Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-01 / 49. szám

ь-н-ш

Zои

<

О►—

асшсо-J

<

Délután bevonszoltak az acélgyár roncstelepére egy tankot. Nem volt már azon se lesték, se jelzés, az idő lemart róla mindent. Kötöny József mégis megismerte. Tudta, milyen tank ez, látott ilyet annak idején éppen eleget.

— Honnan szedtétek élőt — kérdezte a szállítókat.

— Kölykök találták egy régi uradalmi trágyaszarvas alján.

— Német tank ez.

GALAMBOS LAJOS

— Hát aztán1 Nem mindegy a Martinnak, milyen ócskavasat kapf

— Lényegében mindegy — mondta Kötöny József.

Mert hisz ócska kell a nyersvashoz, hogy acélt lehessen csinálni. Anélkül nem megy. Csők neki nem volt mindegy ez az egész. Körüljárta a trágyától évtizedeken át érlelt szörnyeteget, rágyújtott, és állt ott mellette sokáig. Lángvágó pisztolya kihunyva lógott a kezében, Már olyan sokáig állt mellette, hogy odament hozzá a csoportvezető.

— Hát te, Jóskát Csak állok itt.

— Nehogy lelvegyél már (e Is ilyen szokásokat. Hová leszünkt Jó munkásnak ismerlek húsz éve.

— Azért csak hadd álljak még Itt.

— Elfáradtált

— A sok limlom közt húsz év alatt elfáradhat az ember.

— Százalékosunk let Küldjünk nyugdijbat A kezed miatt bármikor lehet.

Kötöny megpárásodott szemmel nézett vissza a csoportvezetőre, s egy pillanatig azt gondolta: meg kellene ütni. Ámbár hogyant Hiszen ez a Hell Miska hozta be őt ide, a gyárba, őtőle tanulta, hogyan kell kezelni a lángvágót, neki köszönheti tulajdonképpen a családját, a kenyerét. Felszívta az orrát, eldobta a cigarettáját, aztán azt kérdezte Hell Mihálytól:

— Nekem adnátok eztt

— Mltt

— Ezt a tankot. Hogy én daraboljam lel.

Tét

Én.

Holnap négykor ennek a kettes kemencében kell lenni.

Na ést

En mindig igyekeztem könnyű

munkát adni neked. A te kezeddel ezt holnap négyrét öregemI

— Nagyon kérlek. Adjátok nekem. Hell Mihály sokáig nézte öt:

— Hát majd meggondoljuk — mondto. — Dolgozz csak az aprólékon tovább nyugodtan.

— Én már nem dolgozok addig, amíg ezt szét nem vághatom.

— Ne hülyéskedj. Ha a Futó-brigád reggel nekiáll, két óra alatt miszlikre aprítja.

Ott pedig, a sezionon, ahová ledőlt, rápillantott mindkét kezére, és azt gondolta: jaj!

Az ő két kezén csak két ujjon volt köröm, a két hüvelykujján. A többi nyolc ujjáról az utolsó izek hiányoztak.

Odakint a fronton, Voronyezs alatt előző este kaptak egy kis rumot, decinyit lejenként. Jólesett, bemelegedtek tőle, még daloltok is: „Muszka földön lassan jár a posta ..." Aztán titkos utakon új italt szerezve a végtelenségig

é?CSK«ŰS

— Holnap négyre miszlikre apritom egyedül.

Álltak még ott egymással egy kicsit, aztán a csoportvezető elment. A munkaidő végén Kötöny József a többiekkel együtt kiment a gyárból. Kérdezték tőle a munkatársai, megiszik-e egy korsó sört vagy egy nagylröccsöt a szemközti kocsmában; ö azt mondta, nem.

Otthon a két nagy kamasz a nyakába ugrott:

— Jaj, apa, olyan éhesek vagyunk I és anyu nem ad addig enni, amíg asztalhoz nem ülsz.

— Jó, hát odaülünk.

A nagyobbik gyerek lány volt, a kisebbik Hú. A lányt már nem szerette megölelni: nőnek látszott. Meg egyáltalán, odahaza, a parasztvilágban ő soha nem tapasztalta ezt a puszilkodást. Mire valói Együtt élünk, együtt vagyunk, elég a jó köszönés, a jó szó, a jó mosoly. Nem kell több. A többi már cigánykodás.

Az asszony behozta a babgulyást. Nagyon jól nézett ki az étel, minden szem paszuly különállt, s a paprikás zalt mögül az apritott csülök bőrkéi pirosán kandikáltak ki. A gyerekek mohón szedtek, hatalmas karéj kenyereket vágtak, és haraptak és faltak.

— Egyél — mondta az asszony.

— Majd. Olyan nehéznek érzem magam. A gyomrom. A lejem.

— Ml van veledi Nem szoktál panaszkodni.

— Feküdni kívánnék — mondta Kötöny József.

ismételték: „Valahol Oroszországban, valahol Oroszországban ..

Másnap, menekülés közben csak azt érezte: nagyon hideg van. Megfagyok.

A valamennyire kitaposott, a négyvenlokos hidegben kőkeményre érett földúton német tankok menekültek. A szétvert és szétszórt magyar katonák is szerettek volna felkerülni egy ilyen menekülő lárműre. Kötöny József Is szeretett volna lelkerülni. Mert félt. Mert fázott. Mert szeretett volna hazakerülni. Hát felugrott egy tankra. Megkapaszkodott a beszállónyilás peremében. S akkor a csapóajtó kinyílt, és kivont bajonettel egy német őrmester ordított rá:

Disznó. Le. Le innen.

Nem magyarul mondta. Kötöny József nem értette. Nyomorult baka volt, senkiházi, semmi. De a nyomorúságos baka Is élni akar, éppúgy, mint a németek vagy a tisztek. Hát csak kapaszkodott ottan.

— Disznó. Le. Le innen.

Es minthogy 6 nem, mert nem értette, és mert ha értette volna, akkor is csak nem lett volna a szava, a német őrmester fölemelte a bajonettet s lecsapott az ő kapaszkodó két kezére.

Nyolc ujlóról az utolsó izek ottmaradtak,

ö lehullott a hóba.

Valamelyik kórházban ébredt, oroszok között. Azok gyógyították, azok adtak neki enni. Majd dolgozott is, persze valahol délen. Ogyessza környékén, mint hadifogoly. Főleg ácsmunkáknál, ahol csak szögeket kellett verni a deszkába.

Aztán hazajött.

— Jaj — mondták később, amikor nősülni akart —, hát miféle ember az, akinek csököttek a kezeiT Kinek kell az ilyent

El kellett menekülni a faluból. Valamiféle rokon, aki szintén rokonságban volt Hell Mihállyal, beajánlotta őt a mostani csoportvezetőhöz. Hell magához vette, ágyat adott neki, munkába vitte, nevelgette.

S volt a Hellék udvarában egy lány, Már bizony nem szűz, mert átment a háború rajta is, de Kötöny József jólelkűnek ismerte meg őt. Egyszer ennek a lánynak, aki szövőgyárban dolgozott, azt mondotta:

— Csökön kezű ember vagyok, de nem rossz. Ha hozzám jönnél, meglőpasztalhatpád, hogy semmiképpen nem vagyok rossz.

Azóta lakás lett, két nagy gyerek, a lány már anyányi, egyetemre készül, de jaj

Kötöny József a sezionon ruhástul aludta végig az éjszakát. Csak akkor ébredt, s okkor eszmélt tudatára mindennek, amikor már munkába kellett Indulnia.

— Egyél — mondta kedvesen az aszszóny. — Megmaradt a gulyásból az esti részed. Megmelegítem. Tudom, hogy szereted a melegített ételt.

— Nem — mondta Kötöny. — Most

nem.

Sietett a gyárba. Nem ment be a gyárral szemben levő kocsmába sem a reggeli léldecit meginni.

Odabent a csoportvezetőt kereste mindjárt:

— Mihály bátyám, hát akkori

— No, csak ne tüzelj, ne tüzelj ■— mondta a csoportvezető. — Nagyon jól tudod te azt, hogy a biztonság, biztonság. Az acélműnek délután négyre mindenképpen kell ez a tank.

■ Szóval?

Is.

Könnyű munkát kapsz, mint eddig

Kötönynek már a kezében volt a lángvágó. Rádőlt, a tankra, és behunyta a szemét.

— Ezt a tankot az isten se veszi el tőlem — mondta. — Az isten se.

És megnyomta a lángvágó gombját.

Aki vidéken született, és ott élte első éveit, mindig sokban különbözik a várositól: oz előbbiben tovább él a lassúság, az elvágyódás, a sötét zugok hangulata, amiket a másik talán soha meg nem ismert.

Itt nőtt fel anyám: erős, jól megtermett lány, magasabb volt a megszokottnál, és főleg egészséges.

Iskola, templom, barátnők — parasztok és kocsisok lányai, ő meg a bérlőé,

de közébük vegyülve, anélkül, hogy a gőg egy pillanatra Is elhomályosította volno agyát és szellemét —, és a vidék, a gabona lassú érése, a rizs lassú érése, és az évszakok örök váltakozása, amely megszabja az emberek örök fáradozásait, mindez türelemre nevel, és az évek múlásával a türelem az ember második természetévé válik. Semmit, vagy csak keveset tudok azokról az évekről, amelyek az iskola elhagyását

követték, és megelőzték a házasságot.

Magam előtt látom az egyhangú napok hosszú sorát, melyet csupán a meleg és a hideg tesz változatosabbá, amelyben a sírás és nevetés olyan csak, mint a vízfelület fodrozódása a márciusi szélben: sohase hatol a felszín alá.

A házasság a város felől tűnt fel, mikor még húszéves sem volt. Akkoriban így kötődtek a házasságok.

Apám, tizenkét évvel volt'idősebb nála, mészárszéket nyitott a városban. Felderítőként egy állatfelvásárlót küldött maga előtt. A közvetítő, már amennyire, ki tudtam nyomozni, az apával beszélt, kiteregette a rokonságot, a kapcsolatokat, a származást, aztán bemutatta mesteri módon az Illető személyt: egyszerű, dolgos, otthonülő ember. Óvatosan kitért az anyagiakra is: ott volt az üzlet, teljesen tehermentesen, jótáll érte, úgyhogy a dolgot Igazán nem kell húzni-halasztani.

Nagyapám behívta nagyanyát: az asszonyoknak megmagyarázhatatlan ösztönük van az ilyesmihez. Nem tudott semmit, a felvásárló nem először járt a majorban, mégis, nagyanyám, mikor köténye alatt összekulcsolt kézzel odaállt meghallgatni őket, mindent kitalált már. és talán anyám Is tudta, aki sutytyomban oda-odapislogott a könnyű homokfutóra.

— Mariannáról van szó.

Nagyanyám szigorúan nézett, kendőjének fekete, szögletes kerete alól kibújó szürke fürtjeivel olyan volt, mintha hegyi kőből volna faragva, mintha évszázadok homályából jött volna elő. Nem mozdult, ajka néma maradt.

— Az a Jacometti küldte kérőbe, a csasslóinak a fia — és megismétlődtek a rokonok, kapcsolatok, a gyökerek.

Nagyanyámnak csak egy észrevétele volt, a kor, aztán a látogatás ivással végződött.

Este aztán odahívta anyámat. A fiatal lány csupa remegő figyelem volt. Nem kérdezték a véleményét, közölték vele, hogy jövő vasárnap eljön látogatóba az, aki talán a férje lesz. A nyár halódott már, anyám a major kapujában állt, várta a hazatérő rizsaratókat. Hosszú sorban jöttek, törődötten, sárosán, szőrös lábuk térdig meztelen, sarlójuk a karjukra akasztva: még nem tanultak meg énekelni. Minden mozdulatra megcsillant a görbe sarlóvas. A lovak inni mentek a csatornához.

Vasárnap a férfi, aki apám lett, belépett a házba és levette a kalapját, magas volt, jól megtermett, és szinte minden haja megvolt még. A néném nemrég ment férjhez valakihez, aki a három lánynéző-látogatóskor soha nem