Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-20 / 4. szám

— Na nem baj. Akkor majd kitalálunk valamit. Jöjjön, elmegyünk a szállodába. Foglalunk szobát.

Udvariasan felsegíti az asszonyra a kabátot, s elindulnak lefelé a lépcsőn. A bejárat őre illemtudóan biccent, tudomásul veszi a távozásukat. A központ irányába tartanak. Az utca burkplatát feltúrták. Lassan lépegetnek, szinte bukdácsolnak. Nincs még több déli tizenkettőnél.

Magába mélyéd, mint aki kifogyott a szavakból. Kísérője készségén tűnődik, aki még a szállodába is elkíséri. Ilyesmi sohasem fordult elő vele. Telefonon is lehetett volna érdeklődni ... Az asszony pedig beszél, s ami meglepő, hogy nem általános dolgokról, hanem a saját életéről. Férje s két gyermeke van. A járási székhely közelében levő falucskában lakik. Naponta utazik a munkahelyére.

A szálloda régiségében és kopottságában hasonlít sok más kisvárosi szállodához. A portásnő sem különbözik a többiektől. Más akar lenni, mint ami valójában, több, műveltebb, és mert ez nem megy, esetlen minden, amit tenni vagy mondani akar.

Kozákné behajol a kis fülke ablakán:

— Az elvtárs újságíró. Pozsonyból érkezett és néhány napig járásunkban marad. Szobára van szüksége.

— Sajnálom, nagyon sajnálom, de a mai éjszakáról szó sem lehet. Minden szobánk foglalt. Csak holnap estétől lakhat nálunk — magyarázza a portásnő.

Kozákné sajnálkozva néz rá. És anynyira a maga ügyének tekinti vendége nyugodalmas éjszakáját, hogy a lehető legelfogadhatóbb javaslattal jön.

— Tudja mit, nálunk tölti az éjszakáját. Holnap pedig beköltözik a szállodába. Nos, mit szól hozzá?

— Nem tudom, mivel viszonozhatom a szívességét — dadogja.

— Semmivel. Én is éltem a fővárosban. Magyar újságírót is ismertem, örülök, hogy segíthetek.

Visszamennek a pártbizottságra. Kozákné rendet tesz az asztalán, kezet mos, telefonál valahová, s mindezt olyan gyorsan végzi, hogy le sem ülteti a vendégét. Sietnek az autóbuszmegállóhoz.

Komor, zárkózott emberek tarkasága hullámzik a téglalap alakú főtéren, s az autóbuszok megállóinál. Szótlanul, gondolkozva állnak be a sorba, mintha régóta ismernék egymást, s élnék megszokott életüket ugyanúgy, mint akármelyik idevaló házastárs, akik reggel az autóbuszmegállónál válnak el, és délután újra itt találkoznak.

Az autóbuszban sem nagyon beszélgetnek. Kozákné figyelmes, előzékeny, hagyja, hogy a vendég elmerüljön a vidék szemlélésében. Csak akkor szólal meg, amikor a temetői csendességű faluban kiszállnak.

— A szüléimhez kísérem. Tágas, kényelmes a mi lakásunk, de a férjem katona, s tudja, hogy van. Remélem, megérti?

— Hogyne. Természetesen.

— Reggel majd magáért jövök. És ha nem esik az eső, gyalog megyünk Kubínba. Észre sem vesszük azt a néhány kilométert.

Lassan, óvatosan haladnak. Kikerülgetik a tócsát, köszöntik a falusiakat, róla nem tudják kicsoda, s ez fúrja az oldalukat.

Faluszéli házikóba nyitnak be. A ház mellett hangosan csobogó patak, odébb meredek hegyoldal, a konyhában fából faragott kredenc, karos lóca, dikó, tűvel, cérnával bajlódó öregedő asszony, a tűzhely előtt térdepelő, öregedő ember.

— Bemutatom Kis Istvánt — áll o szülei elé Anna asszony. — Bratislava! magyar újságíró. Kubinban nem kapott szállást. Nálunk tölt egy éjszakát.

— Szívesen adunk szállást — mondják a szülők szinte egyszerre. — Ha szerény hajlékunk megfelel.

— Nagyon is megfelel — mondja, és hálás pillantást vet az asszonyra, aki állja a tekintetét.

— Akkor én el is köszönök. Várnak a gyerekek. Jó éjszakátI

Az újságíró néhány percig kettesben marad az öreg Horákkal. A mama egészen a kapuig kíséri a lányát. Az öreg igen szűkszavúnak mutatkozik, az ő esze meg Kozóknén jár, kedvességén, felvillanó szeme fényén, s annyira elfeledkezik magáról, hogy még azt a néhány szót sem hallja, amit az öreg a helykínáláshoz kimond. Nem bánná, ha máris reggel volna, s bandukolhatnának az erdőn keresztül Kubínba.

— üljön már le — ismétli meg hangosabban az öreg. — Csak nem akarja állva eltölteni nálunk az estét és az éjszakát?

— O, dehogy. Éppen az ébredésen gondolkozom. Hétaivó vagyok — kuporodik Te az asztal sarkához.

— Felköltjük, attól ne féljen. Evett már?

— Még nem.

— Akkor süt az asszony tojást.

A feleség mintha az udvaron is meghallotta volna párja szavait, a konyhában mindjárt a kis serpenyőt keresi, zsírt tesz bele, tűzhelyre teszi, készíti a rántottát. S közben-közben elejtenek néhány szót. Hová való a vendég, mi járatban van, van-e felesége, vannak-e

gyermekei. Keveset beszélnek, s nagyokat hallgatnak.

Osszekuporodik a karos lócán, s lopva körülpillant. Nem Idegen számára a hely. Jó pár éve újságíróskodik, nagyon sok faluban köszöntött rá az este. Hozzászokott a véletlenekhez, az előre be nem tartott tervezhető dolgokhoz. A szlovák környezet sem idegen számára. A háború után, négy gimnáziummal a háta mögött, szlovák szára küldte édesapja az egyik jó ismerőséhez. Majd' fél évig lakott náluk. Velük evett, velük dolgozott, szántani, vetni járt a gazda ökreivel, szomszédolt is velük, a pletyka szélesen áradó eseményeibe is belefolyt, ki kit vesz el, kit kihez adnak férjhez. Gyermektelen házastársak voltak, és úgy érezték, hogy minden szemrevaló lány és legény az övék a faluban.

Csupán a vezetéknevek voltak mások, szokatlanok abban a szlovák faluban. Az élet, a munka, az esténkénti szomszédolás ugyanúgy ment, mint lejjebb a magyar falvakban. Még a kommendálás is hasonló volt. Ha valamelyik legény komolyan tette a szépet, az ügy bonyolításába belekapcsolódott az egész falu.

Ilyenekre gondol vacsorázás közben, de nem sokáig tartózkodik az emlékeinél, mert a képzelete csapong, megint Kozáknéhoz kanyarodik vissza. S az öreg mintha belelátna és a gondolatait nyomon követné, meglepi kérdésével.

— Régebbtől ismeri a lányunkat, Annát?

— Ma ismerkedtünk össze. A vezető titkár elvtárs bízott a gondjaira. De miért fontos ez?

— Csak úgy kérdeztem.

— Olyan embert Ismertem meg benne, aki mindenen és mindenkin segíteni akar.

— Jószívű és túlontúl hiszékeny. Talán az is a baja.

— Lánygyermeknél a jószívűség és a hiszékenység nem a legfőbb erény — veti közbe az öregasszony.

— Ráfizethet.

— Rá is fizet szegény — veszi vissza a szót az öreg, s nyugtalanul izegmozog a karos lócán. — Igaz, mi is hibásak vagyunk.

— Hibásak? — fürkészi az öreg arcát.

— Hát, igen ... az első gyermek . . . Magának nem említette?

— Nem. Annyit említett csupán, hogy két gyermeke van.

— Az igaz. Csak az egyik nem az urától. Elengedtük Bratislavába. Ott esett meg vele a baji

Az öregasszony mintha már nem is akarna hallani a lánya életéről, benyit a szomszéd szobába, s mint kintről a friss hegyi levegő, úgy tódul be a télre tárolt alma Illata. A sarokban vendégváró ágy. Beidegzett mozdulatokkal készíti a fekhelyet, megigazítja’ a párnát, megpaskolja a dunyhát, majd visszajön a konyhába.

Az öreg is mozdul a helyéről, de ő más irányba tart. az éléskamrába. Ott matat kevéske ideig, s egy üveggel tér vissza. Tölt a poharakba.

— No igyunk — mondja.

Felemelik a poharat, koccintanak és

isznak.

Az öreg észrevehetően küszködik, vívódik magával. Ott akarja folytatni, ahol egyszer már abbahagyta. Elengedtük a lányunkat . .. Csakhogy a vendéget érdekli-e? Nem untatja-e esetleg a fájdalmával? Egyetlen gyermek a családban Anna, s szülei egyetlen nagy sebe az első gyereke, aki kérdezetlenül jött a világra.

— Mikor került Anna Pozsonyba? — töri meg a tépelődésnek fészkét rakó csendet.

— ötvenben. Ugye, asszony?

— Ha tudod, minek kérdezed? Te engedted el.

— Én nem. Te voltál az engedékeny. Én elleneztem. Én figyelmeztettem: Maradj csak szépen itthon. De te pártját fogtad, megsajnáltad, s ez lett az eredménye.

— Úristen, hányszor hallom még? — fordul félre haragosan az öregasszony.

Az ember ránt a vállán, s koccint a vendéggel, És mintha a feleségét is vigasztalná:

— Ki lát előre? Senki. Nem lehetett vele bírni. Belehajszolta magát a politikába. Más lányok nyaranként a mezőt bújták, ő brigádmunkára jelentkezett az Ifjúsági Vasúthoz, meg a púchovi duzzasztógáthoz. És ha hazajött, mást sem hallottunk tőle, csak azt, hogy a mi Oravánk is megváltozik. Könnyebb lesz az élet, több lesz a munkalehetőség. Aztán hogyan változik meg? A hegyeket senki sem simítja el. Az erdőt sem tarolják le, a legelőket se változtatják termőfölddé, pöröltem vele. De mondhattam akármit, úgy viselkedett, mint a megszállott. Politikai iskolázásra jelentkezett, 2ilinóra járt. Fél évig bújta a könyveket, haszontalansággal töltötte az időt, és egy napon azzal állított be, Bratislavába megy, ott lesz a munkahelye. Néhány év múlva aztán hazajött, de gyerekkel.

Felemelik újra a poharat, és isznak. Az öreg mélázva, tűnődve kortyolgatja az édeskés bort.

ű is dolgozott a púchovi duzzasztógáton. Sok-sok lánnyal, fiúval egy nagy, közös táborban. S úgy gondolták, vállukon nyugszik a világ. Mindenre képesek: a folyók útját állni, a hegyeket helyükről kimozdítani. Fiatalok voltak. Anna is az volt. Tele lobogással, rajongással, hittel. Mit is értettek volna ebbőla szülők?

— Miért hallgat? — kérdezi az öreg.

— Gondolkozom.

— Mondja csak ... de nem haragszik meg érte?

— Nem vagyok hirtelen haragú.

— Nem maga az első unokánk apja?

— kérdezi, s hunyorít, mosolyt erőltet az arcára.

— Ugyan, ugyan. Elment az eszed? Látni, hogy öregedik, semmit nem szégyell I Megártott neki a bor — korholta a felesége, de azért kíváncsian pislantott a vendégre.

— Nem — mondja nem kis zavarral. Minden úgy játszik össze, mintha a gyermekéhez jött volna látogatóba.

— Újságíró volt az is. Magyar újságíró. És maga is az — kémlelődik az öreg.

— Újságíró vagyok, ezt soha nem tagadom, de a lányukat csak néhány órája Ismerem — magyarázza, mert őt is érdekli már a dolog, hót megkérdi:

— Tudják a nevét?

— A lányunk tudja, de nem árulja el. A mi első unokánknak, szegénykémnek, nincs apja — ereszti fejét búsulósnak az öreg.

— Hogyne volna — korholja a felesége. — Jóravaló ember. A pártbizottságon dolgozik ő is. Most éppen katona.

Egyre kínosabbak a percek. Legjobb lesz bevonulni a szomszéd szobába. Feltűnően, szinte udvariatlanul néz a karórájára, vegyék észre az öregek, hogy későre jár, pihenni kell. Az asztaltól is feláll.

Az öreg, kelletlenül bár, de tudomásul veszi a vendég készülődését. Fogja a viharlámpát, meggyújtja a kanócot és kimegy. Feje deres, járása lassú, cammogó, mintha most is hegyre kapaszkodna fel. Az istállóba tart, mert melyik parasztember hajtaná le a párnára a fejét, hogy előbb ne nyitná rá az ajtót a tehénkéjére?

— Lefeküdhet, megvetettem az ágyat

— nógatja álmosan, ásítja az öregasszony. — A lányom azt mondta, korán keltsem.

— Jó éjszakát — köszön, s becipeli táskáját a szobába.

Az öregek meg tovább porolnék. Nem hagyják abba, amibe belekezdtek. Siet a vetkőzéssel és bebújik a dunyha alá. Nem akar hallani semmit. Annával akar foglalkozni. Már éppen fejére húzná a takarót, amikor észreveszi, hogy a lámpát égve felejtette.

Nyugtalanság keríti hatalmába.

(folytatjuk)