Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-14 / 3. szám

MÁCS JÓZSEF

Kisváros a hegyek alján. És az újságíró éppen ebbe a sáros, lucskos kisvárosba tart. Ősz von, szemerkél az eső, locspocs az út mindenütt, amerre csak

néz.

Alig szálltak le néhányon a vonatról. Nem jó ilyen időben utazni. Csupán csak az utazik, akinek muszáj. Neki pedig muszáj. Főszerkesztőjét nemrég behivatták a pártközpontba, és szigorúan felrótták nekj, hogy a lap csupán magyar tájakról ír, alig közölnek valamit o tiszta szlovák vidékekről.

A főszerkesztő komolyan vette a megjegyzést, és azonnal éreztette a beosztottjaival, vele is, Kis Istvánnal. Berendelte fotelokkal sűrűn benépesített szobájába, és azt mondta:

— Most azonnal elutazol egy hétre!

— Hová? — kérdezte érdeklődést színlelve.

— Bánom is én, akárhová . .. Csak színtiszta szlovák vidék legyen.

— Árva is lehet? — próbált azonnal hasznot húzni az utazásból. Alsókubín járási székhely, s a Hviezdoslav múzeumot már régen szerette volna látni.

— Persze, felőlem már indulhatsz is.

Ennyi az előzménye annak, hogy

ebben a locspocs időben a kubíni állomás peronján táblából, és úgy tesz, mintha a kormos falra kifüggesztett menetrendet tanulmányozná, holott eszében sincs ilyesmivel fárasztania az eszét. Azon tűnődik, hová menjen, mit csináljon, itt nyugodtan fontolóra veheti. A forgalmista és a vasutasok azt hiszik, hogy a következő vonatra vár, a kilencesre.

De mit is vegyen fontolóra tulajdonképpen? A receptet készen kapta, hogyan kezdje el a munkáját. Menjen egyenesen a járási pártbizottságra, ott mindent tudnak és mindenkit útba igazítanak.

Az állomás környéke gyorsan elnéptelenedik, így most már érdeklődni sem tud, hol keresse a pártbizottság épületét. Az utcán nem látni járókelőt. Elmegy egy vendéglő előtt, aztán gondol egyet, visszafordul, benyit. Almos unalom a padlón, a piszkos asztalokon, az „oszolj" utáni helyzetet sejtető székeken, a pulton és a mázsányi súlyú kocsmároson.

Nem akarja elárulni tanácstalanságát, azzal sem akar hivalkodni, hogy idegen, borovicskát kér, felhörpinti, fizet, és már indulóban van, amikor megkérdi :

— A járási pártbizottságot hol találom?

A kocsmárosnak mintha nehezére esne a beszéd, kijön az ajtóba, és egy közeli épületre mutat. A szívességért járó köszönömöt meg sem várja, csoszog vissza a pult mögé. ö meg kopog a kövezeten, ütemesen és egyenletesen. Ahányat lép, annyiszor káromkodik. Amiért az a pártközponti ember a főszerkesztőjét megdorgálta. Szeretne a szemébe nézni és megmondani a véleményét, de hát pártközponti dolgozóval nem találkozik túl gyakran, pedig már jó néhány éve újságíró. Úgy látszik, a pártközpontban csak a főszerkesztők nyitogatják az ajtót.

A járási pártbizottságokon sűrűn megfordul. Már unja is a sok ajtónyitogatást. Meg a nagyon komoly témákat. Még senki nem fogadta azzal, meghalt az édesanyám, válók a feleségemtől, szerelmes vagyok. Nehézkes, komoly emberek, de nem mellőzheti őket, egyegy útjáról visszatérve ez az első kérdés a szerkesztőségben:

— Voltál a pártbizottságon?

Ezt a kubíni pártbizottság egyszerű, komor, magános épülete előtt gondolja, miközben az ablakokra téved a tekintete. A zsebében kotorász, keresi kopott, agyongyűrt igazolványát. Legalább háromszor kell majd felmutatnia. Egyszer az ajtóban, másodszor a titkárnő szobájában, harmadszor pedig a címzettnél, a vezető titkárnál. Olykor megmosolyogja a túlzott éberséget, mintha nem is belföldről, pártlap szerkesztőségéből érkezne, hanem valahonnan Nyugatról. És az lenne az egyetlen feladata, hogy az igazolványával kérkedjen.

Előfordult vele néhányszor, hogy otthon felejtette az igazolványát. Olyankor sem esett kétségbe, hiszen tudta, soha senki nem nézett még bele az irataiba. Csak a mozdulat kellett, hogy lendüljön a karja, a keze csússzon be a belső zsebébe, s kaparja ki onnan azt a valamit.

Az épület őre szemre, külsőre ugyanolyan, mint az ország csaknem valamennyi pártbizottságának az őre. Beesett szemgödrök, horpadt arc, a homlokon mély barázdák, egyenruha, derékszíj és pisztolytáska. Jóformán még be sem húzza maga mögött az ajtót, az őr máris feltételezi, hogy nem akarja észrevenni. Erélyesen felrántja kis fülkéje ajtaját, és kiszól:

— Szabad az igazolványát?

— Tessék.

A szemüvegével bajlódik előbb, amelynek eltört az egyik szára. Az orrára helyezi és kényelmesen lapozgat az igazolványában. Az újságíró jó képet vág a feltartóztatáshoz, magában azonban háborog, mert utálja a ceremóniát. Semmit sem akar elvinni az épületből. Tájékozódni szeretne csupán, hova menjen, kihez forduljon az ismeretlen helyen. Tanácsra van szüksége. Méghozzá fontossági sorrendben. Első a szállás, azután jöhet a többi. Az érdekességek, a megírni való témák!

Azért gondol mindjárt a szállásra, mert az éjszakát nem akarja a szabad ég alatt tölteni. Egyszer már megjárta egy faluban, mert hiszékeny volt és az éjszakára nem gondolt. Bekopogott a helyi nemzeti bizottság titkárához, elmondta, mi járatban van. írni akar a faluról és az éjszakát is ott akarja tölteni.

— Az a legkevesebb — mondta a titkár. — Vegye úgy, mintha már el is szállásoltam volna.

Délután a faluban kószált, nézelődött, benyitott a boltba, a kocsmába, egy biciklis férfit le is fényképezett a farkaskutyájával, és este a legnagyobb nyugalommal jelentkezett a titkárnál.

— Rendben van a szállás?

— Természetesen.

— Akkor menjünk.

— Jöjjön, csak jöjjön. Elvezetem — lépett ki a titkár.

Percekig vonultak némán, aztán a kísérő bekopogott az ajtón, ö a kapuban maradt. A menyecske olyan lármával tuszkolta ki a késői látogatót, hogy ő szégyenében legszívesebben a föld alá bújt volna. Még' most is fülében cseng az asszony szava:

— Elment az eszed, Károly? Férfiembert éjszakára két asszonyhoz?!

Csapongó a képzelete. Mint az utazóké általában. Az épület őre szólítja vissza abból a poros faluból, amelyben az éjszakát a szabad ég alatt töltötte.

— Kihez jelentsem be?

— A vezető titkárhoz.

Az őr egy füzetben lapoz, amelyben a pártbizottsági dolgozók neve és a telefonszáma szerepel, majd kitárcsázza a vezető titkár számát. Ettől a pillanattól kezdve gyorsabban megy minden. Ez és ez, innen és innen, keresi a titkár elvtarsot. Magyar újságíró. De nem pesti, szlovákiai. És már helyén is fekszik a telefonkagyló, az őr megmondja az emeletet és az ajtó számát.

Kettesével szedi a lépcsőket, s kicsit szaporán lélegezve kopogtat a párnázott ajtón. Egyenesen a titkárnőbe botlik, aki már nyilván mindenről tud, mert mosolyogva nyújtja a kezét. Feltűnően kicicomózott, festett szemöldöke és szája feltűnően sejteti, hogy rá nem vonatkozik a pártbizottság alkalmazottjaira érvényes egyszerűség és szerénység.

— Hívom o vezető titkár elvtársat — mondja, és úgy libeg ót o szomszéd szobába, hogy a vendég tüstént felejtse el utazásának tulajdonképpeni célját. Ha ezt a poros, szürke firkászt netán az emberek élete érdekelné, vegye észre, hogy ő is közülük való.

A vezető titkár gondterhes arccal jön ki o szobájából. Mintha a világ összes problémáját neki kellene megoldania. Éppen ezért szórakozott is, közömbös is, mert mi a nagy dolgok tengerében egy újságíró jelentkezése? öltözéke hanyag, inge gyűrött, mondatai tagoltak és szokványosak.

— örülök, hogy ellátogatott a járásunkba — mondja, és nyújtja a kezét. — Miben lehetek a segítségére?

— Az árvái emberek sorsa érdekel — fogja tömörre utazásának célját.

— Azt hittem, más és több érdekli.

— Mire gondol a vezető titkár elvtárs?

— Építés, tervek, feladatok. Ez foglalkoztatja az országot. Ez foglalkoztat bennünket is. Hát jó. fgy is jó. Menjen a művelődési szakosztály vezetőjéhez. Kozáknét keresse.

Megint nyújtja a kezét, aztán visszahúzódik dolgozószobájába, ő meg a perc töredékéig még a titkárnővel marad. A hölgy félreérti megtorpanását, kedvesen mosolyog, tudomására adja, hogy az ő felodata elhalmozni a látogatókat szívélyességgel, s a kedvességet nem sajnálja tőle sem, hiszen meszsziről jött, s az ilyen tartogathat a tarsolyában kellemes meglepetést. Kávéházba invitál, zenés szórakozóhelyre csábít, és milyen jó o tettetett vagy inkább megjátszott tartózkodás után engedelmeskedni o hívásnak, szabadulni a tervek és feladatok sokaságától. Akkor komorodik el, amikor a vendég nyitja az ajtót, elköszön, s nincs az estére vagy másnap délutánra vonatkozó célzása. Megy ojtótól ajtóig a szőnyeggel borított folyosón, betűzgeti a neveket, s közben a vezető titkáron meg a titkárnőjén jár az esze. A titkár szórakozott és tartózkodó, kimondottan az ügynek élő ember. A nő viszont feltűnően nyájas, kedves és barátságos. Mintha így is az ellentétek harcára épülne a világ.

Félreeső helyen, a folyosó végén bukkan rá Kozákné nevére. Már várja. Tud róla. S mindenről tájékoztatták. Hogy Pozsonyból érkezett Alsókubínba, magyar laptól, és az árvái emberek életéről akar írni. Hellyel kínálja a bútorokkal telezsúfolt szobácskábán.

Szemben ülnek, általános dolgokról beszélgetnek, s ő örül ennek, így szemügyre veheti a hölgyet, aki a titkárnőtől eltérően végtelenül szerény mind viselkedésben, mind öltözködésében.

Rokonszenvesen felajánlja segítségét, hogyan és miben lesz a vendég jó tanácsadója. Egy-két helyre el is kíséri, és ezt ne vegye tolakodásnak, hiszen a vezető titkár utasítására teszi.

— Meddig tartózkodik a járásunkban? — tér rá végül a gyakorlati dolgokra.

— Nem tudom biztosan. Néhány napig.

— Szállása már van?

— Még nincs.

— Maguk újságírók az utolsó pillanatra hagynak mindent. A véletlenre bízzák magukat — jegyzi meg mosolyogva az asszony. — Mi lesz, ha nem kap szállást?

— Nem tudom — mondja zavartan.

(folytatjuk)