagy mi kevesebbet, hogy megérthetnénk egymást. De így!.. . Emlékezetében újra átélte a tavalyi esetet, amikor a lány és a fiú azzal jöttek haza a moziból, hogy összeházasodnak, mert a lány gyereket vár. ö meglepődött, a felesége nem, azt mondta, hogy meglátta a lányán a változást. Már előzőleg megegyeztek, hogy ha majd egyszer eljönne ez az eset, nem csinálnak belőle tragédiát, hanem igyekeznek higgadtan és okosan megoldani a helyzetet. Húszéves elmúlt, felnőtt nő, parancsolni úgy sem enged magának, de talán józanul lehet vele beszélni. Aznap este elhívták a fiú szüleit, valóságos családi nagytanács elé idézték a fiatalokat. Ésszerűen, .

a kényszerítő körülményeket hangsúlyozva megmagyarázták nekik, hogy még évekig tanulniuk kell, lakásra semmi kilátásuk, anyagi biztosítottság nélkül hogyan is házasodhatnának össze, ez éppen a kicsivel szemben lenne óriási felelőtlenség. Egy gyereket felnevelni csak megfelelő adottságok között lehet, ezért a lánynak el kell mennie a kórházba és elvétetni a magzatát. S bár a fiú és a lány kitartott amellett, hogy összeházasodnak, az igazuk védelme érdekében kevés elfogadható érvet tudtak felhozni, csupán arról tettek tanúságot, hogy végtelenül tapasztalatlanok. S mindössze azt bizonyították hihetően, hogy szeretik egymást. De ez a körülmények behatóbb elemzése során kevésnek bizonyult: a boldogsághoz talán elég lenne, de közben a gyerek miatt nem végezhetik el a főiskolát, nem lesz hol lakniuk, mert egyikük szüleinél sem férnének el hármasban, s így az esetleges boldogságuk is bizonytalan. Az élet sokkal komolyabb dolog, hogysem kedvezne az afféle felelőtlen játékoknak. A lány anyja nagyon bátortalanul és bizonytalanul megemlítette néhányszor, hogy szerinte a házasság lehetőségein is gondolkozni kellene, mert az orvosi beavatkozás nem veszélytelen és káros következményekkel járhat, melyeket aztán már nem lehet jóvátenni, de ő is inkább ösztönösen, női érzékenységéből kiindulva mondta ezt. így hát a lány elment a bizottság elé és sírva jött ki onnan, mert felelőtlen kalandokat és élvhajhászást emlegettek előtte, s úgy érezte, nem ez az igazság, a szerelemről még csak nem is szóltak. Aztán néhány napig a kórházban feküdt, s amikor hazajött, az állhatatos szótlanságán látszott, hogy fiatal életében először megrázó tapasztalatokban részesült. Nem beszélt róluk, magába zárta őket, de azok kiültek az arcára és kesernyéssé tették vonásait. A legfélelmetesebb lehetőségnek azonban mégis az mutatkozott, amit ugyan a környezetében senki nem említett, bár állandóan gondoltak ró, s amit végül is ő maga mondott ki: az is megtörténhet, hogy sosem lesz már gyereke!

Ettől a gondolattól aztán nem tudott többé szabadulni, s ez tette őt keményebbé és komorrá, gyakran még önzőbbé és néha már-már rosszindulatúvá a szüleivel szemben. Csak őket okolta azért, ami vele történt, senki mást. S azok ezt tudták. Ezért tűrték a lány változó hangulatait s csak akkor ellenkeztek vele, amikor már nem bírták a szeszélyeit tovább. Az asszony néha elbizonytalanodott: én mondtam, hogy egyezzünk bele . .. Most is ő vetette fel a gondolatot: mindez azért történhetett meg, mert tavaly kórházban volt a lány ... Azonnal utána megyek, mondta gyorsan és öltözni kezdett, szüksége lehet rám . .. Szegény kislányom, gondolta még hozzá, mellette a helyem . .. csak legyen még gyereke valamikor... * * *

Eszébe jutott a lánynak is ez a gondolat. Lehunyt szemmel feküdt egy társas szobában a kórházi ágyán; hosszú, dús haj keretezte keskeny, vértelen arcát, s a kezét összekulcsolta a mellén a takaró alatt. Jó ideje már, hogy mozdulatlanul feküdt, mintha aludna, de a képzelete annál nyugtalanabbul dolgozott, hogy felfogja és megértse, ami vele történik. Minden figyelmét önmaga bensőjére összpontosítva makacsul, a test legmélyére, ahonnan furcsa és félelmetes fájdalmak indultak el, gyűrűzve törtek fel s egyre erősödve egész testét hatalmukba kerítették, majd kitombolva magukat elmúltak, hogy újabb hullámoknak adják át a helyüket. Ezek a fájdalom-hullámok még a legerősebb alakjukban sem voltak kibírhatatlanok, mégis ijesztőeknek tűntek a lány számára azért, mert látszólag semmi alapjuk nem volt, önmaguktól keletkeztek és önmaguktól múltak el, s éppen ezért titokzatos és rosszindulatú volt eredetük. Semmit nem tudott róluk csak azt, hogy romboló erejűek és talán gyilkosak.

— Mit tegyünk magával? — kérdezte őt a főorvos a kivizsgálás után.

— Megtartom a . . . gyógyítsanak meg. — Ezt hajtogatta, szinte már eszelősen.