Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-01 / 49. szám
melyben a jó hangú férjek Is szívesen dalolnak — varázsolt derűt a falu legidősebbjeinek arcára. Nem feledkeztek meg az olyan dalokról sem, melyeket még ők énekeltek a fonóban, kukoricafosztásná! vagy a katonai életben. Nagyon sokan elővették a zsebkendőket, hogy az öröm és a meghatottság könnyeit letörüljék. Az ünnepség után azt mondogatták: — Mindnyájunkat könnyekig meghatott ez a kedves találkozó, ez a szép ünnepség. Ne feledkezzenek meg sohasem a fiatalok az Idősebbekről, máskor Is hívjanak bennünket össze, hiszen olyan szép volt ez a mai nap ... Kőszegi Zsuzsa téri megoldása a helyzetnek; elhiszszük neki, hogy nagy kópé és ugyanakkor mégis tlsztalelkü ember. A Kakuk Marcit mintha róla mintázta volna Tersánszky: alkata, egész arckifejezése képes hozzáidomulni szerepéhez. Amikor siltes sapkájában megjelenik a színpadon, megkezdődik a varázslat, amely a darab végéig bűvkörében tartja a nézőt. Érdekes, hogy a szereplők valamennyien otthonosan mozognak Tersánszky világában. Az egyedüli fenntartásom a darabbal szemben csak az, hogy a sziporkázó első felvonást kissé szürkébb második követi. Mintha a legtöbb petárda az első részben pukkant volna el, a második, középső részre alig Jutott, a harmadik felvonásra aztán újbál előkerülnek a tüzes, színes gyutacsok. A szereplők valamennyien megtették a magukét; szép volt Gombos Ilona és Kövesd! Szabó Marika kettőse (Csuriné és a lánya), volt móka Szabó Rózsi és Várady Béla kajánkodásában (Pattanó Rozi és Tömpe Ambró), tetszett Szoby Gabi és Gyurkovics Mihály (a méltósága és a méltóságos). Külön említeném meg Kovács Józsefet (Bojnyik), Horváth Lajos (Sustik) és Tóth Erzsit (Gizust). Három különféle szint jelentett játékuk, Kovács József kés-produkciója nem mindennapi teljesítményi Lengyel Ferenc, Érsek György, Tamás Jolán, Boráros Imre és Kuslczky Gyula kisebb szerepeket játszott, de a fő célt — Itt is Tersánszky-atmoszférát teremteni — sikerült megválósitaniok. A kis Веке Artúr Ígéretes tehetség, ő is részese az ötletes Indítás sikerének I Okvetlen meg kell említenem a Bartusz-házaspár díszletét és jelmezterveit. Vukón György zenéjét sokan talán már ismerik is a film-musicalből; Félix Dömény koreográfiája jól simult bele az előadás egészébe. A Kakuk Marcival tulajdonképpen tovább folytatódik egy szép és dicséretes munka a Tháliában: felfedezgetni és bemutatni azokat a müveket, amelyek jelentős részei Irodalmunknak, de amelyek — talán azért is, mert nem a sablon mintájára készülték — ritkán kerülnek színpadra. A Tamási-féle Énekes madár és Vörösmarty Csongor és Tündéje után a Kakuk Marci újabb szép siker. Mindhárom darabban, de leginkább a Kakuk Marciban felbukkan az a sajátos lira, amely a sorok között van. Ez adja az előadásnak azt a különleges varázst, amelynek hatása még a bemutató után is sokáig él az emberekben. ВАТТА GYÖRGY UTAM az igazsághoz Az életünk a gyermekkortól kezdve útkereséssel kezdődik; az igazság feltárására ösztönöz: mindig többet és többet tudni a világról, környezetünkről, az emberekről és önmagunkról. Az ember egy meghatározott környezetben születik. Ez határozza meg jellemének, világnézetének fejlődését, irányát. Több tényező hat egyszerre, s ebből az igazságot kereső egyén nehezen tudja kiválasztani azt, ami meghatározó és döntő a dolgok valódi megismerésénél. Az én utam sem volt egyszerű a materialista világnézetig. Azoknak a fiataloknak, akik még nem jutottak el idáig, de már járják az oda vezető utat, szeretném, ha személyes példám ebben segítségükre lehetne. A korhoz és szokásokhoz híven vallásos szellemben nevelkedtem. Szüleim nem nagyon szigorúan, de a szerintük legfontosabb intelmekkel irányították utamat: „Az isten megbüntet, mindent lát, imádkozni kell stb. Kisiskolás koromban először az idealista világnézet alapján kaptam meghatározott oktatást, majd 1948 után fokozatosan kezdtem megérezni a társadalomban történt változásokat. Tanítóim igyekeztek feltárni a társadalmunkban történteket. Megtanítottak tisztelni a Szovjetuniót, a munkásosztály vívmányait. Kettős nevelés hatott rám — az egyik oldalon a materialista világnézet alapján történő iskolai oktatás, a másikon pedig részben a családban uralkodó idealista nevelés, részben a vallásoktatás, a vasárnapi iskola és a templom. Mint kötelességtudó gyermek mind a két helyen mindig megtanultam, amit követeltek. Egyszerre tanultam a teológia tanítását és a marxizmusét. Tanultam verseket a szocialista építésről, énekeltünk mozgalmi dalokat, de ugyanakkor zsoltárokat, aranymondásokat bibliai történeteket is. A valláshoz való kapcsolatom inkább érzelmi vonalon nyilvánult meg, s éppen ez volt a legnagyobb problémám. Nem kutattam azt, hogy létezik-e földöntúli lény, csak féltem valamitől. A középiskolában tanultam Darwin fejlődéselméletéről, a világ keletkezéséről. Ezt azonnal elfogadtam, igaznak tartottam, mégsem tudtam elszakadni a vallástól. Sokat olvastam, s a regényhősökben kerestem a példaképet, az eszményi igazság megtestesítőjét. Mint Jókai Fannija, én is „gyógyírt“ kerestem, „világfájdalmamra“. S erre jó volt a templom hűvös csendje, az orgonaszó hangja és a közös éneklésben való feloldódás. De tetszett nekem és vonzott Zoja Koszmogyemjanszka hős és bátor kiállása, lelkének rendíthetetlensége és hite az igazabb, jobb jövőben. Miután az általános műveltséget nyújtó középiskolába kerültem, itt alaposabban megismerkedtem az ateista nevelés problémáival. Sokat vitáztunk a lélek létezéséről, a dolgok oksági összefüggéseiről. Ösztönösen megéreztem az igazságot, csak még nem jutottam el hozzá. Az érettségi előtti időszakban arra a megállapításra jutottam — ha értelmileg anyagi eredetűnek tekintem a világot, akkor egy nagy feladat előtt állok: érzelmileg is meg kell szakítanom a „földöntúlival“ való kapcsolatomat. Elhatároztam, hogy többet nem megyek templomba. Ez így is történt. Bevallom, sokat vívódtam önmagámmal, főleg a harangszó keltett bennem hiányérzetet. Az imádságokról is lemondtam, hisz ez sem lett volna becsületes. Vagy a teljes igazság, vagy semmilyen. A megalkuvást már nem tudtam elképzelni. Nagy segítségemre voltak jellembeli tulajdonságaim is. Gyűlöltem a ravasz, hazug embereket, s így önmagamat még szigorúbban bíráltam. Főiskolai tanulmányaim során sikerült érzelmileg is elszakadnom attól a lénytől, akiről sokáig azt hittem, hogy a mindennapi életem függ tőle. Megtaláltam az igazságot, eljutottam egy új hithez, az emberekbe, az ember alkotó, világmegváltoztató képességébe vetett hithez, a kommunista meggyőződéshez. Akaratomnak tudható be, hogy eljutottam jelenlegi világnézetem kialakulásához, és ebben nagy gzerepe volt a marxista-leninista tanok tanulmányozásának. Szeretném, ha sokan követnék példámat, főleg azok, akik a pedagógiai pályát választották hivatásukul. Érezniük kell, hogy a kettős énű, nagy szavakkal érvelő tanítónak nincs igazi jellemet és világnézetet formáló ereje. Napjainkban már nem elegendő csupán a társadalomban elfoglalt előnyökért képmutatóan beszélni ,a világ anyagiságáról. Pedagógusainknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy eljussanak az igazsághoz. A fiatal szülőknek azt javaslom, hogy gyermekeiket óvják a kettős neveléstől. Már kiskoruktól fogva vezessék a tudományos igazság útján, hogy a szocialista társadalom kiegyensúlyozott, értékes tagjaivá váljanak. JALECZ MARIA
