Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-08 / 50. szám
ALBERTO JACOMETTI ; 1908. decemberében született a Liptovsky Mikulás-i járás Porúbka falujában, tehát most tölti be 65. életévét Ferdinand Gabaj, a népszerű szlovák ifjúsági író — pedagógus. Jelentős évfordulóján jókívánságaink mellett ezzel az elbeszélésével köszöntjük. FERDINAND GABAJ A KISFIÚ ÉS A KfiTff/l/4/ VACSORA Középfalván kellett Cebufak Vasll őrmesternek elszállásolnia a „Kvarc 75“ századot. Kis századirodában, a házikók egyikének apró első szobájában horgonyzott le, amelybe a félhomályos konyhán át vezetett az út. Csepp asszonyka lakott benne a kisfiával, de nem sikerült velük megismerkednem: reggel eltűnt a házból, este meg én nem hivataloskodtam. Furcsa kis asszony, akár egy pohár szóda, csupa bugyborékolás, tulajdonképpen csupa „oó!“ sóhaj, ha véletlenül meglátott. A kisfiút is mindig elragadta a konyhából maga választotta menedékhelyére. Jobban rühelltem a dolgot, mintha tényleg rühes lettem volna, mert az ő „oó!“-jára nem volt gyógyír. Megértettem őt, legalábbis úgy magyaráztam magamnak, hogy a német megszálló volt az „o“, aki már Ruszlandban misszionáriuskodik Oajcsland számára, no de az „ó“ az én vagyok, a nyakigláb szlovák, főleg ebben a kunyhóban . . . A vasárnap délután hozzásegített a szabályos megismerkedéshez. Mialatt a katonák a Kárpátokban egy hétig tartó lövészárok-ásás fáradalmait pihenték ki, dúdolgattak, vagy feltört lábaikat a Sana folyóban, meg a napon gyógyitgatták — jómagam órák hosszat üldögéltem a kis századirodában, igen, a szigorított parancs szerint figyelmesen cenzúráztam a postát. Figyelmem nem is annyira a szigorított parancs, inkább amiatt volt éber, mert jobban meg akartam isTílerni a katonáimat. Íme, mit irt az egyik fiatal házas katona, akit harcostársai egyre gúnyolnak a búskomorsága miatt: „Én legimádottabb, legmegsiratottabb asszonykám, kislányunkat kétszeresen csókold meg, helyettem is, etesd őt főtt tojással azokból a tojásokból, amiket a kendermagos tojik, hiszen tudod, csak neki vannak dupla sárgájú tojásai . . . Panaszolod, hogy a jegyzőségi Írnok esténként az irodájába csalogat, mintha nappal nem lenne elég idő a gyerek táppénz-ügyét intézni, nos, óva intlek, vigyázz, este az irodába egy lépést sem, mert különben hazaszökök innen és . . .“ A fenyegető mondat hátralevő részét kicenzúráztam, igen, a saját érdekemben is: a levélboritékra tett bélyegző esetleges felülvizsgálatot vonna maga után, hogy ilyen vagyok-e, vagy amolyan. De legfőképpen a kis család érdekében: a katona szökéssel fenyegetőzik, hogy a nőcsábász Írnokot megszurkálja a bajonettjével, sőt a gyermekre kapott pénzsegélyt is el akarOJ ná égethi az asszony szeme láttára, mert túl drágán szolgálta meg a legimádottabb és legmegsiratottabb gyermekért . . . így tulajdonképpen az asszony sem lesz kitéve annak, hogy a férje fenyegetéseit akár véletlenül is felhasználja a gazember csábító elleni védekezésre . . . Az irodából a konyhába léptem és ni csak, az én háziasszonyom valamit főzőcskéi, a levegőben jó illat szállt, hát nem tudom ml mozdította elő jobban, hogy végül is megismerkedtünk, az ő kitartó munkája-e, vagy az én nagyon talpraesett kérdésem: — Maga tanítónő, mint ahogy én is tanító vagyok, igaz? — Csak rábólintott a munkája mellől, valójában elfelejtett megszállóellenesen „oó-zni“ ejha, az arca megszépült a mosolyától. Szóval, tanítónő ... (a levegőben hadonászva suttogta: a megszállt faluban), tanítónő olyan iskolában, ahol csupa félárva gyerek van, mert a háború itt is átgázolt, sőt még most is itt van. Magamhoz akartam ragadni a beszéd fonalát, megpróbáltam hát kitalálni a fiúcska nevét. Az asztalnál ült — olyan negyedikesnek néztem őt, lenhajú kékszemű — belecsodálkozva a sárga tésztával teli porcelán tálba, az édes, illatos látomás közönyössé tette a beszélgetés iránt; ezt tenné egy szlovák kisfiú is, ha rájönne, hogy úgysem érthet meg a maga szlovák tudásával egy fél lengyel szót sem. — Vladko, pendítettem meg szlovákul a húrt, de mindjárt lengyelül is: Wladzimierzek. És a halacska horogra akadt. Vladko az anyjánál is némábban nyugtázta a közeledést, de annál hevesebben bólogatott. Én meg azon melegében ütöttem a vasat, én tanító vagyok, értik? Úgy, mint ahogy a mama tanítónő és közben mosolyogtam, meg kezet nyújtottam. Kis lengyel barátom hangosan a tenyerembe csapott. A mamája megdicsért, amiért szlovák létemre eltaláltam a lengyel gyerek nevét. — Foglaljon helyet -- kínált a háziasszony hellyel a konyhaasztalnál. Gyors mozdulattal könnyet törölt ki a szeméből, csak úgy visszakézből és megragadta az egyik szék támláját. A férje hadnagy, Varsó egyik védője volt, de 1939 szeptembere óta tiszti fogolytáborban van. Minden félévben küldhet neki egy kilós csomagot, a legfinomabb kétszersülteket küldi neki, Íme fél kiló vajat vett a feketepiacon egy havi tanítói fizetéséért, igen, azért küld kétszersültet, mert tudja, milyen bonyolult utakon vándorol a csomag a koncentrációs táborba, amelyet csak nyilvántartási száma és titokzatos elnevezések jelölnek meg. A férje azt irta, hogy a gyűjtőtábor udvarán egy-egy négyzetméternyi földet művelhettek meg. Egyesek csalánt vetettek bele sűrűn, hogy a híg levesbe valami Ízt és táperőt tehessenek. Az ő férje azonban az első és a második évben is liliommagot kért, mert hogy az esküvői képük a vigasza és azon ő liliomcsokrot tart a karján. Elküldte neki a nehezen beszerzett magokat, de azóta még nem irta meg, vajon liliom vagy csalán nő-e a kiskertjében, ó, azóta már biztosan megfosztották a foglyokat a tiszteknek ígért előnyöktől. Elködösült a szemem: fél kiló vaj, egy havi tanítói fizetésért ... de meghallottam, hogy a katonáim, csajkáikat zörgetve vacsoráért futnak, hát csak a karomra vettem Vladkót, engedelmével, kolléganő, otthon két kisebb gyerekem van, mint ez az én új kis barátom . . . Jóllakatom tehát Vladkót. A vállamon vittem őt a falun át — mint lovast a lovon. A szobámban a térdemre ültettem, a vacsorámat rögvest az asztalra tették, valójában amolyan második ebéd volt ez, mert szeretem a levest, a szakácscsal egyezséget kötöttem — a száraz vacsora helyett felmelegiti a déli menüt, lám, itt a marhahúsleves, rajta nagy zsirkarikák, benne apró tészta, egyél csak, Vladko! Evett, hogy a homloka is beleizzadt; megette a paradicsommártást is a zsemlegombóccal, de mikor egy kis darab húst is felkínáltam — tagadón rázta a fejét, és megismerkedésünk óta eddig nem tapasztalt energiával tiltakozott: nem, húst nem akar! Vladko megkötötte magát, persze: a katonai zupától megerősödve tolta el a kezemet, nem, húst nem akar! A tarkóját a tenyeremmel megtámasztottam, egyél, egyél csak! De hálátlanul viselkedett, elkapdosta a fejét, mintha valami ismeretlen rosszal találkozott volna, Így hát az ideoda ingó állát is megfogtam, ejnye, mindkét arcocskája piros a mártástól, mint egy . . . répa. Nem, húst nem akart! A száját két kezemmel erőszakosan szétnyitottam és a húsdarabot beletömtem. A húst kis ideig a nyelvén tartotta, felsóhajtott, elsápadt, végül is sietve rágni kezdett. Nyilván nem állt ellen a puha marhahús csábításának . . . Nem, nem sejtettem, milyen jelenet játszódik le gyermeki agyában! Ahogy a térdemen ült — öregesnek, sirósnak hatott. Akár az anyja az imént. De a húst megette. A tenyeremen át éreztem milyen teli, kemény a hasacskája. Mint megelégedett vendéglátó — kivittem őt a kunyhó elé. Ügy eliramodott, mintha vasvlllával kergetnék. Virradatkor furcsa érzéssel ébredtem: Vladko talán rosszul aludt a teli gyomrával. Siettem az irodámba, de bekopogtam az első szobából odahordott bútorokkal túlzsúfolt szobájukba is. Hogyan aludt Vladko? Rosszul, bizony, nagyon rosszul aludt, mondta az anyja. Álmában sírva kiáltozott: „Nem ettem, nem ettem húst! És nem akarok húst enni!“ — Foglaljon helyet — kínált hellyel a zsúfolt szobában, ö, ez a megszállás, olvastam le homloka ráncairól, tárgyakat rakott félre, székeket egymásra — mindezt eltolta az asztaltól . . . Tavalyelőtt, mikor még német katonák voltak a faluban, főleg gazdaságiak, akik a lengyeleket arra tanították, hogyan gazdálkodjanak a németek számára, egy helybeli parasztember bekopogtatott a német parancsnokság ajtaján, hogy kisbárányuk született, eljött bejelenteni. És csak egy kisbárány, hm, de hiszen a német juhnak épp úgy, mint a lengyelnek, két kicsinye szokott születni? Igen, igen, de csak egy született, kérem. Ami ezután történt, annak nem kellett volna megtörténnie, ha nincs ez a háború: a gazda kisfia egy nyári napon együtt akart játszani néhány nagyobb fiúval, de azok nem vették be maguk közé. Háborúsdit játszottak, hát nem vehették hasznát egy ilyen kis kölyöknek, nem volt alkalmas se partizánnak, se megszállónak, verni bűn lenne még mint betolakodót, de még nagyobb bűn — befogadni, ha ő még nem bírja ütni a megszállót. Mit tegyen hát a gyerek? Meggondolta . . . elbüszkélkedik a nagy családi titokkal: — Mi vasárnap húst ettünk! — kiáltotta a fiú után. Ám valami civil ember lépett hozzá és mindjárt sugdosni kezdte, itt van cukorka, szopogasd és beszélj, itt van még egy cukorka, sorold csak fel, ki mindenki evett húst, és milyen húst? És a kis gidányi gyerek az olcsó cukorkáért sorra eladta a családja tagjait: apa, mama, nagyapa, nagyanyó, igen, bárányhúst, nem volt nagyobb, mint a kandúrunk, igen, a keresztszüleim is eljöttek ebédre a szomszéd faluból, igen, a keresztapám azt mondta, úgy ülünk és eszünk együtt, mint valami lagziban. A civil mágegyszer eljött a kisfiú után, még finomabb cukorkákkal vendégelte, emlékezz csak vissza, ki evett még a kis bárányból? Hát, a bátyám is, aki a szomszéd kisvárosban dolgozik a megszállóknak, az útjavításnál segít, széttöri, szétszórja a kavicsot. Evett-e még valaki? A másik testvére is, a kislány, aki éppen abbahagyta az anyatej szopását . . . Aztán egy napon dobol a templomszolga a faluban, közhírré teszi, hogy mindenki köteles megjelenni napnyugta előtt a falu főterén, a serdületlen ifjúság, az erőtlen öregek is, mert szigorú Ítélkezés lesz . . . katonai hatóság fogja ellenőrizni házról házra és aki otthon marad, azt is bíróság elé állítják! Kedves kis Vladko barátom, kedves kolléganőm, bocsássatok meg nekem, nem sejtettem, milyen színházat kellett akkor végignéznetek . . . — A karomon tartottam Vladkot, suttogva kérdezte, mama, mamuska, miért lőnek a katonák a dróttal összekötözött emberekre? Azért, mert húst ettek! És miért ütlegeli a katona a földre zuhant vérző, öreg nénit? Mert 6 is evett húst, német húst — a saját lengyel szülőfalujában — fejezte be suttogva és sóhajtva az elbeszélő. És abban a kis faluban, legyen neki a lengyel föld puha párnája, mi történt azzal a kis gida-gyerekkel? Emberek, miért, miért kínálta őt az a civil előbb cukorkával, ha azután a megkötözött kis testébe nagy adag ólmot lövetett? Fordította: L. GÁLY OLGA lopakodnak a véredbe, nem a hangos és arcátlan szitkozódós, amely a gyűlölség emelvényéről repül feléd. De hát nincs mit tenni. Bocsánatát kérjem talán? Most már késő, nem hallja már, nem látná már a könnyeimet, ha kicsordulnának; meghalt. Idő kell, hogy megszokjam a gondolatot. Talán soha nem fogom megszokni. Halott. Leírom, s mikor leírtam, elolvasom, oly sokszor, hogy elhomályosul a látásom, kiduzzadnak az ereim, és elkábul az agyam: halott. Halott? Mit jelent ez? Nincs többé. Talán ez a legfelfoghatatlanabb. Sem itt, sem másutt, nincs sehol, hívhatod, és nem jön, sírhatsz, és nem jön. Akkor se, ha sírsz. Akkor se, ha sírsz. Micsoda anyo az, aki nem szalad a síró gyermekéhez? Ű nem szalad, mert Nagyon gyorsan kell végeznem evvel: magamban hordom ezt a két sebet már oly régóta, az elsőt vagy ötven éve, a másikat több mint negyvenöt éve, és nem záródtak be sohasem, egészen soha, éppen ellenkezőleg, megnyíltak, égtek, mintha újak volnának, és a nyelvemre jöttek, és bevérezték a nyelvem, még előtte is, kétszer-háromszor, előtte, aki lehajtotta fejét, mint aki valami jóvátehetetlen bűnt követett el. Kegyetlen voltam, durva, minden ilyen alkalommal, és a sebek újra felfakadtak, és a szavak úgy csengtek, mint ezüst érmek, a bánat és a bosszú fekete patinájában. Hát nem bosszú volt ez, hogy szenvedést okoztam neki oly sok év múltán, hogy itt voltam én, aki nem tudtam visszafojtani a szavaimat, sőt, kéjelegtem ezüstös és mérgező hangjukban? Az évek folyamán megtanultam visszafojtani a szavakat és a hangot, a harag sárga szavait, o düh zöld színű szavait! Nem az élet formált át engem, én formáltam mogam az élet során, gonddal, makacsul, egy fakir türelmével. Gépet csináltam magamból, tökéletes, bár kegyetlen fékekkel. Tudom, mikor kell beszélnem, tudom, mikor kell hallgatnom. De amikor ez a két seb megnyílik, akkor nem. Nincs mentség. Tudom, a simogató kéz okozta karcolás az, ami nagyon fáj, nem az ellenség ütötte tátongó sebek; a szerető elsuttogott szavai fájnak, amelyek beBJSJ3ISJ5JSJBlS13JBli!nSIII!llSJiSíöüSl!BIBfHlSJBIiSnSMSJS®JBlS® ® [31SlBlSlSlSlSlSlSlSlSMIElS!5l5B15151SlSlERSlB®SlSlS®lS15lSlSlSlSlBlÉ15tí 3ISlBJSEJ5!f3JiS151SIBfB!liSliSISI313ÍSlSJS19JSJSÍBIiSJSIEÍSll!!llSE ® S1BM0151S1S1S1S
