Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-02-15 / 7. szám
ALBERTO JACOMETTI Százhatvan évvel ezelőtt született Marx Károly felesége, Jenny Marx. Egész életén át támogatta férjét forradalmi tevékenységében, részt vállalt a munkájából, követte az emigrációba és nem utolsósorban értékes embereket nevelt gyermekeikből. Jenny Marx méltó társa volt a nagy forradalmárnak. IHM® & ’X X másokért élt. 1844. május 1-én Párizsban, a külvárosi Saint-Germain negyed egyik utcájának szerény kis lakásába nagy boldogság köszöntött be — egy fiatal házaspárnak megszületett az első gyermeke. A házaspár Kari Marx, a filozófia doktora és Jenny von Westphalen. A kislány anyja tiszteletére szintén a Jenny nevet kapta. Első lépések — Első bolyongások Amikor a kis Jenny született, Marx mindössze huszonhat éves volt, de már jól tudta, mit jelent harcolni meggyőződéséért, elveiért, sőt, egyéni boldogságáért. Kari Marx — Heinrich Marx tried ügyvéd fia — és Jenny von Westphalen — Ludwig von Westphalen báró, titkos tanácsos leánya, s egyben Trier legszebb lánya — miír gyermekkorukban együtt játszanak, majd kora ifjúságukban megszeretik s még 1836-ban eljegyzik egymást. Hét hosszú évig kellett Marxnak várnia választottjára. Jenny hét évig küzdött azért a jogáért, hogy a szeretett férfi felesége lehessen. Jenny apján kívül az egész arisztokrata Westphalencsalád ellenezte ezt a házasságot, de különösen ellene volt Jenny féltestvére, aki később a reakciós porosz kormány minisztere lett. Marxot olyan vagyontalan egyetemistának tartották, akinek nincs megalapozott „jövője", s Jenny számára más partiról álmodoztak. Még azt is megtiltották Jennynek, hogy levelezzék Marxszal. De Marx családjában is számos ellenzője akadt a házasságnak. Kari és Jenny azonban tevékeny, erős jellemű emberek voltak. A fiatal lány szakított arisztokrata környezetével, habozás nélkül megvált a nyugalmat és gondtalanságot biztosító családjától, bár jól tudta, hogy Marx mellett az élet sok nyugtalansággal és lemondással jár. 1843. június 19-én végre magtartották esküvőjüket. Marx közben befejezte az egyetemet, megkapta a „filozófia doktora" címet, de a tudományos pályáról le kellett mondania. Erre késztette őt a porosz kormány reakciós politikája, mely a haladó professzorokat elűzte az egyetemről. így az újságírásnak szentelte magát. 1842 áprilisától a „Rheinische Zeitung" (Rajnai Újság) munkatársa, októbertől pedig szerkesztője. Cikkeiben bátran szembeszállt a porosz reakcióval, védelmezte a néptömegek érdekeit. A porosz kormányt azonban megijesztette az újság harcos szelleme, ezért először kettős cenzúrát vezetett be, majd 1843. április 1-től betiltotta a lapot. Marx elhagyja Németországot, hogy külföldön olyan forradalmi újságot adjon ki, amelynek feladata „a fennálló állapotok kíméletlen kritikája". Ilyen céllal utazott Marx és Jenny 1842 őszén Párizsba, a nagy forradalom hazájába, ahol 1789-ben először hangzott el a „szabadság, egyenlőség, testvériség!" jelszava, s ahol 1830-ban ismét fellobbant a forradalom lángja, amelynek szikrái Európa csaknem minden országát felperzselték. Marx és Jenny gyakran bolyongott Párizs munkásnegyedeiben, ismerkedett a francia munkásosztály nehéz élet- és munkakörülményeivel. A francia munkásosztály, amelyet a burzsoázia megfosztott harcának eredményeitől, nem vesztette el soha bátorságát és reményét, mindig készen állt a harc folytatására. 1844 augusztusában Párizsban zajlott le Marx és Engels nevezetes találkozása. Ezzel a találkozással kezdődött az a barátság, amelyhez hasonlót nem ismer a történelem. Tovább ...Londonba Marx ezúttal sem tartózkodott hoszszabb ideig Párizsban. Hamarosan kiutasítási parancsot kapott, melyben az állt, hogy 24 órán belül hogyja el a várost. A hatóságok „szívélyesen" felajánlják tartózkodási helyül Morbihan megyét. Ez egyenértékű a száműzetéssel, hiszen a mocsaras Morbihan megyében elviselhetetlen a klíma, tombol a malária. Marxot barátai, főleg Engels, visszatartották e nagyon veszélyes lépéstől. Elhatározták, hogy Angliába távoznak. A Londonba költözés nagy nehézségekbe ütközött. Marxnak nem volt ró pénze, hogy Jennyt és a gyermekeket Londonba vigye; súlyosbította helyzetüket, hogy a negyedik gyermeket várták. Nagy nehezen sikerült engedélyt szerezni, hogy a család utazását elhalasszák. Marx korábban elutazott, és szeptember 15-én Londonban találkozott a beteg, kimerült Jennyvel és a három elgyötört csöppséggel, akik közül a legidősebb ötéves volt. Borús őszi napon érkezett meg a hajó a Marx-családdal a Temze partjához. London komorsága, o gyárkéményekből áradó füst és korom, a fojtogató londoni köd barátságtalanul fogadta a jövevényeket, akiket enélkül is nagyon próbára tett a hazájuktól való elszakadás. Londonban érezték igazán száműzötteknek magukat; nem volt biztosítva a megélhetésük, nyomorogtak. így, ilyen vég nélküli bolyongásban — Párizs, Brüsszel, ismét Párizs, Köln, majd újra Párizs, aztán London —, a rendőrségtől üldözve, amikor többnyire arra sem volt idejük, hogy a holmijukat összeszedjék, nyugtalanságban és izgalomban telt el Marx nagyobb lányainak kisgyermekkora. A szükség 1849. november 5-én Marx családja újabb emberkével szaporodott. Kisfiúk született, akit Heinrichnek neveztek el, de mivel születésnapja egybeesett a „lőporösszeesküvés" évfordulójával, melynek hőse Guy Fawkes volt s az utcákon mindenfelé hangzott a kiáltás; „Éljen Guy Fawkes!" — a csecsemőt tréfásan elnevezték Föxchennek, a „kis összeesküvőnek". Az 1850—1853 közötti évek voltak a legnehezebbek Marxék számára. Fennmaradt néhány levél, amely híven tükrözi a nehéz emigráns életet. Barátaikhoz, a Weydemeyer-családhoz írt levelében Jenny leírja londoni életük egyik napját. „Mióta (Föxchen) a világon van, még egyetlen éjszakát sem aludt ót, legfeljebb két-három órát. A legutóbbi időben ehhez még heves görcsök járultak, úgyhogy a gyermek állandóan a halál és a nyomorúságos élet között lebegett. Fájdalmában olyan erősen szopott, hogy a mellem sebes lett és felfakadt; gyakran vér áradt kicsiny remegő szájacskájába. Így ültem ott egy nap, midőn hirtelen megjelent szállásadónőnk, akinek a tél folyamán több mint 250 tallért fizettünk ki, s akivel szerződésileg megállapodtunk, hogy a további bért nem neki, hanem háziurának fizetjük. A szállásadónő most letagadta a megállapodást, és követelte az öt fontot, amelylyel még tartozunk neki, s minthogy ez nem volt meg azonnal, két végrehajtó lépett a házba. Lefoglaltak mindent, azt a kevés holmit, amink volt; ágyneműt, fehérneműt, ruhákat, mindent, még szegény gyermekem bölcsőjét és a keservesen síró lányok jobb játék— Nem akarod megmondani? — Nem — mondja. Én meg makacsul: — Miért nem akarod megmondani? — Isten az Isten, én meg egyszerű asszony vagyok, olyan mint a többi. — Te vagy! m s w w t Azt mondtam; te vagy az Isten. Anyám tiltakozik, holdsarlóként ragyogó homloka elborul, nyaka köré kulcsolom karomat, és a fülébe suttogom; — Ugye, te vagy az Isten? Ö szigorúan nemet mond. Én nevetek, és hízelkedem, arcomat kezéhez simítva: — Eszedbe ne jussanak ilyen gondolatok, az bűn. — Te vagy! — Nem igaz. Arcába bökök: — Te vagyl Te, te, te! Miért nem mondod meg? — Alberto — fenyeget —, ha makacskodsz, itthagylak. Ravaszul az imént hallottakra hivatkozom : — Nem azt mondtad, hogy megállíthatja a világ folyását? — így van. — Hogy a seb nem tüzel tovább? — Igen. — Hogy a hideg nem vágja bele éles fogait az ember húsába? — Azt mondtam. Mire én diadalmasan: — Te vagy! Te vagy! Az iskola előtti utolsó tél lehetett, mikor a kocsisék Cicuján kitört a szent betegség. Minden este sokan gyűltek össze az ököristállóban, az árnyékba húzódtak, a pislákoló olajmécses fénykorén kívül. Férfiak, szívták a pipájukat, nők, övükbe dugott orsóval, és mi még melegen a barmok melegétől összebújva, mint a madárfiókák, kíváncsi szemekkel. Cicu földszínűvé vált, és a nyál ezüstös virágként csordult ki a szája szélén. A kocsis megragadta a fejét, és a térdére vonta. Cicu összecsuklott, és hánykolódott, a fejét apja tartotta a térdei között. A bámészkodók azt mondták: — No, most jön — és Cicu mormogott egy kicsit, mint a víz a zuhogónál, ahol a csukák ugrálnak, aztán egy teljesen elváltozott hang hallatszott, de mégis onnan jött, ahol vonagló szája volt, és ezt kiabálta: — Jönl Feketében van, az arcát eltakarja, csak a szeme látszik. A kocsis megkérdezte: — Az öregasszony? — Igen. — Nézd meg jól — mondta a kocsis —, a múltkori öregasszony? — Igen, a múltkori. Kendő van a kezében. Hátrébb az emberek összesúgtak. — Mit csinál? — Elejti a kendőt. — Aztán sikoltozni kezdett: hiiil hiiil mint akit nyúznak, hogy még a denevérek is megijedtek tőle. így volt minden este, vagy minden második-harmadik este, nem emlékszem már pontosan. Egyik este nótába fogott. — Mit csinálsz? — kérdezte a kocsis. A nézőközönség hátrahőkölt, és felzúgott.
